Kritika 6. (1977)

1977 / 9. szám - Hajdu Ráfis Gábor: Kardos G. György: A történet vége - Szávai János: Bor Ambrus: Rövidítések és jelek

Kardos G. György: A történet vége T­rilógiává bővült, teljesedett Kardos G. György nagy jelentőségű vállalkozása, az Avraham Bogatir hét napjával induló, a Hová tűntek a katonák? soraival folytatódó, s most a legújabb regénnyel befejeződött realis­ta regényfolyama. Az utolsó, a záróakkord cí­me többféleképpen értelmezhető. Utalhat arra, hogy immár mindent elmondott az író, amit jórészt személyesen átélt, tapasztalt az előbb török, majd angol fennhatóság alatt álló Pa­lesztinában, illetve a megalakult fiatal Izrael Állam életének első esztendejében. Jelentheti azt is, hogy az értelmes történet ért véget a regény felidézte időben, s ami ezután követ­kezett, az nemegyszer akadályozása, sőt el­torzítása a szándékoknak, vágyaknak, ame­lyekkel hazát igyekeztek teremteni azok a zsidók, akik a fasizmus pusztítása elől me­nekültek a Közel-Keletre, Palesztinába, s azok, akiket korábban ide űzött a fajgyűlölet- S utalhat arra is a cím, hogy a regény hőse, a katonai táborból leszerelési paranccsal a zsebében Gedérára induló, talán otthont ke­reső Úri őrmester története ért véget azzal, hogy nem otthonra, lakhatatlan létre lelt csu­pán. Hogy abban a világban, a nacionalizmus eluralkodásának Izraeljében értelmetlenné vált számára a keresés, egyetlen lehetősége maradt, a kivonulás, az elindulás a bizonyta­lan messzeségbe, amely talán kínál még szi­lárd talajt, lehetőséget az értelmes, ''önző, emberi életre. Kardos G. György trilógiájának ez a leg­keserűbb, a leginkább kiábrándult, fájdalmas lírával átszőtt darabja. Ha nem elemezni, ér­telmezni próbálja az ember, csupán hangula­tát, a befogadóra gyakorolt érzelmi hatását felidézni, olyan szavak jutnak az eszébe, mint a kopárság, kifosztottság, didergés, fojtott, szemérmes szomorúság, keserű irónia. A hi­ányt érzékeltető mozzanatokra emlékezik, a létre nem jött szerelemre, a megvalósulatlan emberi kapcsolatokra, az egymással beszélők egymást nem értésére. Néhány feledhetetlen kép tolul fel emlékezetében, a nemrég még sajátjukra, szülőföldjükre reménytelen és esze­lős makacssággal visszalopódzó arab parasz­toké, az értelmetlenül pusztító, gyilkossá váló Jákové, a pár esztendősen már fegyver után sóvárgó kisfiúé, a kevéssel korábban még arab és zsidó munkások lába tapodta, immár gazzal benőtt dűlőutaké. Mintha szabad asszo­ciációval épülő lírai kompozíciót olvasott vol­na, nem a történet, nem a valóság — a regény által tükröztetett — jut eszébe a maga össze­függéseivel, változásaival. Szétesőnek, túlsá­gosan lazán egymáshoz kötődő, csupán hangu­latilag összetartozó motívumok, epizódok együttesének látszódhat így A történet vége. Egy újabb — figyelmesebb — elemző olva­sás révén feltárul azonban az a szervező, rendteremtő jelentés, gondolat, amely egysé­gesíti ezt a pikareszkregénynek, s a husza­dik századi időbontó, szabad asszociációs épít­kezésű epikának az eszközeit egyaránt fel­használva formált epizódláncot. Megértjük, összetartoznak szervesen a mozaikcserepek, önmagukban és együttesen előkészítik, moti­válják, hogyan és miiért válik otthontalanná — nem a létben, hanem egy igencsak valósá­gos társadalmi-történelmi helyzetben — Úri őrmester, vagy —­a fogalmazhatunk így is—, miért lép az Avraham Bogatir-i magatartás helyébe az Úrié. Mert úgy gondolom, elsősorban erről szól A történet vége. Nem politikai esszé, nem teoretikus tanulmány arról, hogyan torzult el, fajult sovinizmussá, fordult önmaga ellen­tétébe sokakban minden emberséges szándék, terv pár esztendő alatt Palesztinában, Izrael­ben. Hanem a humanizmus csatavesztéséről beszélő, cselekményes, kalandos, eleven em­berekkel, életteli történetekkel, fájdalommal, humorral telített, színezett korszerű realista regény, amely az egyes ember, a személyiség alakulását, formálódását rajzolja úgy, hogy abban benne foglaltatik a magyarázó, megha­tározó törvény, történelem. Szólni kellene ar­ról is hosszasan — itt csak jelezni lehet —, hogyan formálja, alakítja Kardos a történe­tet. Látszólag szenvtelenül mesél, ahogyan hő­se is viselkedik, ám a kiélezett helyzetekben „megkeményedik” a szöveg, s állást foglal, résztvevővé válik az író és íri egyaránt. Záróakkordja ez a munka egy trilógiának, s — nem az Avraham Bogatir, a Hová tűntek a katonák? ellenében írom, hiszen jelentős alkotások azok is — talán a legérettebb, a legsikerültebb a három mű közül. S a leg­keserűbben ebben fogalmazódik meg mind­az, amit el tud mondani visszatérő témájáról, a nacionalizmusról, a huszadik század egyik pusztító népbetegségéről Kardos G. György. A­z időben a legkorábban játszódó (má­­sodikként megjelent) Hová tűnn­ek a ka­­­tonák? a lengyel Anders-hadsereg ma­radványainak, a gedézai tüdőszanatóriumban a szó jelképes és valóságos értelmében lassan elrothadó tiszteknek a sivár és undorító vi­szálykodásában láttatja a pusztítását, eszte­­lenségét a nacionalizmusnak. Egy széthulló, megsemmisülő csoport betegségeként. S velük szemben ott vannak a cselekvő, vagy csupán szemlélődő, de a „normális emberiséget” kép­viselők. Ráhel nővér, vagy Abed, az arab fiú. A trilógia elsőként megjelent, időben később, de még Izrael Állam létrejötte előtt, Palesz­tinában játszódó darabjában is valamelyest nyitottnak látszik a küzdelem. Mintha lenne még esélye a bölcs, hétköznapi józanságot, emberséget képviselő Avraham Bogatir-i ma­gatartásnak, jóllehet, erősödik, rombol már a korábbi üldözöttek között a nacionalizmus lassan eluralkodó eszméje. A történet végében már nincs esély. Az öl­döklést, az értelmetlen harcot megtagadó Avi­­tán odaveti még elhurcolása előtt: „Bonne chance, Uri”, a címzett azonban nem lel már bonne chance-ra ebben a megváltozott világ­ban, társadalomban. Az az egynapos, valósá­gos út, s az eltelt éveket faggató emlékezetbe­li, amely A történet vége anyagát, vázát je­lenti, olyan élményeket ad, idéz, amelyek nemhogy kötnek, lökik, taszítják a reményte­lenségbe, a menekülésbe az embert. Magyarázat, értelmezés nélkül zúdulnak ránk az ezt az érzést kiváltó, erősítő történe­tek, epizódok. Úri nem értékel, nem ítélke­zik, átéli csupán — vele mi is — a voltat, a vant. Azt, ahogyan elűzik a nemrég még űzöttek földjükről, szülőfalujukból a nemzet­teremtés jogán, ürügyén a velük sokáig béké­ben élő arabokat, beduinokat. Azt, hogyan mészárolja le a fegyvertől, erőszaktól ittas parasztember a védtelen, ártalmatlan fellahat, hogyan kezdi deformálni az állameszmévé váló nacionalizmus a jámbor zsidó parasz­tot, a felcserepedő kisfiút, az ifjú lányt. A Ge­­déráig vezető utat, a valóságosat s az időben zajló képzeletbelit ezek a képek szegélyezik. Így válik egyre kiábrándultabbá, szkepti­­kusabbá ért, jut el odáig, hogy Gedéra, aho­vá talán hazaindult, a történet végén számá­ra immár nem végállomás, csupán egy falu, ahonnan tovább kell mennie. Hiszen, főként a tapasztaltak után, építheti-e sorsát, életét arra a „huszonöt dunnám m’ráli földre” — a neki ígért izraeli földre —, amely tegnap még a most már üldözött, alacsonyabb rendűnek tekintett arab parasztok tulajdona volt? Ta­lálhat e tartalmas emberi kapcsolatokra, sze­relemre ott, azok között, akik elfogadják az elfogadhatatlan? Nem, az ilyenné változott földről, ebből az Izraelből Úrinak tovább kell mennie. Azt sugallná hát Kardos G. György regé­nye, hogy nincs remény a változtatásra, hogy ne forduljon szembe az ember az elviselhetet­len társadalmi-történelmi körülményekkel? Meneküljön? Úgy vélem, nem ezt jelenti A történet vége. Másról szól ez a mű. Arról, hogy ne engedjünk olyan világot teremteni, amelyben — jó esetben — Úrivá válik Av­­raham Bogatir. Amelyben még a rezignált fájdalommal szemlélődő Urik sem képesek megmaradni, elenérvényű, komor figyelmeztetés ez a mű. Nem arabpárti, nem Izraelellenes. Humanista, emberpárti. Azt idézi az eszünkbe nagy erővel, hogy a történetnek nincs vége. Lapjait írják napjainkban is, Dél- Afrikában, Kínában, a Közel-Keleten, a világ számos helyén. Rajtunk is múlik, meddig, ho­gyan. (Magvető) HAJDÚ RÁFIS GÁBOR : KRITIKA Bor Ambrus: Rövidítések és jelek E­redeti és sajátosan egyéni hangot képvi­sel a mai magyar prózairodalomban Bor Ambrus. Írásai aligha téveszthetők össze bárki máséval, többféle okból is. Az első mindjárt a műfaj kérdése. A Rövidítések és jelek, Bor Ambrus rövid prózáinak e gyűjte­ménye, nemigen nevezhető novelláskötetnek a szó megszokott értelmében. Bortól az anek­dotára épülő hagyományos novella éppoly idegen, mint az a másik, és nálunk újabban nagyon elterjedt alaptípus, mely — főképpen Hemingway nyomán — csaknem kizárólag a párbeszédekre és a rövid, kihagyásos jelzé­sekre épít Ha már a hagyományról beszé­lünk, akkor Bor Ambrust leginkább ama ke­vés cselekményű turgenyevi—csehovi novella távoli követőjének tekinthetjük, amely általá­ban egyetlen lényeges helyzetet nagyít ki, s abból igyekszik kibontani a figurák jellemét s magának a jelenségnek a lényegét. Az előadásmódban, a hangütésben azonban már modern példákat követ az író: a husza­dik századi próza olyan eszközeit alkalmazza, amelyek eddig inkább nagyobb lélegzetű munkákban használatosak. Ezáltal teremti meg sajátos rövidpróza-típusát: kevés cselek­ményű szövegeket, amelyeket szenvtelen, le­hetőleg teljesen érzelemmentes hangon ad elő. Módszerét jól kifejezi egyik írásának a címe: Az életveszély szabatos leírása. A szabatos leírás, ebben az esetben egy szerencsésen vég­ződött autóbaleset aprólékosan részletező és nagy pontosságra törekvő leírása, Bor Amb­rus kedves módszere. Ennek az írásnak cse­lekménye alig van: az előzésben levő gépko­csi vezetőjét megzavarja egy másik, szabály­talanul előző kocsi, ijedtében félrerántja a kormányt, kocsija megpördül, felborul, s vé­gül az árokban köt ki. A cselekmény mankó­járól az író tehát lemond, s hogy a cselek­mény adta feszültséget pótolja, a döntő pil­lanatot nagyítja ki, a máskor láthatatlan moz­zanatokat teszi láthatóvá Eredményesen még­hozzá, mert egyrészt találó témaválasztása, másrészt a látszatok mögé bevilágító hűvös leírásai révén nemcsak egy jellemet sikerül megrajzolnia, hanem egyúttal egy társadal­mi szituációt is — a maga viszonylataival, irányultságával, veszélyeivel együtt Mindezt nagyon kevés szóval, s az olvasó érdeklődé­sét mindvégig ébren tartva. Bár Ambrus csaknem mindig tényszerűen hitelesnek tetsző­­ mozzanatokból indul ki, mintha tényirodalmat művelne. Holott szó sincsen itt tényirodalomról: a dokumentumra csak azért van szüksége, hogy elrugaszkodhas­­sék, s hogy a hitelesség illúzióját megteremt­ve fokozatosan bevezesse olvasóját saját írói világába, Így jár el nemcsak mai témájú írá­saiban, hanem azokban is, amelyek a közel­múlt vagy a régmúlt történelméből veszik té­májukat. Mai témájú rövidprózáiban két alapvető módszert alkalmaz az író. Azok az írások, amelyek minden látható oksági vagy kronoló­giai összefüggés nélkül sorakoztatnak egymás mellé akár dokumentumokat (mint például a Kollokvium), akár szenvtelenül visszaadott impressziókat (mint a kötet címét adó Rö­vidítések és jelek), kevéssé sikerültek. Annál érdekesebb viszont az a fajta építkezés, melyre a szintén napjainkban, méghozzá fa­lun játszódó Szocionovella a legjobb példa. Bár Ambrus itt szándékosan banális cselek­ménytöredékeket helyez egymás mellé, s azután egy-egy zárójelbe tett szóval azt is tudatosítja, hogy a figurák, a figurák jel­legzetességei, a szituációk szinte tetszés sze­rint behelyettesíthetők más hasonló figurák­kal vagy szituációkkal, egyetlen szereplőt, az emberiességet képviselő özvegy Matuznét ki­véve. S ez a kontraszt csak még jobban ki­emeli egy üresedő életforma — a kizárólag gyarapodásukkal törődök életformájának­­ gépiességét. A Szocionovella egy lehetőséget jelez, a történeti témájú írások jó része viszont már eredményekről tanúskodik. Különösen azok, 22

Next