Kritika 3. (1974)

1974 / 12. szám - Groteszk és valóság - Erki Edit: Találkozás Örkény Istvánnal

Groteszk és valóság TALÁLKOZÁS ÖRKÉNY ISTVÁNNÁL A legjobb magyar prózaitok egyike. Az utolsó másfél évtizedben ki­alakult nagy groteszk korszaka nemcsak egy aktuális világáramlathoz kapcsolódik méltón, hanem a magyar próza egyik lehetséges útját is mesterként jelzi. Nem előzmény nélküli és nem kizárólagos, de nagyon is kívánatos lehetőségét. Mi az örkényi valóságlátás jellegzetessége? A fogalomzavar leküz­désének szándéka. A dolgok néven nevezése. A valósággal való szem­benézés. „Manapság, asszonyom, aki egy cipőre rá meri mondani, hogy cipő, arra viszont én merem rámondani, hogy beteg — mondja Cipriani professzor a Tótékban. — Csodálkozik? Pedig minden kornak megvan a jellemző vonása, a mienké a fogalomzavar.” Ha „minden másképpen van”, a groteszk látás válik természetessé: így áll ismét fejéről a talpára a világ és a dialektika. Beidegzett ér­tékrendszerek hamisságára döbbent rá és ezzel a döbbenettel segít lerombolni azokat. Nem a nihilizmus jegyében, hanem egy értelmes rend igényétől vezetetten. Nyilvánvaló, hogy az örkényi groteszk nem a kiábrándult polgár válasza az áttekinthetetlenné kuszálódott valóságra, hanem a meg­rendült entellektüel kérdése. A kiszolgáltatott ember nevében és vé­delmében kérdez. Minek kiszolgáltatott társadalmi értelemben az ember a XX. században? A kapitalizmus létének és olykor a szocia­lizmus hibáinak. Örkény groteszkjét fontos tartalmi vonatkozások különböztetik meg a groteszk kiábrándult képviselőitől. Ő nem az embert általában tartja alkalmatlannak az értelmes létre, hanem a konkrét történelem nyomorító tendenciáitól félti a konkrét társadalmi embert. Akiben hisz, mint történelemalakító erőben, akitől elvárja, hogy lakhatóvá tegye a maga számára a világot. — Igaznak tartja azt a véleményt, hogy az ön legsajátabb műfaja a groteszk? — Van Aldous Huxleynek egy mondata, amely — nem pontosan idézem — valahogy így hangzik: az entellektüel abban különbözik más normális embertől, hogy kiindul egy evidenciából és aztán lassú, bonyolult, beláthatatlan vargabetűket téve visszatalál ahhoz az evi­denciához, ahonnan egy normális ember el sem indult volna. Én is megtettem ezt a vargabetűt, ami, úgy látszik, kötelező, mert az írói mesterségnek talán az a legnehezebb része, hogy az író gazdálkodni tudjon képességeivel. Ami lényegében két dolgot jelent: először azt, hogy megismerje ezeknek a képességeknek a­­minőségét és másod­szor, hogy a korlátait. Vannak olyan írók — meg is tudnám őket ne­vezni —, akik azért nem tudták elmondani a saját mondanivalójukat, mert nem a saját hangjukon szólaltak meg és később sem találtak rá arra. Hitte-e vajon Jules Renard, hogy tőle, az írótól, a talán csak szórakozásból vagy unalomból följegyzett naplója lesz örök életű? Én ezt az írói hangtévesztést annál is jobban megértem, mert egé­szen fiatalon, húsz-egynéhány évesen és nyilván ösztönösen rátalál­tam a saját hangomra, amihez aztán nagyon sok okból hűtlen let­tem, és harmincévi bolyongás után kimondhatatlan örömmel fedez­tem föl, hogy annak a húszéves kezdőnek volt igaza és nekem az akkori groteszk szemlélet az egyetlen, amellyel igazán ki tudom fe­jezni magamat. Mindig irigyeltem azokat, akik nem tértek le saját útjukról, és művük csakugyan egy élet kerek­­műve és nem olyan töredékes és rendetlen,­­mint az enyém. Persze még azokra is vonat­kozik az a szomorú és megmásíthatatlan törvény, hogy a művész, mire a mesterségét igazán kitanulja, megöregszik és sírba viszi titkait. — Töredékesnek és rendetlennek mondja életművét, több kritikus mégis az ön művével jelzi a magyar próza új útját. — Azt hiszem, ebben nem a kritikusoknak van igazuk, hanem az írói önismeretnek. Mert az író, ha leméri eredményeit, mindig azzal veti össze azokat, hogy mire és mennyire lett volna képes akkor, hogyha szerencsés csillagzat alatt születik, ha az útjáról soha le nem téved és ha mindig minden energiáját az írásra fordíthatta volna. És ez a mérleg számomra, az én esetemben nem kielégítő. Túl sok olyan közjáték volt az életemben, külső és belső erők, amelyek nem előre vittek. Másodszor, abban sem értek egyet a kritikusokkal, hogy én valami újat, vagyis eddig nem létezőt hoztam volna létre. Az a groteszk, amiről fentebb már beszéltünk, ősi jelensége a művészetnek. Én legföljebb annyit tettem, hogy ezt az örökséget a mai magyar valóság közegében szólaltattam meg, tehát alkalmaztam arra a korra, amelyben élek, arra az országra, amiben születtem. De ennek a for­rásait nagyon pontosan meg tudom jelölni. A groteszket én nem tar­tom­­ se stílusirányzatnak, se művészi formának, hanem egy emberi látásmódnak, amely, úgy érzem, a magyar népnek ősidők óta sajátja. (Persze biztos vagyok benne, hogy ez a vonás nemcsak magyar vonás, hanem más népeknél éppolyan hagyomány, mint nálunk, de én ebben a hagyományban születtem és ebben nőttem föl.) Még abból az időből, mikor az írásművek szerzőit nem ismertük, tehát a nép­dalok, a népmesék, a gyermekversek és tréfás találós kérdések korá­ból — melyek minden folklorisztikus gyűjteményben, minden nép­gyűjtési könyvben megtalálhatók — kicsendül egy évődő, játékos hang. Ugyanaz a hang, amelyet ma is meghallunk, ha a vasúti fülkében megindul a beszélgetés. És ez a hagyomány a városi folklórban is, kiváltképp Budapest sajátos műfajában, a régi pesti viccben, amelyet nemegyszer felhasználtam egyperces novelláimban is. Példaképpen elmondok egyet és megpróbálom írói szemmel nézni: Két rendőr megy a vasúti síneken. Mennek, mennek, egyszer csak az egyik előre mutat és ezt mondja társának: Nézd, ezek a sínek összeérnek. Azt mondja a másik: Menjünk oda, nézzük meg! Mennek, mennek, na­gyon soká mennek, egyszer csak megszólal az iménti rendőr: Te, for­dulj csak meg! — Miért? Mi történt? — Azt hiszem túlmentünk rajta. Ennek a viccnek, mint minden viccnek, nem ismerjük a szerző­jét, ahogy nem ismerjük a népmesékét és népballadákét sem. Próbál­juk meg úgy vizsgálni, abban a reményben, hogy nem követünk el szentségtörést ezzel. A legelső, ami feltűnik, hogy ez a kis történet az írói mesterség mércéjével mérve egy kis remekmű. Nincs benne egyetlen fölösleges szó sem. Tömörségben, drámaiságban fölveszi a versenyt a híres magyar vagy skót népballadákkal. Az, amit elmond s ami egy egyszerű csattanóba sűrítve túlmutat önmagán, voltakép­pen nem más, mint az egyszerű embernek, az utca emberének véle­ménye a hatalomról. Nyilván az az évszázados tapasztalat sűrűsödik itt össze, hogy a hatalomnak, még a világ legbölcsebb és csak jót akaró hatalmának végrehajtó közegei sem mindig tükrözik azt a böl­csességet, ami föntről lefelé sugárzik. Amennyiben most ezt a gondo­latot továbbfűzzük — nyilván azt a nem mindig téves véleményt tükrözi, hogy a hatalom látható végrehajtói, jelen esetben szegény rendőrök, nincsenek tisztában a fizika törvényeivel. Sőt a pesti em­berek kajánságát ismerve még azt is belemagyarázhatjuk ebbe a viccbe, hogy nemcsak a fizika törvényeit, hanem saját államunk tör­vényeit is olykor tévesen értelmezik. Az az emberi szemlélet, amelynek ez a vicc csak egy mindennapos megnyilvánulása, voltaképpen történelmi funkciót teljesített. Ez a sokat szenvedett nép nemcsak ma, hanem különösen múltjának tra­gikus szakaszaiban úgy termelte ezeket a vicceket, mint a szervezet a kórokozó elleni antitesteket. Amikor a háború után ezt a romvá­rost éhezve és úgyszólván a puszta kezükkel újjáépítették a buda­pestiek, az akkori idők ma már elfelejtett vicceiből merítették ehhez az erőt. Persze ezzel nem szeretném túlzásba vinni az ehhez hasonló történetek történelmi jelentőségét. Az egészet csak annak bizonyí­tására hoztam fel, hogy az a játékos szemlélet, amely írásaimban fel­lelhető, a sok közül egyik általános nemzeti sajátosságunk. — Ön az írásaiban nemcsak játékos szemlélettel, hanem egy filozó­fiai rendszer spektrumán át vizsgálja a világot. Milyennek látja a XX. század valóságát? — A XX. század valósága olyan bonyolult, hogy nagyon sokféle mó­don lehet megközelíteni és a század kérdéseire sokféle választ is lehet adni. A groteszk szemléletmódnak éppen ez — tehát a dolgok sok­értelműsége és a válaszok sokféleségének a lehetősége — adott új lendületet. Elsősorban és sokkal erősebben, mint nálunk, a nyugati országokban hódított tért ez a szemlélet. Sokat olvastam ezekből a művekből, íróik közül néhányat barátomnak is nevezhetek. És ha a módszerben hasonló úton járunk is, a válaszadásunk gyökeresen különbözik. Korunk valósága tömegesen termeli az abszurd helyze­teket. Sokkal nagyobb mértékben, mint a XIX. század. E barátaim­tól eltérően, én ezeket a helyzeteket úgy értelmezem, hogy változtat­hatók. Minthogy hiányzik belőlem minden képesség a spekulatív filo­zófiára, arra szorulok, hogy minden gondolatomat empirikusan, saját magam és környezetem sorsából szűrjem le. Engem az élet arra taní­tott, nem is egyszer, hanem több ízben, hogy az adott, véglegesnek és változtathatatlannak látszó helyzeten változtatni tudunk. A sakk nyelvén szólva, az én szememben az abszurd helyzet nem matt. Ami persze még semmiféle garanciát nem jelent arra, hogy mi egy szituá­cióból, amelynek látszólag foglyai vagyunk, mindig a jó irányban tudtunk vagy fogunk tudni kitörni. De hogy ki tudtunk belőle törni, arra akár az én önéletrajzomból, akár hazám történetéből nagyon szép számmal tudnék példákat felsorolni. Ami egyszerű szóval, nem a filozófia nyelvén, annyit jelent, hogy hiszek az emberi cselekvés­ben, még akkor is, hogyha az adott körülmények között roppant meg­nehezült a helyes és helytelen választás közötti döntés. Ez a meg­győződésem vezetett oda, hogy az írói munka leglényegesebb elemének tekintem a helyzetet, amivel nem akarom lebecsülni azt a befolyást, amit a jellem vagy a környezet erre a helyzetre gyakorol, de úgy érzem, hogy életünkben a primér jelenség a szituáció. Hogy ez a föl­ismerés helyes vagy helytelen, ezt én nem tudom megítélni, de úgy érzem, hogy annak a helyzetnek az ismerete, amelyben én magam vagy írásaim hősei vannak, a legmegbízhatóbb adat, amit az életről mondani tudok. Egy kis túlzással azt az állítást merem megkockáz­ KRITIKA 8

Next