Kritika 3. (1974)

1974 / 3. szám - Litván György: Egy ismeretlen Lukács György-levél

Egy ismeretlen Lukács György-levél Lukács György 1920 körül LITVÁN GYÖRGY­zetben is.KRITIKA Akció az 1920-as népbiztosper vádlotta­inak megmentésére Az alábbi két levelet — másolatban, francia nyelven — a francia külügyminisztérium levéltárának 1972-ben megnyitott, „Europe 1918— 1929” címet viselő iratanyagában, ezen belül a csaknem száz kötetre rúgó magyar vonatkozású anyag „Justice" (Igazságszolgáltatás) fel­iratú dossziéjában találtam. Úgy vélem, közzétételüket a levélírók személye és a levelek tartalma egyaránt indokolja. Lukács levelének címzettje, Charles Andler (1866—1933), kiváló francia germanista, a Sorbonne és a College de France tanára volt, pártállására nézve szocialista. Kiadta franciául a Kommunista Kiált­ványt, nagyobb munkáiban — többek között — Bismarckkal és a pángermanizmussal, a német államszocializmus kialakulásával, a né­met szocializmus 1914 utáni felbomlásával, később elsősorban Nietzschével foglalkozott. Mint a levelekből is kiderül, ő volt Lukács György első francia méltatója. 1912-ben írta lelkes recenzióját „A lé­lek és a formák”-ról. Itt közölt szép ajánlólevelében néhány tárgyi tévedés helyreigazí­tásra, néhány utalás magyarázatra szorul. Lukács nem nemesi, ha­nem gazdag polgári családból származott. A Tanácsköztársaság bu­kása után nem került börtönbe, hanem egy ideig Budapesten buj­kált, majd sikerült kijutnia Bécsbe, ahol éveken át — e levél írása idején is — az újjászerveződő KMP egyik legaktívabb vezetője volt. (Leveléről és a benne foglalt kérésről a párt Központi Bizottságá­nak feltétlenül tudnia kellett.) Millerand, akiről Andler professzor levelében többször is szó esik, ez időben Franciaország miniszterel­nöke és külügyminisztere volt, a kérés tehát lényegében hozzá irá­nyult. Végül a példaképpen említett Gustave Flourens a Párizsi Kommün egyik vezetője és mártírja. A levéltári anyagban követhető volt az ügy további alakulása is. A két levélről április 9-én másolatot küldtek a budapesti francia külképviseletnek, április 16-án pedig a külügyminisztérium bizalmas kérdést intézett a magyarországi francia főbiztoshoz: lehetségesnek, illetve célravezetőnek tartaná-e a hivatalos francia közbenjárást a magyar kormánynál a volt népbiztosok és társaik érdekében? Fou­­chet főbiztos pontosan egy hónappal később, május 16-án válaszolt, s a magyarországi „néphangulatra” hivatkozva a leghatározottabban ellenzett, eleve hatástalannak ítélt minden ilyen irányú beavatko­zást. Hozzátette, hogy a küszöbönálló (Magyarországra igen kedve­zőtlen) békekötés miatt sem ajánlatos „tovább fokozni” a magyar nép franciaellenességét. Millerand és minisztériuma nem erőltette tovább a dolgot, a két levél és a népbiztosok ügye Párizsban ad acta került. Budapesten annál kevésbé. Júliusban kezdődött el a tíz népbiztos pere, és az év végén, december 28-án hirdette ki a bíróság az íté­letet: Ágostonra, Bokányira, Haubrichra és Vántusra halált, a többi hat vádlottra életfogytiglani fegyházbüntetést szabott ki. (A tárgyalás előzményeiről és lefolyásáról részletes tájékoztatást nyújt Rév Erika néhány éve megjelent könyve: A népbiztosok pere. Bp. 1969.) Az ítéletek végrehajtására azonban, mint ismeretes, mégsem került sor. Az ellenforradalom által bebörtönzött és elítélt magyar kommunis­tákat és szocialistákat ekkor csak külső erő szabadíthatta ki, de ezt az életmentő segítséget nem az antantintervenció, hanem a szovjet kormány által kezdeményezett fogolycsere-akció nyújtotta. Charles Andler úrnak, a Sorbonne tanárának, Tisztelt Uram, Engedje meg, hogy emlékezetébe idézzem azt a jóindulatú kriti­kát, amelyet ön írt „Die Seele und die Formen” című könyvemről, s amelyben annak a kívánságának is kifejezést adott, hogy írjak egy hasonló könyvet a regényről is. Itt küldöm önnek, ha nem is az erről szóló befejezett könyvet, de mindenesetre egy átfogóbb munka első részét. Kérem, kedves Uram, fogadja ezt is ugyanolyan jóindu­lattal, mint első könyvemet. Szeretném egyszersmind arra kérni, segítsen megmenteni azoknak a szerencsétlen elvtársainknak az életét, akik a magyarországi fehér­terror hatalmába kerültek. Csupa kiváló emberről van szó, akiket justizmord fenyeget A jelenlegi magyarországi helyzetet az alábbi tények jellemzik: A mostani rezsim törvénytelennek nyilvánította a Tanácskormányt, annak ellenére, hogy ez utóbbi a legcsekélyebb vérontás nélkül ke­rült hatalomra, és hogy hatalmát egyedül gyakorolta az ország egész meg nem szállt területén. Ennek következtében e kormány intéz­kedéseit, amelyeket saját szervei, részben az ancien régime hivatali bürokráciájának közegei hajtottak végre, közönséges bűncselekmé­nyeknek minősítették. Így a nagyipar szocializálását (állami tulaj­donba vételét) a mai rezsim „lopásnak” tekinti, a letartóztatást „a személyi szabadság megsértésének”, a szabályos bírói ítélettel ki­szabott halálbüntetést pedig „gyilkosságnak”. A Tanácskormány bukása és a fehérterror kormányzatának ha­talomra kerülése után visszamenő hatállyal haditörvénykezést lép­tettek életbe, ami példa nélkül áll a perrendtartás történetében. Ma a tanácsrendszer idején elkövetett összes állítólagos bűncselekmények elkövetői felett kivételes törvényszékek ítélkeznek a hadijog alap­ján. A kiszabható büntetések törvényszabta felső határait eltörölték, s az ellenforradalmi bíróságok tetszésük szerinti büntetéseket mond­hatnak ki. Így például az „osztály elleni izgatás” vétsége tíz évig terjedhető börtönnel büntethető. Valamely felsőbb hatóság utasítá­sára végrehajtott azonos cselekményért a munkásokat és a forradal­márokat a legsúlyosabb büntetéssel sújtják, a régi és a mai rezsim állami hivatalnokait viszont még csak bíróság elé sem állítják. Íme, két példa a mai rezsim által számtalan esetben elkövetett justizmordra, Korvin Ottót kötél általi halálra ítélték. Az ítélet indoklása a következőképpen hangzott (a Pester Lloyd 1919. december 21-i szá­mából idézem):* „Korvin-Klein Ottó, 25 éves banktisztviselő, bűnös, mint felbujtó, három rendbeli gyilkosságban, mivel mint a Tanács­­köztársaság funkcionáriusa, megjelent a bíróság előtt, amelynek ítél­keznie kellett a kommunisták törvénytelen hatalmának megdönté­sére szövetkező ellenforradalmárok ügyében, és jelenlétével befolyá­solta az ítéletet, majd az elítéltek jelenlétében a kivégzés módozatai­ról Krammer Sándor vádbiztossal vitatkozott, így beavatkozásával és magatartásával a tetteseket megerősítette előre megfontolt szán­dékkal elkövetett bűncselekményeik végrehajtásában.” Korvin Ottót, a tiszta jellemű és áldozatkész idealistát ilyen ítélet alapján végezték ki. Dr. László Jenőt is kötél általi halálra ítélték és kivégezték. Íme az indoklás: „Dr. László Jenő, 41 éves ügyvéd, bűnös, mint fel­bujtó három rendbeli gyilkosságban, mivel jelen volt, amikor Rákos Ferenc, a forradalmi törvényszék elnöke megbízta Cserny Józsefet, a terrorista csapatok parancsnokát, hogy elnököljön annak a forra­dalmi bíróságnak az ülésén, amely utasítást kapott, hogy ítélje halálra az ellenforradalmár Stenczel Jánost és társait, és mivel ő (László) fejbólintással fejezte ki egyetértését.” Így jár el és így ítélkezik minden ügyben az ellenforradalmi tör­vényszék. Ha pedig néha mégis arra hajlana, hogy megkegyelmez­nek valamelyik halálraítéltnek, akkor a fegyveres különítmények erőszakkal állják útját a kegyelem gyakorlásának, és kényszerítik ki az ítélet vérehajtását. Ez a bíróság fog ítélkezni a Tanácskormány következő tagjai fölött: dr. Ágoston Péter, a budapesti egyetem tanára, külügyminiszter; Bajáki Ferenc, szakszervezeti tisztviselő; Bokányi Dezső, a Munkás­biztosító Pénztár igazgatója; Dovcsák Antal, szakszervezeti tiszt­viselő; Haubrich József, szakszervezeti tisztviselő; Kalmár Henrik szerkesztő; Kelen József mérnök, neves elektrotechnikus; Nyisztor György, szakszervezeti tisztviselő; dr. Szabados Sándor ügyvéd; Vántus Károly asztalos. A Kormányzótanácsnak ezt a tíz tagját 200 gyilkossággal vádol­ják, mivel a Magyar Tanácsköztársaság fennállásának négy és fél hónapja alatt — a hivatalos ellenforradalmi adatok szerint — ösz­­szesen 200 ember halt erőszakos halált; egy részüket a bíróságok ítélték el az akkor érvényben levő jogszabályok alapján, másik ré­szük pedig ellenforradalmárként, fegyverrel a kézben, harcban esett el. Párizs * Az idézett sajtótudósítás tömörített, nem szó szerinti és tartalmilag sem egészen pontos foglalata az ítéletindoklás eredeti, hosszabb szövegének­. Ez utóbbi szerint Korvin nem a tárgyaláson, csupán a kivégzés színhelyén jelent meg. Hasonló pontatlanságok fordulnak elő a László Jenőre vonatkozó idé­­ nő

Next