Kritika 3. (1974)

1974 / 7. szám - Eszmecsere. A hidak igaza - Keszthelyi Zoltán (1909-1974) - Asturias (1899-1974)

ESZMECSERE A hidak igaza „Természetes és jogos az az érdeklődés, amelyet közvéleményünk a Magyar Népköztársaság határain kívül élő és fejlődő magyar kulturális élet irányában tanúsít... Természetesnek és jogosnak tekintjük ezt az érdeklődést, holott sokfajta félreértés forrása lehet, sokfajta téveszme kísérheti ezt a megismerő szándékot. Az érdeklődés alapja azonban egészséges vágy: ismerjük meg mindazokat az értékeket, amelyeket az emberiség és mi, magyarok megteremtettünk. Ismerjük meg jobban egymást, hiszen a nyelv, a kulturális örökség közössége összeköt bennünket, s akkor még mindig nem szólottunk arról, hogy mennyi emberi kapcsolat, rokoni szál is összefűzi azokat a magyarokat, akik hazánkban és külföldön élnek.” Ezekkel a szavakkal nyitottuk 1973. decemberi számunkat, amelyben körképet rajzoltunk a határon túli magyar kultúráról. Folyóiratunk azóta sem hanyagolta el, mert nem is mellőzhette a határon túli magyar szellemi élet rendszeres szemlézését. Feladatunknak tartottuk és tartjuk, hogy a fontos alkotásokról, a kulturális élet fejlődésének lényeges tendenciáiról beszámoljunk, felhívjuk ezekre a hazai olvasó figyelmét. Esetenként nélkülözhetetlennek tartjuk a vitát is, esztétikai problémákról éppen úgy, mint művelődéspolitikai kérdésekről. Legutóbb a Kolozsvárott megjelenő nagymúltú marxista folyóirat, a Korunk által közölt egyik dolgozat egy megállapításával szálltunk vitába, mert az volt az álláspontunk, hogy a romániai magyar kritikus nézetei már nem az esztétikai vita kategóriájába tartoznak. A lapból most arról értesülünk, hogy a Korunk régi, jeles munkatársa, Aszódy János a kolozsvári szerkesztőséghez intézett levelében ugyancsak kifogásolta a Korunkban megjelent tanulmány ilyen típusú megállapításait, sőt a szerkesztőség megjegyzése leszögezi: „Munkatársunk bíráló soraival egyetértünk. Szerkesztőségünknek valóban körültekintőbb munkával kell érvényesítenie a fenti levélben újrafogalmazott alapelveket: az alkotó marxizmus szolgálatát, pártunk marxi—lenini művelődéspolitikája szellemében.” (Korunk, 1974. 4. 643—644. o.) A Korunk sokat tett — új folyamában is — a szocialista magyar szellemi körök közötti jó együttműködésért. Azt kívánjuk, hogy továbbra is ugyanebben a szellemben dolgozzunk közösen közös szocialista céljainkért, a magyar — s nemcsak a magyar — kultúra hasznára. Örömmel regisztráljuk azt is, hogy a romániai magyar kulturális orgánumok, bár terjedelmük — román nyelvű laptársaikéhoz hasonlóan — csökkent, továbbra is foglalkoznak a Románián kívüli magyar kultúra eseményeivel és jeles alkotóival. A Marosvásárhelyt megjelenő Igaz Szó áprilisi száma Nagy László költészetéről közöl összeállítást: Izsák József tanulmányát és a kolozsvári magyar író, Bajor Andor, illetve az ugyancsak Kolozsvárott alkotó román poéta, Aurel Rau vallomásait. Az Igaz Szó májusi száma pedig a Párizsban élő magyar fotóriporterrel, Paul Almásyval közöl érdekes interjút. Az Utunk június 7-i számában tartalmas beszámolót közöl a magyarországi könyvhét alkalmából az irodalmi újdonságokról, Budapestről keltezett Könyvheti levél című cikkében. De többről is szólhatunk. Fontos kezdeményezés, hogy az ungvári Kárpáti Könyvkiadó és a budapesti Gondolat közös kiadásban jelentette meg az Uzshorodi Állami Egyetem történészprofesszorának, Váradi-Sternb°rg Jánosnak az orosz, illetve az ukrán—magyar kapcsolatokról szóló forrásértékű tanulmánykötetét. Ez a példa is bizonyítja, hogy a szomszédos országokban élő magyar írók, tudósok milyen sokat tehetnek az egymás mellett élő népek kölcsönös megértéséért, barátságáért. Ugyancsak ungvári példa: a budapesti Akadémiai Kiadó jelentette meg az ungvári egyetem szovjet nyelvészprofesszorának, Alekszandr Rotnak csaknem hatszáz oldalas monográfiáját a magyar és a keleti szláv nyelvi kapcsolatokról. A népek, nemzetek, nemzetiségek között építendő szellemi híd gondolatának legkitartóbb magyar hirdetője Fábry Zoltán volt. Munkásságának egyik centrális gondolata: az emberiséget fenyegető rémeket csak úgy védhetjük ki, ha utat építünk a népek között, s a nacionalista elzárkózás politikája helyett az internacionalizmus társadalmi és jogegyenlősége, kölcsönös megértésre törekvő szellemisége lesz az eredmény. Ezért is jelentős a pozsonyi Madách Könyvkiadó kezdeményezése. Fábry Zoltán emlékét úgy ébresztette, hogy nemcsak csehszlovákiai sors- és harcostársainak Fábryról szóló írásait adta ki, hanem Illyés Gyulától Méliusz Józsefig, Mesterházi Lajostól Balogh Edgárig, B. Nagy Lászlótól Bori Imréig a közép-európai magyar irodalom egész spektrumát megidézte: valljanak Fábryról — Fábryért, magatartásának mai érvényességéért. És megszólaltak Fábry nem-magyar hívei is: Alekszandr Gerskovics Moszkvából, Milan Pisát Pozsonyból és Jir Hájek Prágából. Ez is lényeges tanúságtétel: nemcsak mi, magyarok érezzük a magyar kultúra egészének internacionalista példamutatását, hanem a velünk együtt élő, közös célokat vállaló nemzetek fiai is. Legutóbb, a Jugoszláv Kommunisták Szövetsége X. kongresszusán elmondott beszédében, Joszip Broz Tito elnök a következőképpen fogalmazta meg a nemzetiségek szerepét Jugoszlávián belül és feladataikat az állam külpolitikájában: „Jugoszlávia mindenkor nagy jelentőséget tulajdonított az összes szomszédos országgal való baráti együttműködésnek és jó viszonynak, az egyenrangúság, a szuverenitás, a területi integritás és a belügyekbe való be nem avatkozás elvei alapján ... Ebben a vonatkozásban rendkívül fontos szerepet töltenek be a nemzeti kisebbségek, természetesen azzal a feltétellel, hogy tiszteletben tartják ahhoz való jogukat, hogy ápolják és fejlesszék nemzeti létüket, nyelvüket, kultúrájukat és szokásaikat. Azért, mert a történelmi fejlődés során elszakadtak nemzetük egészétől, semmiképpen sem szabad tagadni nemzeti és etnikai hovatartozásukat, nyelvüket és kultúrájukat, legkevésbé szabad beolvasztaniuk őket azoknak a nemzeteknek, amelyeknek államához tartoznak ma. Mi mindenkor azt a nézetet váltottuk, hogy a nemzeti kisebbségek a híd szerepét töltik be, amelyeknek közelebb kell egymáshoz hozniuk a népeket, s elő kell mozdítaniuk a barátságot és az együttműködést nemzetük országa és jelenlegi hazájuk között. Mindenkor elismertük minden nép jogát a nemzeti létre és lényegének érvényesítésére. Megvalósítva minden nemzetünk és nemzetiségünk hiánytalan egyenjogúságát és szabad sokoldalú fejlődését, valamint a nemzeti kultúrák kölcsönös gazdagítását, megszilárdítottuk hazánk egységét és népeink testvériségét, s ezzel a szomszédos országokkal való együttműködéshez is hozzájárultunk. Ezért tanúsítunk érdeklődést a jugoszláv nemzetek azon részeinek élete és helyzete iránt, amelyek nemzeti kisebbségként a szomszédos országokban élnek; ezért is törekszünk arra, hogy megkapják mindazokat a jogokat, amelyek az Egyesült Nemzetek alapokmánya és az államközi szerződések alapján megilletik őket.” (Magyar Szó, 1974. május 28. 5. o.) Tavaly decemberi számunkban idéztük Leonyid Brezsnyev, Kádár János és több más vezető elvtárs nyilatkozatát ezekről a kérdésekről. Ezek a fontos dokumentumok — Tito kongresszusi beszédével együtt — azt bizonyítják, hogy pártjaink milyen sokat tesznek a népek, a nemzetiségek jogainak leninista szellemben történő biztosításáért. A példa erejével is küzdve a társadalmi, nemzeti és internacionalista szempontból egyszerre érvényes, igaz megoldásokért. KRITIKA Keszthelyi Zoltán (1909-1974) Az egykori szövőipari tanuló a magyar költészet, műfordítás s széppróza megbecsült művelőjeként fejezte be tevékeny, nyugtalan, teremtő életét. Keszthelyi Zoltán 1933-tól volt a Népszava munkatársa; ahhoz a szocialista költői körhöz tartozott, amely már a felszabadulás előtt hallatta hangját, fenntartva a szabadság és szépség reményét az elhatalmasodó fasizmus súlyosodó viszonyai között. Igazi költő volt Keszthelyi Zoltán, „anyanyelve” volt a vers; a világot is a költészet és egy sajátos „Keszthelyi Zoltán-os” humor páráján keresztül érzékelte. Széles körhöz szóltak versei, nem volt őbenne, az ő progresszív költészetében semmiféle bezárkózás, semmiféle lombikszerűség. Verseit újra és újra előveszik majd az értékeket kereső kritikusok, olvasók, s alighanem eljön az a pillanat, amikor ráirányul a figyelem tartalmas, szép nyelven szóló prózájára is. Halála emberi és írói vesztesége a szocialista magyar kultúrának. Asturias (1899-1974) Apja mesztic volt, anyja indián. Guatemala volt hazája, de évtizedekig Párizsban élt, Madridban, Londonban, Buenos Airesben. Hol mint hazájának diplomatája, hol mint száműzött. Börtönben is volt, Lenin- és Nobel-díjat is kapott. Könyveit számtalan nyelvre fordították, három regényét s egy elbeszélésgyűjteményét magyarra is. Megélte a rettenetét: látta hazáját bombazáporban összeomlani s menekülnie kellett a zsoldosoktól tiport hazai földről. „Guatemalának, Hazámnak, mely elevenen él diákhőseinek, vértanú parasztjainak és harcoló népének vérében." Ezt írta 1956-ban megjelent kötetének élére, melyben az összeomlásról számol be. Az iszonyatról, amikor guatemalai paraszt guatemalai paraszt ellen támad, indiánokat gyilkolnak az idegenek, amikor a zsoldosok által lemészároltak hulláit kikaparják a sírjaikból, hogy mint a vörösterror áldozatait fényképezhessék azokat a szemfüles riporterek, amikor egy kis országban felfordul a világ, testvérek állnak a barikád két oldalán s a vérfolyamból idegen zsoldosok zsebelik a hasznot. Asturias azért nagy író, mert az elnyomottak, a kisemmizettek, a földjeiktől megfosztott indiánok, a hazájuk felszabadulásában reménykedők állnak szívéhez közel. És mert varázsos fegyelemmel, indián mondákból, szürrealista víziókból és kemény valóságból egybeszőtt nyelven mesél a mindenfajta emberek életéről: részeg amerikai őrmesterről, önérdekű hazafiságában a gringókkal szövetkező földbirtokosasszonyról, a földjét komoly elszánással haláláig védő indiánról, pálinkabűzben fetrengő árulókról, kicsi és nagy aljasokról, a hegyekbe menekülőkről, fegyverrel a kezükben ellenállókról. Guatemaláinkról. Akik ragaszkodnak a szabadsághoz. Mint szép szavú, legendateremtő indián őseik. Asturias meghalt. A guatemalaiak élnek. És mi is olvassuk fájdalmas énekeit a szabadság szeretetéről. —Sz— 2