Kritika 6. (1977)
1977 / 9. szám - Hajdu Ráfis Gábor: Kardos G. György: A történet vége - Szávai János: Bor Ambrus: Rövidítések és jelek
Kardos G. György: A történet vége Trilógiává bővült, teljesedett Kardos G. György nagy jelentőségű vállalkozása, az Avraham Bogatir hét napjával induló, a Hová tűntek a katonák? soraival folytatódó, s most a legújabb regénnyel befejeződött realista regényfolyama. Az utolsó, a záróakkord címe többféleképpen értelmezhető. Utalhat arra, hogy immár mindent elmondott az író, amit jórészt személyesen átélt, tapasztalt az előbb török, majd angol fennhatóság alatt álló Palesztinában, illetve a megalakult fiatal Izrael Állam életének első esztendejében. Jelentheti azt is, hogy az értelmes történet ért véget a regény felidézte időben, s ami ezután következett, az nemegyszer akadályozása, sőt eltorzítása a szándékoknak, vágyaknak, amelyekkel hazát igyekeztek teremteni azok a zsidók, akik a fasizmus pusztítása elől menekültek a Közel-Keletre, Palesztinába, s azok, akiket korábban ide űzött a fajgyűlölet- S utalhat arra is a cím, hogy a regény hőse, a katonai táborból leszerelési paranccsal a zsebében Gedérára induló, talán otthont kereső Úri őrmester története ért véget azzal, hogy nem otthonra, lakhatatlan létre lelt csupán. Hogy abban a világban, a nacionalizmus eluralkodásának Izraeljében értelmetlenné vált számára a keresés, egyetlen lehetősége maradt, a kivonulás, az elindulás a bizonytalan messzeségbe, amely talán kínál még szilárd talajt, lehetőséget az értelmes, ''önző, emberi életre. Kardos G. György trilógiájának ez a legkeserűbb, a leginkább kiábrándult, fájdalmas lírával átszőtt darabja. Ha nem elemezni, értelmezni próbálja az ember, csupán hangulatát, a befogadóra gyakorolt érzelmi hatását felidézni, olyan szavak jutnak az eszébe, mint a kopárság, kifosztottság, didergés, fojtott, szemérmes szomorúság, keserű irónia. A hiányt érzékeltető mozzanatokra emlékezik, a létre nem jött szerelemre, a megvalósulatlan emberi kapcsolatokra, az egymással beszélők egymást nem értésére. Néhány feledhetetlen kép tolul fel emlékezetében, a nemrég még sajátjukra, szülőföldjükre reménytelen és eszelős makacssággal visszalopódzó arab parasztoké, az értelmetlenül pusztító, gyilkossá váló Jákové, a pár esztendősen már fegyver után sóvárgó kisfiúé, a kevéssel korábban még arab és zsidó munkások lába tapodta, immár gazzal benőtt dűlőutaké. Mintha szabad asszociációval épülő lírai kompozíciót olvasott volna, nem a történet, nem a valóság — a regény által tükröztetett — jut eszébe a maga összefüggéseivel, változásaival. Szétesőnek, túlságosan lazán egymáshoz kötődő, csupán hangulatilag összetartozó motívumok, epizódok együttesének látszódhat így A történet vége. Egy újabb — figyelmesebb — elemző olvasás révén feltárul azonban az a szervező, rendteremtő jelentés, gondolat, amely egységesíti ezt a pikareszkregénynek, s a huszadik századi időbontó, szabad asszociációs építkezésű epikának az eszközeit egyaránt felhasználva formált epizódláncot. Megértjük, összetartoznak szervesen a mozaikcserepek, önmagukban és együttesen előkészítik, motiválják, hogyan és miiért válik otthontalanná — nem a létben, hanem egy igencsak valóságos társadalmi-történelmi helyzetben — Úri őrmester, vagy —a fogalmazhatunk így is—, miért lép az Avraham Bogatir-i magatartás helyébe az Úrié. Mert úgy gondolom, elsősorban erről szól A történet vége. Nem politikai esszé, nem teoretikus tanulmány arról, hogyan torzult el, fajult sovinizmussá, fordult önmaga ellentétébe sokakban minden emberséges szándék, terv pár esztendő alatt Palesztinában, Izraelben. Hanem a humanizmus csatavesztéséről beszélő, cselekményes, kalandos, eleven emberekkel, életteli történetekkel, fájdalommal, humorral telített, színezett korszerű realista regény, amely az egyes ember, a személyiség alakulását, formálódását rajzolja úgy, hogy abban benne foglaltatik a magyarázó, meghatározó törvény, történelem. Szólni kellene arról is hosszasan — itt csak jelezni lehet —, hogyan formálja, alakítja Kardos a történetet. Látszólag szenvtelenül mesél, ahogyan hőse is viselkedik, ám a kiélezett helyzetekben „megkeményedik” a szöveg, s állást foglal, résztvevővé válik az író és íri egyaránt. Záróakkordja ez a munka egy trilógiának, s — nem az Avraham Bogatir, a Hová tűntek a katonák? ellenében írom, hiszen jelentős alkotások azok is — talán a legérettebb, a legsikerültebb a három mű közül. S a legkeserűbben ebben fogalmazódik meg mindaz, amit el tud mondani visszatérő témájáról, a nacionalizmusról, a huszadik század egyik pusztító népbetegségéről Kardos G. György. Az időben a legkorábban játszódó (másodikként megjelent) Hová tűnnek a katonák? a lengyel Anders-hadsereg maradványainak, a gedézai tüdőszanatóriumban a szó jelképes és valóságos értelmében lassan elrothadó tiszteknek a sivár és undorító viszálykodásában láttatja a pusztítását, esztelenségét a nacionalizmusnak. Egy széthulló, megsemmisülő csoport betegségeként. S velük szemben ott vannak a cselekvő, vagy csupán szemlélődő, de a „normális emberiséget” képviselők. Ráhel nővér, vagy Abed, az arab fiú. A trilógia elsőként megjelent, időben később, de még Izrael Állam létrejötte előtt, Palesztinában játszódó darabjában is valamelyest nyitottnak látszik a küzdelem. Mintha lenne még esélye a bölcs, hétköznapi józanságot, emberséget képviselő Avraham Bogatir-i magatartásnak, jóllehet, erősödik, rombol már a korábbi üldözöttek között a nacionalizmus lassan eluralkodó eszméje. A történet végében már nincs esély. Az öldöklést, az értelmetlen harcot megtagadó Avitán odaveti még elhurcolása előtt: „Bonne chance, Uri”, a címzett azonban nem lel már bonne chance-ra ebben a megváltozott világban, társadalomban. Az az egynapos, valóságos út, s az eltelt éveket faggató emlékezetbeli, amely A történet vége anyagát, vázát jelenti, olyan élményeket ad, idéz, amelyek nemhogy kötnek, lökik, taszítják a reménytelenségbe, a menekülésbe az embert. Magyarázat, értelmezés nélkül zúdulnak ránk az ezt az érzést kiváltó, erősítő történetek, epizódok. Úri nem értékel, nem ítélkezik, átéli csupán — vele mi is — a voltat, a vant. Azt, ahogyan elűzik a nemrég még űzöttek földjükről, szülőfalujukból a nemzetteremtés jogán, ürügyén a velük sokáig békében élő arabokat, beduinokat. Azt, hogyan mészárolja le a fegyvertől, erőszaktól ittas parasztember a védtelen, ártalmatlan fellahat, hogyan kezdi deformálni az állameszmévé váló nacionalizmus a jámbor zsidó parasztot, a felcserepedő kisfiút, az ifjú lányt. A Gedéráig vezető utat, a valóságosat s az időben zajló képzeletbelit ezek a képek szegélyezik. Így válik egyre kiábrándultabbá, szkeptikusabbá ért, jut el odáig, hogy Gedéra, ahová talán hazaindult, a történet végén számára immár nem végállomás, csupán egy falu, ahonnan tovább kell mennie. Hiszen, főként a tapasztaltak után, építheti-e sorsát, életét arra a „huszonöt dunnám m’ráli földre” — a neki ígért izraeli földre —, amely tegnap még a most már üldözött, alacsonyabb rendűnek tekintett arab parasztok tulajdona volt? Találhat e tartalmas emberi kapcsolatokra, szerelemre ott, azok között, akik elfogadják az elfogadhatatlan? Nem, az ilyenné változott földről, ebből az Izraelből Úrinak tovább kell mennie. Azt sugallná hát Kardos G. György regénye, hogy nincs remény a változtatásra, hogy ne forduljon szembe az ember az elviselhetetlen társadalmi-történelmi körülményekkel? Meneküljön? Úgy vélem, nem ezt jelenti A történet vége. Másról szól ez a mű. Arról, hogy ne engedjünk olyan világot teremteni, amelyben — jó esetben — Úrivá válik Avraham Bogatir. Amelyben még a rezignált fájdalommal szemlélődő Urik sem képesek megmaradni, elenérvényű, komor figyelmeztetés ez a mű. Nem arabpárti, nem Izraelellenes. Humanista, emberpárti. Azt idézi az eszünkbe nagy erővel, hogy a történetnek nincs vége. Lapjait írják napjainkban is, Dél- Afrikában, Kínában, a Közel-Keleten, a világ számos helyén. Rajtunk is múlik, meddig, hogyan. (Magvető) HAJDÚ RÁFIS GÁBOR : KRITIKA Bor Ambrus: Rövidítések és jelek Eredeti és sajátosan egyéni hangot képvisel a mai magyar prózairodalomban Bor Ambrus. Írásai aligha téveszthetők össze bárki máséval, többféle okból is. Az első mindjárt a műfaj kérdése. A Rövidítések és jelek, Bor Ambrus rövid prózáinak e gyűjteménye, nemigen nevezhető novelláskötetnek a szó megszokott értelmében. Bortól az anekdotára épülő hagyományos novella éppoly idegen, mint az a másik, és nálunk újabban nagyon elterjedt alaptípus, mely — főképpen Hemingway nyomán — csaknem kizárólag a párbeszédekre és a rövid, kihagyásos jelzésekre épít Ha már a hagyományról beszélünk, akkor Bor Ambrust leginkább ama kevés cselekményű turgenyevi—csehovi novella távoli követőjének tekinthetjük, amely általában egyetlen lényeges helyzetet nagyít ki, s abból igyekszik kibontani a figurák jellemét s magának a jelenségnek a lényegét. Az előadásmódban, a hangütésben azonban már modern példákat követ az író: a huszadik századi próza olyan eszközeit alkalmazza, amelyek eddig inkább nagyobb lélegzetű munkákban használatosak. Ezáltal teremti meg sajátos rövidpróza-típusát: kevés cselekményű szövegeket, amelyeket szenvtelen, lehetőleg teljesen érzelemmentes hangon ad elő. Módszerét jól kifejezi egyik írásának a címe: Az életveszély szabatos leírása. A szabatos leírás, ebben az esetben egy szerencsésen végződött autóbaleset aprólékosan részletező és nagy pontosságra törekvő leírása, Bor Ambrus kedves módszere. Ennek az írásnak cselekménye alig van: az előzésben levő gépkocsi vezetőjét megzavarja egy másik, szabálytalanul előző kocsi, ijedtében félrerántja a kormányt, kocsija megpördül, felborul, s végül az árokban köt ki. A cselekmény mankójáról az író tehát lemond, s hogy a cselekmény adta feszültséget pótolja, a döntő pillanatot nagyítja ki, a máskor láthatatlan mozzanatokat teszi láthatóvá Eredményesen méghozzá, mert egyrészt találó témaválasztása, másrészt a látszatok mögé bevilágító hűvös leírásai révén nemcsak egy jellemet sikerül megrajzolnia, hanem egyúttal egy társadalmi szituációt is — a maga viszonylataival, irányultságával, veszélyeivel együtt Mindezt nagyon kevés szóval, s az olvasó érdeklődését mindvégig ébren tartva. Bár Ambrus csaknem mindig tényszerűen hitelesnek tetsző mozzanatokból indul ki, mintha tényirodalmat művelne. Holott szó sincsen itt tényirodalomról: a dokumentumra csak azért van szüksége, hogy elrugaszkodhassék, s hogy a hitelesség illúzióját megteremtve fokozatosan bevezesse olvasóját saját írói világába, Így jár el nemcsak mai témájú írásaiban, hanem azokban is, amelyek a közelmúlt vagy a régmúlt történelméből veszik témájukat. Mai témájú rövidprózáiban két alapvető módszert alkalmaz az író. Azok az írások, amelyek minden látható oksági vagy kronológiai összefüggés nélkül sorakoztatnak egymás mellé akár dokumentumokat (mint például a Kollokvium), akár szenvtelenül visszaadott impressziókat (mint a kötet címét adó Rövidítések és jelek), kevéssé sikerültek. Annál érdekesebb viszont az a fajta építkezés, melyre a szintén napjainkban, méghozzá falun játszódó Szocionovella a legjobb példa. Bár Ambrus itt szándékosan banális cselekménytöredékeket helyez egymás mellé, s azután egy-egy zárójelbe tett szóval azt is tudatosítja, hogy a figurák, a figurák jellegzetességei, a szituációk szinte tetszés szerint behelyettesíthetők más hasonló figurákkal vagy szituációkkal, egyetlen szereplőt, az emberiességet képviselő özvegy Matuznét kivéve. S ez a kontraszt csak még jobban kiemeli egy üresedő életforma — a kizárólag gyarapodásukkal törődök életformájának gépiességét. A Szocionovella egy lehetőséget jelez, a történeti témájú írások jó része viszont már eredményekről tanúskodik. Különösen azok, 22