Kritika 2. (1973)
1973 / 3. szám - Beszélgetés Lukács Györggyel
LUKÁCS GYÖRGGYEL Lapunk munkatársai, Rényi Péter ésPándi Pál felkeresték Belgrád rakparti lakásán Lukács Györgyöt, s beszélgetést folytattak vele a gazdasági és kulturális élet aktuális kérdéseiről. A nyolcvanharmadik évében járó világhírű marxista teoretikus, az alkotó filozófus, szigorú munkaterv szerint dolgozik ma is. Szenvedélyesen érvel nézetei mellett, s szívesen veszi, ha nyílt vitára kerül a sor.) — örülünk annak, hogy sor kerülhetett erre a beszélgetésre. Mindjárt rátérhetünk az első kérdésre. Mi a véleménye Lukács elvtársnak az új gazdasági mechanizmus bevezetéséről, mit vár az új gazdasági mechanizmustól ? — Itt, az én véleményem szerint, egy rendkívül fontos és pozitív lépés történt, ami folytatása annak az útnak, amelyet a Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusa indított el. Miből adódtak a nehézségek, amelyekből a kiutat keresni kellett? A forradalom és ellenforradalom idején, 1917-ben a Szovjetunióban kétségtelenül szükséges volt a produkcióban is, a hadseregben is az úgynevezett komiszszárrendszert bevezetni, mert a régi időből való katonai, gazdasági és egyéb szakemberek nagyrészt teljesen megbízhatatlanok, sőt az ellenforradalom hívei voltak. Én nem ismerem eléggé a Szovjetunió belső szerkezetét ahhoz, hogy meg tudjam mondani, pontosan meddig és milyen formában volt szükség erre. Kétségtelen azonban, hogy Sztálin idején nem leépült, hanem tovább épült ez a szisztéma. Bizalmatlanság uralkodott, amelyet bürokratikus koncentráció, minden apróság aprólékos ellenőrzése jellemzett. De a szocialista fejlődés, amelyet már Lenin indított el, nagyarányú nevelőmunkát végzett, amely nevelőmunkában kialakult egy rendkívül széles technikai intelligencia és képzett munkásság, olyannyira, hogy ma már Amerika irigyli a Szovjetuniónak ezt a fejlődését. Egy ilyen réteget, amely szovjet emberekből áll, nem lehetett ezen a módon kormányozni. Ennek a jelei már réges-régen megmutatkoztak. A XX. kongresszus ezt is felismerte. Az, hogy én most a személyi kultusz elnevezést nem tartom a legszerencsésebbnek, ez mellékes kérdés, de fontos kérdés, hogy ez a probléma napirenden van. A magyar pártnak nagy érdeme, hogy felismerte itt is a konkrét cselekvés szükségszerűségét, és az új mechanizmus fontos kísérlet arra, hogy a szocialista termelést a torzulásoktól megszabadított formában valósítsa meg. Ez szerintem az óriási pozitívuma az új mechanizmusnak. Olyan lépés ez, amely a marxizmus reneszánszát teszi lehetővé és szükségessé, (Rév Miklós felvétele) másrészt a visszatérést ahhoz, amit a Lenin vezette első időkben proletárdemokráciának szoktunk nevezni. Most már a kérdés csak az, hogy mennyiben történt meg a régivel való szakítás, és amennyiben még nem történt meg, milyen problémák merülnek fel? Szerintem bizonyos dolgokkal való leszámolás megtörtént. Nem kétséges, hogy például Magyarországon a törvénysértéseket és mindazt, ami ezzel összefügg, következetesen likvidáltuk, ellenben — ez az én véleményem — nem történt még meg minden más vonatkozásban a korábban elterjedt módszerekkel való szükséges és radikális leszámolás. Egy példával, a taktika és a teória viszonyával, illusztrálnám ezt. Nagyon sokszor halljuk annak a helytelen tételnek a bírálatát, miszerint az osztályharc állandóan éleződik. Ezt a tételt megcáfoltuk, de nem vizsgáltuk meg a kérdést marxista szempontból. Az-e az igazság, hogy Sztálin azt hitte: az osztályharc folyton éleződik, és ezért került sor a harmincas évek pereire? Vagy pedig — és szerintem ez az igazság — Sztálinnak taktikai okokból szüksége volt ezekre a perekre, és ezért megállapította, hogy az osztályharc folyton éleződik. Vagyis: ahelyett, ami a marxizmus igazi módszere, hogy az események analíziséből alakítunk ki egy stratégiát és taktikát, a taktikai elhatározások voltak — helyes vagy helytelen elhatározások — a döntőek, amire ráépült a teória. Mondok olyan példát is, ahol én egyetértek Sztálinnal taktikailag. Az 1939-es paktumra gondolok, amelyet Hitlerrel kötött, s amely szerintem az első döntő lépés volt a fasiszta Németország elpusztításához. De mi következett ebből? Sajnos az, hogy a francia és angol kommunistákat egy időre meg akarták győzni arról, hogy függesszék fel a védekezést Hitler ellen, s azt az elvet tűzték ki előttük, hogy az igazi ellenség az országban magában van, s ezzel megbénították az antifasiszta ellenállást. Gondoljanak Aragon Kommunistákjának első kötetére, amely ezt nagyon érzékletesen ábrázolja. Az a módszer, amely a taktikához „csinál” teóriát, még nincs teljesen felszámolva, s amíg ez nem történik meg, addig minduntalan abban a veszélyben forgunk, hogy a régi tradíciók a bürokráciában retrográd irányba hatnak. — Lukács elvtárs, engedjen meg egy közbevetést, ön említette, hogy azt a sztálini tételt, amely az osztályharc állandó élesedését deklarálta, helytelen dogmatikus módszerekkel, analízis nélkül bírálni. Adódhatnak olyan helyzetek, amikor az osztályharc valóban éleződik. Értelemszerűen tehát ön elítéli azt is, ha az osztályharc állandó éleződésének tételével szembeállítják az osztályharc állandó lanyhulásának a tételét? BESZÉLGETÉS Ezt az 1967-ben készített s a Népszabadság 1967. évi karácsonyi számában megjelentetett interjút három ok miatt közöljük újra. Először azért, mert Lukács Györgynek ez a fontos, alapkérdésekben állást foglaló nyilatkozata csak napilapban látott napvilágot, ezért ma már nehezen hozzáférhető. Másodszor azért, hogy azok a fiatalok, akik öt évvel ezelőtt még nem nagyon foglalkoztak a szellemi élet közügyeivel, most megismerkedhessenek ezzel a dokumentummal. Harmadszor: azért közöljük újra ezt a beszélgetést, hogy érveket állítsunk szembe azokkal, akik csak a vitapontokat tartják számon a kommunista mozgalom és Lukács kapcsolatának történetéből, s „kritikátlanságot”, vita nélküli „békét” emlegetnek Lukács Györgynek a pártba való visszatérésével kapcsolatban. Az „Országos agitációs propaganda- és művelődési tanácskozás” 1973. január 24-i ülésén Aczél György, a Központi Bizottság titkára rámutatott arra, hogy Lukács Györgynek „A pártba való visszavétele kritikai visszavétel volt. Emlékeztetek a Politikai Akadémián, a jelenlétében 1968-ban kezdeményezett vitára a kontinuitás és diszkontinuitás kérdésében. Vitatjuk azt a nézetét ma is, amely a szocialista realizmus mai fő feladatául az úgynevezett »leleplezést« jelölte meg. Nem értettünk és nem értünk egyet az általa használt »sztálinizmus« kifejezéssel. Nem egy kritikus és irodalomtörténész vitatkozott vele a magyar irodalmi hagyományok leszűkítése miatt, nem fogadva el azt a helyet, amelyet benne például Madáchnak kijelölt. Sorolhatnánk még több, akár fontosabb kérdést is. Meggyőződésünk, hogy csakis műve kritikai elemzése — amely változatlanul feladata a marxista társadalomtudósoknak — vezethet el bennünket értékeinek tisztább felismeréséhez is.” Ugyanakkor hangsúlyozta azt is, hogy: „Az ilyen, nagyszabású, ellentmondásos marxista életmű megítélésével kapcsolatban ma is példamutató és tanító az az értékelés, amelyet Lenin adott Rosa Luxemburgról 1922-ben azzal kapcsolatban, hogy — idézem —: »Paul Lévi most nagy buzgalommal igyekszik érdemeket szerezni... azzal, hogy Rosa Luxemburgnak éppen azokat a műveit adja ki újból, amelyekben Rosa Luxemburgnak nem volt igaza. Erre egy jó orosz mese két sorával felelünk — írta Lenin —: a Sas néha, igaz, földre ereszkedik, de csirke sose száll fel a fellegekig. Rosa Luxemburg tévedett Lengyelország függetlenségének kérdésében; tévedett 1903-ban a mensevizmus megítélésében; tévedett a tőkefelhalmozás elméletében; tévedett, amikor 1914 júliusában Plehanovval, Vanderveldével, Kautskyval és másokkal egyetemben a bolsevikoknak a mensevikekkel való egyesülése mellett kardoskodott; tévedett 1918- ban a börtönben írt műveiben (de a börtönből való kiszabadulása után, 1918 végén és 1919 elején maga javította tévedései nagy részét). De tévedései ellenére is Sas volt és az is marad, s nemcsak emléke lesz mindig drága az egész világ kommunistái számára, hanem életrajza s műveinek teljes kiadása is... igen tanulságos lesz a kommunisták számos nemzedékének nevelése szempontjából az egész világon.. .■*” 12