Kritika 1. (1972)

1972 / 4. szám - Gyergyai Albert - Barta János - Vidor Pálné - Lázár István írásai: Diófát ültetni

DIÓFÁT ÜLTETNI Illés Endre köszöntése Születésének hetvenedik évfordulóján kö­ször­jük Illés Endrét, a magyar széppróza ki­váló képviselőjét, a sokoldalú írót és iroda­lomszervezőt. Novellái, regényei, krétarajzai, kritikái, drámái, fordításai és sok évtizedes munkája a magyar könyvkiadás irányítópont­jain szerves és megbecsült részét jelentik ko­runk irodalmának, szellemi életének. Az elem­ző, pontosan fogalmazó, világos ítéletet hozó, élesen látó és láttató írói munka etikus erejű képviselője Illés Endre. Tisztelettel és szere­tettel köszöntjük őt életének ezen az állomá­sán, de köszönti őt a saját munkája is: ez az ankét is, a magyar klasszikusok új kiadásáról. Szívből kívánjuk, hogy Illés Endre kezdje el és fejezze be ennek a sorozatnak a gondozá­sát, kiadását , s aztán álljon oda ismét a magyar olvasóközönség elé, s terjessze elő a magyar klasszikusok harmadik sorozatának tervét... Magyar klasszikusok Ilés Endre tervezete a magyar klasszikusok új sorozatáról igen súlyos követ dobott iro­dalmi életünk állóvizébe — kísérő megjegy­zései viszont annál megnyugtatóbbak. Terve­zetét ugyanis tizenöt-húsz év munkájával véli megvalósítani, ami, ha jól értem, azt je­lenti, hogy a nála megszokott nagylelkűséggel és udvariassággal minden ajtót nyitva hagy a másképpen vélekedőknek, sőt kellő időt is en­ged az irodalmi közvélemény, a consensus omnium kiérlelődésének. Amellett százhat­van kötettel, százhatvan érvvel bizonyítja nemzeti irodalmunk folytonosságát, diófákat kíván ültetni a mai és jövendő nemzedékek­nek, irodalmunk „nagy hegyvonulatát” szeret­né e gyűjteménnyel megrajzolni, nem csupán a gerinccel, hanem az esetleges völgyekkel is, három hatalmas egységben, a „klasszikusok­kal”, valamint a félmúlt és a jelenkor nagy íróival. Az egész tervezet így éppoly vonzó, mint amily értelmes és szükségszerű , s a tervező hol láthatólag, hol inkább a sorok kö­zött bízik egyrészt „egy leírt terv kristályosí­tó erejében”, másrészt — amit joggal sejtet — tizenöt-húsz év szüntelenül egyeztető és tisztító munkájában. Erre a szűrő munkára nem csupán századunk valóban nagy íróinak kiválasztásához lesz szükség, hanem — mint mindjárt meglátjuk — a múlt, a közelmúlt vagy a régmúlt értékeléséhez is, mert hisz íz­lésünk s elfogultságunk — tegyük hozzá: ki­kerülhetetlen s legyőzhetetlen elfogultságunk — a múlt nagy írói s művei közt is állandóan válogat, elutasít vagy felfedez, leértékel vagy túlértékel, és talán nem kell hangsúlyozni, mennyi szeszélyen, véletlenen, külső s nem­csak irodalmi körülményen múlik a múló hír­név, s hány remekmű vár jóvátételre az utá­na következő nemzedéktől. Még egy nehézség: melyik írót, melyik mű­vet tarthatjuk időálló remekírónak vagy remekműnek, másképpen valóban „klasszi­kusnak”? A régiség nem elég, a történelmi sze­rep vagy jelentőség még nem minden, s egy klasszikust éppoly kevéssé határoz meg a mű­vészi tökéletesség, mint az a bizonyos Lessing­­epigramma a németek nagy Klopstockjáról, hogy mindenki dicséri, de senki sem olvassa — márpedig Illés Endre is mondja s joggal, hogy egy ily sorozat feladata nemcsak egysze­rűen irodalmi, hanem, legalább éppannyira, művelődéstörténeti, vagyis minden egyes kötet olvasója kezében válik elevenné, s az­ olvasó e művek révén válik valóban művelt magyar­rá. Tudjuk, hogy a mi irodalmunk igen keser­vesen fejlődött, hogy az újkor küszöbéig re­mekművekről, folytonosságról csak elvétve beszélhetünk, hogy magának az irodalomnak fogalma hol szűkült, hol tágult, hogy például nem mondhatunk le nemcsak Janus Panno­­niusról, hanem akár egy egész sor latinul író magyar történészről, hogy némelyik írónknak inkább nyelve, mint művészete vagy monda­nivalója vonzó, míg másoknál, megfordítva (gondoljunk Széchenyi naplójára), a személyi­ség s a tartalom feledteti a nyelvi tökéletlen­séget, egyszóval, hogy a mi „klasszikusaink” — ha csak a régiekről van szó — egészen más meghatározást, másféle szemléletet követel­nek, mint például a franciák XVII. századi remekírói, nemcsak és nem is elsősorban tisz­tán művészi elismerést, hanem a nyelvi és történeti egy­be­tartozás kegyeletét Nem egy kényes ízlésű s világirodalmi távlatú műité­­szünk kissé lenézőleg szól irodalmunk „apo­­logetikus” jellegéről, s ezzel okolja íróink ne­hezebb elismerését külföldön, holott lehet-e írónak szebb és lényegesebb feladata, mint hogy védje népének létét, amely egyben az övét és alkotásáét is meghatározza, s akármi­lyen jóleső is a külföld spontán elismerése s a külföld nagy áramaiban vagy akár divat­jaiban való megmerülésünk, a magyar író magyar nyelven magyar olvasónak szól első­sorban. H­a már most tekintetbe vesszük mindezt, a sorozat első nagy egysége, amely a XVIII. századig ér, minden rokonszen­­vünket megérdemli: minden kötete, beosztása, megválogatása hibátlan, viszont maga Illés Endre, a szépíró, a kritikus, a Szépirodalmi vezetője, mindnyájunknál jobban tudja, mennyire a „tálalástól”, a külső-belső bemu­tatástól, a magvas és megnyerő magyarázat­tól függ, majdnem mindig, főképp régi íróink­nak az olvasótól remélhető fogadtatása. Hadd szóljak mégis, már itt is, néhány hiányról vagy feledségről: Pázmány és Magyari sehol sem szerepel e sorozatban, hacsak a Hitvi­ták kötetében nem. Bornemisza Elektrája szintén helyet érdemelne a Bornemiszának szánt kötetben, s ugyanígy Károli és Káldi nyelvileg és tartalmilag legszebb bibliafordí­tásai, nemcsak azért, mivel ezek szerves és százados részei — akár az angol biblia az an­gol prózának és költészetnek — a magyar nyelv, a magyar poézis nemegyszer legjobb s minden értelemben legklasszikusabb művei­nek, hanem mivel magukban is a magyar mű­veltség alapjai. A múlt század íróinak s műveinek megvá­logatá­sá­ban már több hézag és talán még több aránytalanság mutatkozik. Hol van a két Kis­faludy? Hiányuk csak a véletlen műve lehet, hisz értékük, szerepük, hatásuk mindenképp nyilvánvaló. S hol marad Tompa, nemcsak mert Arany és Petőfi költőtársa, hanem mert költészetének legjava egy egész korszak, egy egész nemzedék meghatón hű, nemes és tisz­ta tükre, legalább annyira, mint a külön kö­tetre érdemesített Arany Lászlóé, vagy mint a két kötetre kiterjesztett Vajdáé. Széchenyi és Kossuth mellől mért hiányzik Deák Ferenc? Gyulai Pál miért szerepelne kizárólag csak tanulmányaival, mikor vérbeli költő is volt, s a Régi Udvarház alkotója, amellett Vörös­­marty-életrajza akárhány regénynél is elra­­gadóbb? Miért kapna Kemény Zsigmond mindössze két kötetet, ugyanannyit, mint Tol­nai? A múlt század kritikai antológiája miért korlátozódna Toldyra, Bajzára és Zilahyra, mikor Greguss, Salamon Ferenc, Grünwald Béla vagy Riedl Frigyes helye is ugyanott vol­na? Miért kapna Justh Zsigmond, ez az igen rokonszenves és érdemes műkedvelő, ugyan­annyi helyet az elbeszélők közt, mint Ambrus, mint Bródy, mint Gárdonyi? Holott csak fi­nom literary gentleman volt, érdekes társa­dalmi jelenség, s elég hogy ha százada egyik antológiájában szerepelhet. S félve kérdem, mert ismerem Illés Endre szigorúan elutasító magatartását, nem volna-e itt az ideje Her­­czeg Ferenc legjobb munkáinak a sorozatba való beiktatására, értem: a mind művészileg, mind erkölcsileg legjobbakéra, novellái, szín­művei, emlékiratai bő választékából? S tizenöt-húsz év távlatában előbb-utóbb megenyhülnek a nem tisztán irodalmi fenn­tartások, s talán majd Szabó Dezsőnél is meg­találjuk, ami maradandó. S­zázadunkban és még inkább a jelenkor­hoz közeledve, bevallom, csak habozva és remegő kézzel mernék nyúlni az élő vagy csak nemrégiben elhunyt kiválasztottak nevéhez, éspedig nem is egy okból. Először is, nem merem hinni, hogy mai értékeléseink máris megfellebbezhetetlenek, s épp ezért kapaszkodom abba a tizenöt-húsz esztendőbe, amíg ez a nagy sorozat eljutna a mi élő nagy­­jainkig. Másodszor, az utolsó félszázad nagy alkotóit, még akkor is, ha már nem élné­nek, utódaik, híveik, hozzátartozóik, biográ­­fusaik foggal és körömmel védenék leg­többször sokkal erélyesebben, mint maguk a bálványok tették volna , s ki merne velük szembeszállni, ha másért nem, mert adott esetben mi sem cselekednénk másképp. Har­madszor, bármily fájdalmas ennek a ténynek a megállapítása, mi magunk sem vagyunk csalhatatlanok, s főképp kortársainkat, pláne ha ismertük is őket, ezer elfogultságon át lát­juk, olvassuk és értékeljük. Mindamellett nem volna-e, egyelőre, korai néhány mégoly érdemes és rokonszenves kortársunkat talán kissé elhamarkodva klasszikusaink körébe il­leszteni, mégpedig mind a klasszikusok, mind a kortársak érdekében? Az előbbiek éppany­­nyira zavarban volnának, mint az utóbbiak, míg bizonyos idő múlva mindenki megtalálná a maga helyét Gondolok itt oly mindenképp tiszteletre méltó írókra, mint például Kuncz Aladár, Gábor Andor vagy Bálint György, akik rosszul éreznék magukat a klasszikusok társaságában, főképp hogyha meggondoljuk, hogy Kuncz Aladár, amíg élt, csak árnyéka volt a sorozatból hiányzó Laczkó Gézának,, hogy Gábor Andor biztosan nem értené mes­terei és elődei, Heltai és Molnár Ferenc távol­létét s hogy a nagyeszű Bálint György döb­benten kérdené Bölönitől vagy Hatvany La­jostól, mert nem hívták meg ebbe a körbe Lukács Györgyöt, Fülep Lajost, Szép Ernőt vagy Déry Tibort? A nálunk is járt Hans Ma­yer mondta Kafkával és Max Broddal kap­csolatban, hogy míg kezdetben Kafkát csak mint Max Brod barátját tartották számon, Max Brod legfőbb érdemét ma Kafkával való barátságában látják, s ugyanez nemcsak Lacz­kó és Kuncz Aladár viszonyára, pontosabban pillanatnyi értékelésére jellemző, hanem pél­dául Tömörkényre, aki hiába keresné Peteleit, vagy Krúdyra, három kötettel, aki e háromból szívesen adna egy kötetet Loviknak, vagy pe­dig Juhász Gyulára, aki szintén megfelezné a maga két kötetét Szép Ernővel, mert ne fe­lejtsük, hogy az alkotók mindig hamarabb meglátják egyenrangú társaikat, mint a kri­tikusok, még akkor is, ha ezt hangosan in­kább csak elvétve hangsúlyozzák. Folytathat­nám, de, ismétlem, félek a vigyázó rokonok­tól, a szenvedélyes szurkolóktól s főképp az éber monográfusoktól, akiknek, miután leg­jobb éveiket szentelték egy írónak s mintegy vele indították tudományos pályájukat, egy­szerre azt kell látniuk, hogy bálványukat le akarják rángatni arról a talapzatról, amely­nek felépítésén ők is annyit fáradoztak. A mind gyorsabban múló és feltarthatatlan évek és évtizedek sajnos nemcsak a kétes, hanem a szilárdnak tartott érc- és márványnagysá­gokat is kikezdik, viszont az is megtörténhet, hogy szerény és életükben alig-alig méltá­nyolt s még csak nem is céhbeli szerzők nem­egyszer oly művet hoznak létre, amely mint­­egy magát az alkotót is felülmúlja, s amely magától kínálkozik egy ilyen igényű sorozat­ba: gondoljunk Mikes leveleskönyvére vagy Déryné naplójára, Kriza János Vadrózsáira, Eötvös Károly útirajzaira (Utazás a Balaton körül)­, vagy például kortársaink közül Ber­­náth Aurél Pannóniájára... De talán máris visszaélek Illés Endre nyitottkapus módszeré­vel — mindamellett hadd hívjam fel a figyel­met Illés Endrére, annyi szép novella, színmű és krétarajz nagy alkotójára, mivelhogy egyetlen kötettel sem szerepel, legalább egy­előre, ebben a szerencsére csak vázlatos és mindenképp ideiglenes tervezetben ... GYERGYAI ALBERT 14

Next