Kritika 3. (1974)
1974 / 6. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: Négy-öt magyar összehajol
Van Halász Gábornak egy néhány sértő mondata miatt elhantolt kitűnő tanulmánya, a Magyar Szemlében jelent meg, címe Regényeink társadalomszemlélete. Számos kérdést érint e dolgozatában, a többi között az irodalmi szalonok befolyását az irodalomra. Szerinte Justh Zsigmondot Párizsban „a franciák pompás irodalmi kultúrája kapta meg ... írói ízlése, szelleme, lélekismerete, amelyekben egy állandó és kedvvel vállalt társadalmi társasági élet eredményeit csodálta, a szalonok lekicsinyelhető, de mégis mindenen érződő hatását, a művészlelkek és a társadalom egymásrautaltságának, egymásratalálásának virágait.” „Nyugaton ... — folytatja Halász Gábor — az irodalom és a társadalom kapcsolata sohasem szakadt meg teljesen. Az írót szinte akarata ellenére kötötték századok fejlett kultúrájának a tradíciói, az örökül nyert ízlés, a tökéletessé kialakult nyelvi formák, megannyi bilincs, amellyel a közösség fogva tartja az egyént.” Távolról sem a vak nyugatimádat és az ugyancsak vak frankománia sugallatára idéztem Halász Gábort. Annál kevésbé, mert hiszen a mai francia regény, különösen az úgynevezett új regény, nem követendő, hanem elriasztó példa. Annyi azonban tagadhatatlan, hogy a francia regény, az orosz regény, az angol regény nem jöhetett volna létre a társaság, a szalonok nyújtotta táptalaj nélkül. Ugyancsak tagadhatatlan, hogy minálunk a táptalaj hiánya kényszeríthette minden nevesebb prózaírónkat, hogy úgyszólván elölről kezdje a magyar elbeszélő prózát. Miért? Igyekszem válaszolni a kérdésre. Mindenekelőtt arra, ami leginkább érdekel, a nyelvi vonatkozásokra. A nyelv a társasági érintkezés folyamán csiszolódik, válik árnyaltabbá stb. Bizonyításra aligha szoruló közhely. A mi társasági életünk rendkívül exkluzív. Azaz zárt forgalmi kört alkot. Mint a 12-es busz, például, amelynek körpályájára eszébe sem jutna betérni a 9-esnek vagy az 56-osnak. Ahol szűk körű a társasági élet, ott három család látja fölváltva vendégül egymást, ahol széles körű, ott tíz, húsz vagy harminc. Némi változatosságot csak a kihalás, a hivatali áthelyezés hoz. Ahány házasságról tudok GYAKORLATI STILISZTIKA Négy-öt magyar összehajol a környezetemben, az mind a társasági vetésforgó terméseként jött létre. Az apa fia feleségül vette az apa barátjának a lányát, vagy fordítva. A béltenyészet nemzedékről nemzedékre száll. A kivételekről ne beszéljünk. A következő kérdés, amivel szembe kell nézni, az, hogy milyen tartalmak töltik meg manapság a körforgalmú társasági életet? Mit művel négy-öt magyar összehajoltában a „miért is”jen kívül, ami változatlanul járja, mi foglalkoztatja? Vagyis milyen társadalmi formák divatosak manapság, itallal vagy ital nélkül. a a résztvevők műveltségi színvonala alacsony — bár ez nem feltétel —, a műsoron népdalok szerepelnek, cigánynyal vagy anélkül. A fejek pillanatról pillanatra duzzadtabbak, vörösebbek, a szemeket befutják az erek, pirosak és szederjesek vegyesen, a fülek kigyúlnak, a tokák rezegnek, az érzés és a hangerő holtversenyben rezegted az ablakokat. Valamelyik sarokban ott kuksol a guta és lesi, kire vetheti rá magát. A Bartók—Kodály-korszak nem múlt el nyomtalanul, a zeneileg műveltebbek az ő gyűjtésükből énekelnek, többnyire földre kuporodva, párnákon, a megütött hang halk, megilletődött, a tekintetek befelé fordulnak, vagy elvesznek a szemlélődés beláthatatlan pusztáin. Idősebb évjáratok gyakran szórakoznak hajdani slágerek felidézésével, hogy felújítsák magukban a régi bálok, régi flörtök, egyszóval az elszállott fiatalság emlékét. Egyiküket-másikukat olykor elragadja a versenyláz, az „én többet tudok” büszkesége. „Éjjel az omnibusz tetején!” — Hát ember az, aki egy ilyen gyönyörű slágerről megfeledkezik?! Érettségi találkozókon a diákcsínyekre, a tanári ostobaságokra való emlékezések, a személyi beszámolók után, óhatatlanul fölhangzanak a diákdalok, köztük az egykorú slágerek vaskos szövegű átírásai. Idősebbeknél a „Gaudeamus igitur” kötelező. Volt katonatársak találkozásainak lefolyása ugyanehhez a recepthez igazodik. Magasabb műveltségi szinten gyakran szerveznek közös hanglemezhallgatásokat. A vendégek csöndben érkeznek, csöndben foglalnak helyet, csöndben fogyasztják a fölkínált süteményt vagy italt. Majd az idegesebbek morognak, hogy „jaj, azok a Popovicsék megint késnek, pedig én már odavagyok, annyira vágyom annak a zseniális Richternek a játékára”. Elhangzik a műsor. — Bámulatos! Tökéletes! Felülmúlhatatlan! Aztán a társaság csendben, ahogy érkezett, szétoszlik. Ebből azonban felelőtlenség volna különleges zenei érdeklődésünkre következtetni. Már csak azért sem, mert a következő csoportszámban nemhogy elmaradna az előbbitől, hanem tetemesen meghaladja. Ennek a csoportnak a jelszava a következő: — Elég volt a beszédből (az ivásból, az evésből, a politikából), lássuk, amiből élünk, azaz a kártyát! Az egyik csoport a játék szépségében, a leleményes, szellemes, váratlan kombinációkban leli örömét, a bridzselők, a tarokkozók, az ulti kedvelői. Mások a szerencse forgandósága kiváltotta izgalmat, belső feszültséget keresik a huszonegyben, a cheminben, a makaóban stb. A pókerezők a blöff kedvéért ülik körül a kártyaasztalt. Néha ugyanúgy blöffölnek, mint az irodalomban, néha jobban. Gyakori formáció a viccmesélés. Vagy úgy, hogy egyvalaki mondja a vicceket, a többiek körberöhögik, vagy a jelenlevők váltakozva jutnak szóhoz, ahhoz képest, hogy ki hány viccre emlékezik. A viccmondó társaságok letaglózhatatlan résztvevője a besszerviccel, H 19 * tett volna a kormány ülésén olyan indítványt, amely szerint a megadásra készülő Görgeyt tárgyalások folytatására hatalmazzák fel? Hiszen a minisztertanácson bármely pillanatban megjelenhet Csányi, a minisztertanács tagja, aki tudja, hogy Görgey milyen indokkal követelte a főhatalmat, és Kossuthnak fejére olvashatja, ha az a hajnali megállapodással tartalmilag ellentétesen jár el. HANÁK: — Ezt a logikus gondolatmenetet valóban alátámasztja az augusztus 11-i minisztertanács. Az ott lefolyt vita, amely első menetében csupán Görgey fővezér kinevezésére és a békealkudozásokkal való megbízására vezetett, teljesen valószínűsíti, hogy a résztvevők nem tudtak Görgey valóságos szándékairól. Kossuth mélységesen elkeseredett, de nem teljesen reményvesztett. Minisztertársai kérdésére, hogy most mit tegyenek , menekülhet, ki merre akar, tanácsolja. Ő maga, mondja, Lugosra megy, megpróbálja összeszedni a Temesvárnál szétvert sereg maradványait, aztán Bemmel együtt Erdélybe vonul vissza, és megkísérli ott megvetni a lábát. Mondhatja-e ezt, akárcsak foglalkozhat-e ilyen tervvel, ha tudja, hogy a fősereg másnap leteszi a fegyvert? Ilyen feltételezés nem valószínűsíthető. Azt mondhatjuk, hogy augusztus 11-én a kormány a vereség tudatában, de a katasztrófán még enyhíthető alkudozások reményében adja át Görgeynek a hatalmat. VARGA: — A nyomozást még tovább is folytathatjuk. Kossuth a lemondó nyilatkozatban bejelenti: Mivel a kormány léte a kibontakozás szempontjából esetleg káros lehet, a teljhatalmat Görgeyre ruházza át, de azzal, hogy e hatalmat legjobb tehetsége szerint hazánk nemzeti, állami életének megmentésére, javára fordítsa, és mindezért felelőssé is teszi őt a nemzet előtt. Kossuth vonatkozó szavait önmagukban még lehetne a felelősségáthárítás patetikus formulájának tekinteni. De hogyan rímel minderre Görgeynek a teljhatalom átvételét hírül adó proklamációja? Szó szerint ez áll benne: „Ami súlyos körülményeink közt még tehető, mindent meg fogok tenni harccal, vagy békés úton, miként a szükség fogja parancsolni..Tartalmi összhang van tehát a két kiáltvány között. Görgeyé vagylagosan harcról vagy békés útról beszél, de megadási szándék nem olvasható ki belőle. Pedig a kiáltvány kibocsátásakor Görgey már végérvényesen a fegyverletétel mellett döntött. Proklamációjával egyidejűleg írt meg két másik levelet is. Az egyik a cári csapatok főparancsnokához szólt, a másik — egy megkezdett, de egészen be nem fejezett — levél a császári seregek egyik parancsnoka, Schlick altábornagy számára készült. Schlicket ugyancsak arról akarta tájékoztatni, hogy serege élén, immár a teljhatalom birtokában, megadja magát. Mindez nem hagy kétséget afelől, hogy Görgey már a hatalomátvételt megelőzően elszánta magát a teljes megadásra. Mivel azonban a cári táborba küldött megbízottai, Pöltenberg és Beniczky még nem tértek vissza, és nem tudtak beszámolni arról, hogy mi várható az oroszoktól, pár óráig nyitott kérdés maradt számára, hogy az osztrák vagy a cári seregek előtt tegye-e le a fegyvert. Elhatározását azonban Kossuthék előtt nyíltan sem a hatalomátvételt megelőzően, sem azt követően nem fedte fel. HANÁK: — Szóval, ha az adatokat aprólékosan faggatjuk is, ,ha az átfogó programokat vizsgáljuk is, arra a következtetésre jutunk, hogy más dolog történeti módon közeledni ehhez a problémához, megállapítani az egyes cselekedetek mögött levő motivációt és a szélesebb történeti összefüggéseket, mint egy időtlenített magatartás morális értékét, normáját megszabni. Ezért mondom, hogy a Görgey-i kérdést nem az illúzióktól kell megszabadítani. A Görgey-perben nem a rehabilitáció esedékes és méltányos annak érdekében, hogy történeti köztudatunkat egy hibás ítélkezéstől megszabadítsuk. Ellenkezőleg, ebben a kérdésben nagyon is a történetiség szoros követelményeinek figyelembevételére és követésére van szükség, éppen arra, hogy ne historizáljunk. Ne akarjuk a Görgey-kérdést mai álláspontok, mai magatartásformák történeti igazolásául vagy akár vádolásául felhozni! A történelem nem példatár. Közvetlenül a Görgey-kérdés nem alkalmazható későbbi szituációkra.. Hagyjuk meg vagy helyezzük el a szabadságharc menetében úgy, ahogy próbáltunk róla beszélni, mint egy politikai irányzat képviseletét, katonapolitikai vetületét, amely a szabadságharc kimenetele szempontjából káros volt, ártott a nemzet ügyének. És hadd térjek itt vissza beszélgetésünk kiindulópontjához. Ehhez a konklúzióhoz a történész nem a végkifejlet, a fegyverletétel, hanem az egész folyamat: a szabadságharc hadvezetése, a politikatörténettel összevetett katonai stratégia elemzése alapján juthat el. VARGA: — Ez az elemzés pedig azzal az eredménnyel jár, hogy Görgey nem volt reálpolitikus; személyének és működésének idézése alkalmatlan arra, hogy valódi reálpolitika történelmi példája és analógiája legyen. Magatartásában kifejeződő politikai programját pedig nem igenelheti az, aki a történelmi folyamatban a leghaladóbb és egyúttal reális irányzat oldalán áll. KRITIKA