Kritika 3. (1974)

1974 / 8. szám - Juhász Előd: Ujfalussy József: Dokumentumok a magyar Tanácsköztársaság zenei életéből - Hermann István: Aradi Nóra: A szocialista képzőművészet jelképei

ismert korszakait, s megállapítja, hogy a köl­tő 1846-tól kezdve részben a galíciai paraszt­­felkelésnek, még inkább a nagy francia forra­dalom „elevenen ható eszméinek” s a korabeli szocialista elméleteknek ösztönző hatására a szabadság egyre szenvedélyesebb harcosává fejlődött, s „eszményei áthatották valameny­­nyi táj leíró, humoros és szerelmes költemé­nyét és lírai verses levelét is”. Rámutat, hogy Petőfi népiessége, „demokratikus köz­­érthetősége” mennyire összefüggött politikai céljaival. Nem a helyenként divatos ,­ajk­­biggyesztéssel” intézi el a házasságát lelke­sen dicsérő költeményeket sem. „A feleségének szentelt versekkel — írja — Petőfi a XIX. század egyetlen európai költője, aki a házas­ság szerelmi beteljesüléséből nagyhatású sze­relmi költeményeket alkotott. Házassága nemcsak első sikere volt a feudális nemes­ség és a konvenciók elleni küzdelemben, ha­nem otthont és biztonságérzetet is adott a nyugtalan költőnek, úgyhogy még erőtelje­sebben tudott alkotni és harcolni... Szerel­mes vers és politikai költemény egységbe olvadnak nála.” A politikus-forradalmár köl­tő teljes megértését és helyes értékelését mutatja többek között az is, ahogy Steiner Az apostol jelentőségét méltatja. Az 1955-ös kötet teljes egészében közölte Petőfi főmű­vét, amelyről ez az utószó most megállapítot­ja: „Az eposzt joggal nevezik az európai jakobinus­ forradalmár költészet csúcspont­jának.” Azt is jól látja, hogy a költő 1848— 49-ben „a harcot nemcsak katonai szolgálat­tal támogatta, hanem — mint egyáltalán a politikai eseményeket a forradalom óta — a fejleményekre közvetlenül reagáló magas művészi színvonalú politikai lírával is.” „Petőfi tudta — fejezi be szép tanulmányát Steiner professzor —, habár a magyar for­radalmat az osztrák császár és az orosz cár egyesített hatalma vérbe fojtotta is, a for­radalom eszméje feltartóztathatatlan mint eszköz minden ország elnyomottjainak a felszabadítására.­­Föltámadott a tenger, a népek tengere...« Számára bizonyosság volt, hogy jönni fog olyan idő, amelyben a népek harcban szabaddá teszik az emberies­ség és életteljesség új társadalmi rendjéhez vezető utat.” Úgy látom most is — a szovjet Petőfi­­értékelések után Steiner professzor utósza­vát is olvasva —, hogy nemcsak a forradalom előtt álló népek értékelik Petőfi forradalmi­­politikai költészetét, hanem a szocialista vi­szonyok között élők is. Egy másik, az NDK- ban tavaly kiadott Petőfi-kötetnek az utósza­va is abban a meggyőződésemben erősített meg, hogy a teljes, tehát elsősorban a for­radalmár-politikus Petőfit érzi időszerűnek, nekünk szólónak a szocialista országok ol­vasóközönsége is. Ezt a kötetet először ná­lunk adta ki a Corvina, azután itt is meg­jelent a Bibliothek der Weltliteratur soro­zatban. A hazai kiadástól eltérő, terjedel­mesebb utószó szerzője Jörg Buschmann, a magyar irodalom egyik ismert ifjabb fordí­tója és népszerűsítője s a Humboldt Egye­tem Magyar Tanszékén elődöm, Szent- Iványi Béla professzor volt tanítványa. Tanulmányát a reformkori Magyarország alapos ismerete, Petőfi életének és életmű­vének pontos és helytálló, minden legendától, torzítástól mentes bemutatása jellemzi. Hadd jelezzem még előre, hogy a Magyar Tanszék másik volt tanítványa, az NDK műfordítógárdájának ugyancsak kiemelkedő tagja, Vera Thies egy tartalmas prózaválo­gatás kiadására készül Petőfi műveiből. Minden reményünk megvan rá, hogy a pár évig szünetelt hungarológusképzés újrain­dításával hasonló szakértőgárda nevelked­het majd a berlini egyetemen a jövő évek­ben is, s egyszer talán még az ő közremű­ködésükkel egy teljes kétnyelvű Petőfi­­kiadás is megszülethet. BODOLAY GÉZA Dokumentumok a magyar Tanácsköztársaság zenei életéből S­ok éves-évtizedes gyűjtőmunka eredmé­nye ez a terjedelmét tekintve is impo­záns kiadvány. Az összeállításban részt vevő kutatók — helyesen — nem töre­kedtek teljességre: válogattak, és éppen így kaptak nagyobb hangsúlyt a magyar ze­netörténet és művelődéstörténet szempontjá­ból egyaránt fontos momentumok. Így nem a 133 nap részletes zenei krónikáját követheti az olvasó — nemcsak azt —­, hanem sokkal többet: a Tanácsköztársaságot megelőző­ elő­készítő időszak és a későbbi időszak esemé­nyeit is, megvilágítandó azokat a zenei „erő­vonalakat”, melyek e néhány hónap zenei, zenepolitikai életét meghatározták. És éppen ebben a folyamatosságban rejlik a könyv ta­lán legnagyobb értéke. Természetesen sok minden hozzájárul még az értéknöveléshez, így az itt először napvilá­got látó dokumentumok mellett a meglepően bő anyag rendszerezése és csoportosítása. Ér­tékelésre, a korszak zenei élete értékelésére nem vállalkozott az Ujfalussy József vezet­te alkotógárda. De e nélkül a kötet nélkül az bármikor elképzelhetetlen is lenne. Sok isme­retlen dokumentum mellett találkozunk szép számmal már közöltekkel is, ezek fontos uta­lásokat, útmutatásokat jelölnek ki a zenei élet motiválódásához. A szerzők, gyűjtők nem töre­kedtek, nem törekedhettek valamilyen egysé­ges kultúrpolitikai platform érzékeltetésére — azért nem, mert e 133 nap zenei históriája, a vulkanikus erővel feltörő politikai-kulturális törekvések igen sokfajta, gyakran ellentétes indítékokból születtek-összegeződtek. Tallózva a gyűjteményben sok mindent megtudunk az „új közönségről”, a zenei élet irányítóinak kiállásairól, illetve pálfordulá­­sairól. Szinte a krimik feszültségével vetek­szenek azok az oldalak, amelyeken például a Zeneművészeti Főiskola tanárai ellen folyta­tott per először közzétett teljes jegyzőkönyvét követhetjük. Különleges érdekességű a mun­kásdalok útjáról, metamorfózisairól írott fejezet (Maróthy János—Szatmári Antal: Forradalmi dalok, 273—443. oldal). Hiszen ebben is sokkal többről van szó, mint néhány hónap mégoly alapos áttekintéséről: például a Májusi kalapács című dal „ürügyén” mi­lyen találóan utalnak a mai — sajnos nem mindig megfelelő — megszólaltatási gyakor­latra. És ez a példa a legkevésbé sem egye­dülálló. Máshol is, máskor is, többször hív­ják fel a figyelmet olyan összefüggésekre — hagyományra, alkotói-előadói, történelmi fo­lyamatosságra —, melyek hatása mai zenei életünkre nézve sem közömbös. Ha valamit hiányolunk, az — jól látják­­írják ezt a kötet bevezetésében maguk a hé­zagpótló gyűjtő és szerkesztő munkát végzők — a vidéki zeneélet erőteljesebb bemutatása, vagy a kórusélet mélyebb tartalmi vonatko­zásainak felrajzolása. Hozzátehetjük: ilyen munkában effajta hangsúlyeltolódások szinte természetesek, még a fővárosi dokumentumok felfedezése-lajstromozása is generációkra ter­jedő feladat, hát még a jelenleginél tágabb zenei panorámáé! Végül ugyancsak itt ten­nénk szóvá, hogy ilyen, valóban reprezentáns könyv méltóbb külső-belsőt érdemelne: nem feltűnően különböző színű papíralapanyagot, s nem ilyen elmosódott illusztrációkat. E kiválóan szerkesztett munka láttán óha­tatlanul tovább kérdezünk: mikor jelennek meg hasonló kötetek, dokumentumgyűjtemé­nyek például a felszabadulást közvetlenül kö­vető időszakról, vagy az ötvenes-hatvanas évekről? Zenetörténetünk, zenepolitikánk alakulásának, differenciálódásának útja még igen sok szűz vagy alig feltört területtel „büszkélkedhet”. Rajtunk áll, meddig. (Aka­démiai) JUHÁSZ ELŐD Aradi Nóra: A szocialista, képző­művészet jelképei T­öbb irányból merültek fel olyan igények, melyeket Aradi Nóra könyve kielégíte­ni hivatott. Az egyik irány vitathatatla­nul a szocialista képzőművészet, illetve a sajátos szocialista törekvésű művészet szimbó­lumrendszerének kidolgozása irányába mu­tatott A képzőművészet ugyanis mindvégig dolgozik szimbolikus megoldásokkal. Maga az ábrázolt téma önmagában csak keret, és kü­lönböző korok ezen elvont tematikán belül egészen más-más jelentést adnak egy-egy konvencionális ábrázolásnak. Hogyan lehetne például összehasonlítani a madonnát a gyer­mekkel, melyet egy bizánci ikonon látunk, Bel­lini hasonló témájú képével? A témakör azo­nos, a mondanivaló azonban sokszorosan vál­tozik. Így tehát ha fel akarjuk mérni a mun­kásábrázolás, a tömegábrázolás, az elnyoma­tás elleni harc ábrázolásának modern kép­zőművészeti megjelenéseit, akkor itt a szim­bólumok belső dinamikáját kell elemezni, még akkor is, hogyha esetleg a jelképi kül­sőség azonos. Másfelől találkozik Aradi Nóra munkája egy általánosan megélénkülő érdeklődéssel, mégpedig a szemiotikai érdeklődéssel. Vajon jelentéstani szempontból lehet-e beszélni egy­­egy korszak kialakult szocialista jelrendsze­réről vagy sem? Végül harmadszor hasonló igény fölmerült már Ujfalussy József művei­ben, aki egy zenei jelentéstan megalapozá­sára tett kísérletet és ez a kísérlet csak jele volt annak, hogy hasonló jelentéstani, mégpe­dig történelmi jelentéstani elemzéseket az esztétikai egész szférájában igényel az olva­só, a tárlatlátogató, a koncerthallgató stb. így azonban elérkeztünk egy nagyon fontos problémához, nevezetesen a történeti jelen­téstan kérdéséhez. A jelentések ugyanis nem abban az értelemben érdekesek, hogy min­dig ugyanazt jelentik az azonos szimbólumok, hanem a jelentésváltozás fogalmát kell szük­ségképpen a homloktérbe állítanunk akkor, ha marxista alapján jelrendszervizsgálatokat végzünk. Az út tehát éppen fordított, mint a szokványos szemantikai analízis útja, hiszen a szemantika legtöbbször épp­en arra törek­szik, hogy a jelölt és jelölő között határozott viszonyt állapítson meg Aradi Nóra viszont épp­en a változó jelentéstartalmakra irányítja a figyelmet. Ebből a szempontból fölhasznál­ja Lukácsnak azt a megállapítását, mely sze­rint „a festett vagy rajzolt művészi célzatú háromszög... érzéki jelenség, mely bár ér­­zékileg — és éppen ezért művészi szempont­ból — sokkal szegényesebb, kevesebb konk­rét meghatározottságot nyilvánító jelenség, mint teszem a fa vagy alma, de mégis ... érzéki jelenség... Amennyiben jelnek ve­szem, teljesen önkényes jelentést adok neki, melyet nézője vagy kitalál vagy sem, asze­rint, hogy be van-e avatva a művész szub­jektív, a háromszögben érzékileg meg nem nyilvánuló szándékaiba.” Ez a lukácsi gon­dolatkör azt mutatja, hogy a művészi érte­lemben vett jel és jelrendszer semmiképpen nem azonosítható a geometriai jelrendszerrel, mert az utóbbi esetében a jel tartalma nem történetileg fejlődik. A radi Nóra tehát épp­en ezt a történeti­séget kutatja s mintegy végigszánt né-­­hány jelrendszeri problémán a művé­szet egész történetében, hogy azután elérkez­zék a szocialista képzőművészet sajátos jel­rendszerének bemutatásához. Itt a legfonto­sabb kérdés számára az egyén és a típus vi­szonyának elméleti megfogalmazása. Kimu­tatja p­éldául azt, hogy egy bizonyos időszak­ban mennyire jogosult, hogy a győzni akaró és tudó ember típusa válik a Szovjetunióban az építés szimbólumává. De utána rögtön megjegyzi: „E típus legfőbb vonásai a törté­nelmi aktualitásból nőnek ki, történetileg és művészileg hitelesek, még akkor is, ha az ily módon hős eszménnyé általánosuló egyén a szovjet művészet legkritikusabb évtizedeiben 30

Next