Kritika 3. (1974)
1974 / 8. szám - Juhász Előd: Ujfalussy József: Dokumentumok a magyar Tanácsköztársaság zenei életéből - Hermann István: Aradi Nóra: A szocialista képzőművészet jelképei
ismert korszakait, s megállapítja, hogy a költő 1846-tól kezdve részben a galíciai parasztfelkelésnek, még inkább a nagy francia forradalom „elevenen ható eszméinek” s a korabeli szocialista elméleteknek ösztönző hatására a szabadság egyre szenvedélyesebb harcosává fejlődött, s „eszményei áthatották valamenynyi táj leíró, humoros és szerelmes költeményét és lírai verses levelét is”. Rámutat, hogy Petőfi népiessége, „demokratikus közérthetősége” mennyire összefüggött politikai céljaival. Nem a helyenként divatos ,ajkbiggyesztéssel” intézi el a házasságát lelkesen dicsérő költeményeket sem. „A feleségének szentelt versekkel — írja — Petőfi a XIX. század egyetlen európai költője, aki a házasság szerelmi beteljesüléséből nagyhatású szerelmi költeményeket alkotott. Házassága nemcsak első sikere volt a feudális nemesség és a konvenciók elleni küzdelemben, hanem otthont és biztonságérzetet is adott a nyugtalan költőnek, úgyhogy még erőteljesebben tudott alkotni és harcolni... Szerelmes vers és politikai költemény egységbe olvadnak nála.” A politikus-forradalmár költő teljes megértését és helyes értékelését mutatja többek között az is, ahogy Steiner Az apostol jelentőségét méltatja. Az 1955-ös kötet teljes egészében közölte Petőfi főművét, amelyről ez az utószó most megállapítotja: „Az eposzt joggal nevezik az európai jakobinus forradalmár költészet csúcspontjának.” Azt is jól látja, hogy a költő 1848— 49-ben „a harcot nemcsak katonai szolgálattal támogatta, hanem — mint egyáltalán a politikai eseményeket a forradalom óta — a fejleményekre közvetlenül reagáló magas művészi színvonalú politikai lírával is.” „Petőfi tudta — fejezi be szép tanulmányát Steiner professzor —, habár a magyar forradalmat az osztrák császár és az orosz cár egyesített hatalma vérbe fojtotta is, a forradalom eszméje feltartóztathatatlan mint eszköz minden ország elnyomottjainak a felszabadítására.Föltámadott a tenger, a népek tengere...« Számára bizonyosság volt, hogy jönni fog olyan idő, amelyben a népek harcban szabaddá teszik az emberiesség és életteljesség új társadalmi rendjéhez vezető utat.” Úgy látom most is — a szovjet Petőfiértékelések után Steiner professzor utószavát is olvasva —, hogy nemcsak a forradalom előtt álló népek értékelik Petőfi forradalmipolitikai költészetét, hanem a szocialista viszonyok között élők is. Egy másik, az NDK- ban tavaly kiadott Petőfi-kötetnek az utószava is abban a meggyőződésemben erősített meg, hogy a teljes, tehát elsősorban a forradalmár-politikus Petőfit érzi időszerűnek, nekünk szólónak a szocialista országok olvasóközönsége is. Ezt a kötetet először nálunk adta ki a Corvina, azután itt is megjelent a Bibliothek der Weltliteratur sorozatban. A hazai kiadástól eltérő, terjedelmesebb utószó szerzője Jörg Buschmann, a magyar irodalom egyik ismert ifjabb fordítója és népszerűsítője s a Humboldt Egyetem Magyar Tanszékén elődöm, Szent- Iványi Béla professzor volt tanítványa. Tanulmányát a reformkori Magyarország alapos ismerete, Petőfi életének és életművének pontos és helytálló, minden legendától, torzítástól mentes bemutatása jellemzi. Hadd jelezzem még előre, hogy a Magyar Tanszék másik volt tanítványa, az NDK műfordítógárdájának ugyancsak kiemelkedő tagja, Vera Thies egy tartalmas prózaválogatás kiadására készül Petőfi műveiből. Minden reményünk megvan rá, hogy a pár évig szünetelt hungarológusképzés újraindításával hasonló szakértőgárda nevelkedhet majd a berlini egyetemen a jövő években is, s egyszer talán még az ő közreműködésükkel egy teljes kétnyelvű Petőfikiadás is megszülethet. BODOLAY GÉZA Dokumentumok a magyar Tanácsköztársaság zenei életéből Sok éves-évtizedes gyűjtőmunka eredménye ez a terjedelmét tekintve is impozáns kiadvány. Az összeállításban részt vevő kutatók — helyesen — nem törekedtek teljességre: válogattak, és éppen így kaptak nagyobb hangsúlyt a magyar zenetörténet és művelődéstörténet szempontjából egyaránt fontos momentumok. Így nem a 133 nap részletes zenei krónikáját követheti az olvasó — nemcsak azt —, hanem sokkal többet: a Tanácsköztársaságot megelőző előkészítő időszak és a későbbi időszak eseményeit is, megvilágítandó azokat a zenei „erővonalakat”, melyek e néhány hónap zenei, zenepolitikai életét meghatározták. És éppen ebben a folyamatosságban rejlik a könyv talán legnagyobb értéke. Természetesen sok minden hozzájárul még az értéknöveléshez, így az itt először napvilágot látó dokumentumok mellett a meglepően bő anyag rendszerezése és csoportosítása. Értékelésre, a korszak zenei élete értékelésére nem vállalkozott az Ujfalussy József vezette alkotógárda. De e nélkül a kötet nélkül az bármikor elképzelhetetlen is lenne. Sok ismeretlen dokumentum mellett találkozunk szép számmal már közöltekkel is, ezek fontos utalásokat, útmutatásokat jelölnek ki a zenei élet motiválódásához. A szerzők, gyűjtők nem törekedtek, nem törekedhettek valamilyen egységes kultúrpolitikai platform érzékeltetésére — azért nem, mert e 133 nap zenei históriája, a vulkanikus erővel feltörő politikai-kulturális törekvések igen sokfajta, gyakran ellentétes indítékokból születtek-összegeződtek. Tallózva a gyűjteményben sok mindent megtudunk az „új közönségről”, a zenei élet irányítóinak kiállásairól, illetve pálfordulásairól. Szinte a krimik feszültségével vetekszenek azok az oldalak, amelyeken például a Zeneművészeti Főiskola tanárai ellen folytatott per először közzétett teljes jegyzőkönyvét követhetjük. Különleges érdekességű a munkásdalok útjáról, metamorfózisairól írott fejezet (Maróthy János—Szatmári Antal: Forradalmi dalok, 273—443. oldal). Hiszen ebben is sokkal többről van szó, mint néhány hónap mégoly alapos áttekintéséről: például a Májusi kalapács című dal „ürügyén” milyen találóan utalnak a mai — sajnos nem mindig megfelelő — megszólaltatási gyakorlatra. És ez a példa a legkevésbé sem egyedülálló. Máshol is, máskor is, többször hívják fel a figyelmet olyan összefüggésekre — hagyományra, alkotói-előadói, történelmi folyamatosságra —, melyek hatása mai zenei életünkre nézve sem közömbös. Ha valamit hiányolunk, az — jól látjákírják ezt a kötet bevezetésében maguk a hézagpótló gyűjtő és szerkesztő munkát végzők — a vidéki zeneélet erőteljesebb bemutatása, vagy a kórusélet mélyebb tartalmi vonatkozásainak felrajzolása. Hozzátehetjük: ilyen munkában effajta hangsúlyeltolódások szinte természetesek, még a fővárosi dokumentumok felfedezése-lajstromozása is generációkra terjedő feladat, hát még a jelenleginél tágabb zenei panorámáé! Végül ugyancsak itt tennénk szóvá, hogy ilyen, valóban reprezentáns könyv méltóbb külső-belsőt érdemelne: nem feltűnően különböző színű papíralapanyagot, s nem ilyen elmosódott illusztrációkat. E kiválóan szerkesztett munka láttán óhatatlanul tovább kérdezünk: mikor jelennek meg hasonló kötetek, dokumentumgyűjtemények például a felszabadulást közvetlenül követő időszakról, vagy az ötvenes-hatvanas évekről? Zenetörténetünk, zenepolitikánk alakulásának, differenciálódásának útja még igen sok szűz vagy alig feltört területtel „büszkélkedhet”. Rajtunk áll, meddig. (Akadémiai) JUHÁSZ ELŐD Aradi Nóra: A szocialista, képzőművészet jelképei Több irányból merültek fel olyan igények, melyeket Aradi Nóra könyve kielégíteni hivatott. Az egyik irány vitathatatlanul a szocialista képzőművészet, illetve a sajátos szocialista törekvésű művészet szimbólumrendszerének kidolgozása irányába mutatott A képzőművészet ugyanis mindvégig dolgozik szimbolikus megoldásokkal. Maga az ábrázolt téma önmagában csak keret, és különböző korok ezen elvont tematikán belül egészen más-más jelentést adnak egy-egy konvencionális ábrázolásnak. Hogyan lehetne például összehasonlítani a madonnát a gyermekkel, melyet egy bizánci ikonon látunk, Bellini hasonló témájú képével? A témakör azonos, a mondanivaló azonban sokszorosan változik. Így tehát ha fel akarjuk mérni a munkásábrázolás, a tömegábrázolás, az elnyomatás elleni harc ábrázolásának modern képzőművészeti megjelenéseit, akkor itt a szimbólumok belső dinamikáját kell elemezni, még akkor is, hogyha esetleg a jelképi külsőség azonos. Másfelől találkozik Aradi Nóra munkája egy általánosan megélénkülő érdeklődéssel, mégpedig a szemiotikai érdeklődéssel. Vajon jelentéstani szempontból lehet-e beszélni egyegy korszak kialakult szocialista jelrendszeréről vagy sem? Végül harmadszor hasonló igény fölmerült már Ujfalussy József műveiben, aki egy zenei jelentéstan megalapozására tett kísérletet és ez a kísérlet csak jele volt annak, hogy hasonló jelentéstani, mégpedig történelmi jelentéstani elemzéseket az esztétikai egész szférájában igényel az olvasó, a tárlatlátogató, a koncerthallgató stb. így azonban elérkeztünk egy nagyon fontos problémához, nevezetesen a történeti jelentéstan kérdéséhez. A jelentések ugyanis nem abban az értelemben érdekesek, hogy mindig ugyanazt jelentik az azonos szimbólumok, hanem a jelentésváltozás fogalmát kell szükségképpen a homloktérbe állítanunk akkor, ha marxista alapján jelrendszervizsgálatokat végzünk. Az út tehát éppen fordított, mint a szokványos szemantikai analízis útja, hiszen a szemantika legtöbbször éppen arra törekszik, hogy a jelölt és jelölő között határozott viszonyt állapítson meg Aradi Nóra viszont éppen a változó jelentéstartalmakra irányítja a figyelmet. Ebből a szempontból fölhasználja Lukácsnak azt a megállapítását, mely szerint „a festett vagy rajzolt művészi célzatú háromszög... érzéki jelenség, mely bár érzékileg — és éppen ezért művészi szempontból — sokkal szegényesebb, kevesebb konkrét meghatározottságot nyilvánító jelenség, mint teszem a fa vagy alma, de mégis ... érzéki jelenség... Amennyiben jelnek veszem, teljesen önkényes jelentést adok neki, melyet nézője vagy kitalál vagy sem, aszerint, hogy be van-e avatva a művész szubjektív, a háromszögben érzékileg meg nem nyilvánuló szándékaiba.” Ez a lukácsi gondolatkör azt mutatja, hogy a művészi értelemben vett jel és jelrendszer semmiképpen nem azonosítható a geometriai jelrendszerrel, mert az utóbbi esetében a jel tartalma nem történetileg fejlődik. A radi Nóra tehát éppen ezt a történetiséget kutatja s mintegy végigszánt né-hány jelrendszeri problémán a művészet egész történetében, hogy azután elérkezzék a szocialista képzőművészet sajátos jelrendszerének bemutatásához. Itt a legfontosabb kérdés számára az egyén és a típus viszonyának elméleti megfogalmazása. Kimutatja például azt, hogy egy bizonyos időszakban mennyire jogosult, hogy a győzni akaró és tudó ember típusa válik a Szovjetunióban az építés szimbólumává. De utána rögtön megjegyzi: „E típus legfőbb vonásai a történelmi aktualitásból nőnek ki, történetileg és művészileg hitelesek, még akkor is, ha az ily módon hős eszménnyé általánosuló egyén a szovjet művészet legkritikusabb évtizedeiben 30