Kritika 7. (1978)

1978 / 12. szám - E. Fehér Pál: Gyilasz olvasása közben

Hogy összegezhetnénk tehát az eddig elmondottakat Eizenstein Rettegett Ivánfelfogásáról ? Eizenstein a filmjében — egy sor kortárs alkotáshoz hasonlóan — progresszív uralkodó képet alkotott. Emellett felvillantotta mindennek a fonákját, erkölcsi kérdőjeleit is — mindezt csupán azért, hogy a mesterségesen létrehozott határhelyzetben bebizonyítsa a történelmi szükségszerűség uralmát morális ítéletünk fölött. Felfogása tehát előnyösen különbözteti meg az apologetikus állásponttól, hiszen hősét alapvetően nem a történelmi tények meghamisításának eszközével idealizálja, hanem a kor fő haladási irányába eső történelmi folyamattal kapcsolja össze, s személyében legelsősorban az ügyet dicsőíti. Ezen a ponton elemzésünknek a végére is értünk volna — ha a film nem egy meghatározott történelmi szituációban, s nem egy nagyon is konkrét igényeket támasztó megrendelésre készült volna. Innen nézve azonban már egész más hangsúlyt kap Eizenstein objektivitásra törekvő ábrázolásmódja: ezt ugyanis senki nem kérte tőle , sőt éppen ennek ellenkezőjét várták el. És be is tiltották a film második részét, a harmadik rész pedig már el sem készülhetett , mert félővé vált, hogy a koncepció egésze nem hurráhangulatot kelt a nézőben. Annál is inkább, mert időközben vége lett a háborúnak, s a befogadónak kínos aktualizálásokra adhatott lehetőséget a belső ellenséggel folytatott harc érzékletes leírása. Erre a „veszélyre” hívja fel a figyelmet a filmbeli alakítását megtagadó címszereplő, N. Cserkaszov, aki későbbi visszaemlékezésében a film fő hibáját abban látja, hogy amíg „Az első változat szerint a film Iván, a hadvezér győzelmével, a Balti-tenger partjára való kijutásával végződött volna és ily módon megerősítette volna nagy nemzetközi jelentőségű győzelmének apoteózisát”, addig „a második változatban ... a befejező képsorokat Sztarickij meggyilkolásának — másként fogalmazva, IV. Ivánnak a belső ellenség, a bojárok elleni győzelme témájának szentelte”. (N. Cserkaszov: Zapiszki szovjetszkovo aktyora, M., 1953., 136. 1.) Összefoglalásként tehát azt szögezzük le, hogy Eizensteinnél a zsarnokság témájának körüljárása nem a valóságábrázolásnak lerótt adó szerepét játszotta. Az adekvát történelmi körülmények között ez ugyanis önálló életre kelt, s egy integritását megőrző művész szólt általa korához. Ne döntsük el, hogy tudatosamé vagy sem. (A forgatókönyv utólagos módosításai inkább az előző megoldást sugallják.) Objektíve feltétlenül. V. Sklovszkij könyvével méltó emléket állított a halhatatlan rendezőnek. A fenti problémákkal csak érintőlegesen foglalkozott. A Rettegett Iván című film koncepciójának tüzetesebb vizsgálata azonban nemcsak ahhoz segíthet hozzá bennünket, hogy e kissé vázlatosra és homályosra sikerült képet tovább élesítsük, hanem talán azt is lehetővé teszi, hogy egy eddig kevés nyilvánosságot kapott momentum felvillantásával Eizensteint valóban teljes emberi és művészi nagyságában szemlélhessük. SZVÁK GYULA Gyilasz olvasása közben ennyű lenne a „leleplezés”, meg aztán sok értelme sem lenne, hiszen közismert a most 67 esztendős jugoszláv politikai íróról, Milovan Gyilaszról, hogy szembefordult ifjúságának eszményeivel, a szocialista Jugoszlávia államrendjével, s nem utolsósorban a marxizmussal. Elegendő csupán 1958-as könyvének, Az új osztálynak azokat a mondatait citálni, amelyekben így mond sommás ítéletet: „Az, aki a hatalmat magával ragadja, egyszersmind kiváltságok birtokába is jut és közvetve tulajdont is szerez. Ennélfogva, a kommunizmusban a hatalom és a politika, mint hivatás, azoknak az eszményképe, akikben él a vágy — és lehetőségük is megvan arra —, hogy mások nyakán parazita módjára élősködjenek.” (Europa Verlag, 1958., 50. 1.) Eltekintve attól, hogy az első mondat olyan általánosság, amely a világon minden rendszerre s bármely hatalmi funkció képviselőjére igaz lehet, a két megállapítás logikailag sem kapcsolódik egymáshoz. Miért éppen csak a kommunizmus az a rend, amelyben szükségszerűen a paraziták kerülnek uralomra? Ismétlem, ezeket a kérdéseket bízvást feltehetjük, s a cáfoló választ nem nehéz megadni, még akkor sem, ha készséggel elismerjük, hogy — sajnos — a szocializmusban sem kizárt, hogy paraziták, közepes képességű és hiányos morális érzékű emberek hatalomhoz juthassanak. Aztán olykor már kérdezni sem szükséges. Mert 1962-es könyvében, a Beszélgetések Sztálinnal című — nehezen nevezhető másképpen — pamfletben, egy helyütt ezt a megállapítást olvashatjuk: „országunkban, különleges körülményeink között, a jugoszláv kommunisták nyilvánvalóan a Vörös Hadsereg sikereitől és vereségeitől független háborút viseltek..(Brüsszel, 1963., 35. 1.) Úgy gondolom, hogy a jugoszláv partizánháború hőseinek kijáró minden elismerés mellett, ismerve az antifasiszta koalíció minden belső ellentmondását,, le nem tagadva a háború kezdeti szakaszában a szovjet hadsereget ért súlyos vereségeket, még Anglia vagy az Egyesült Államok sem állíthatná, hogy a moszkvai csatától, a sztálingrádi ütközettől, a leningrádi blokádtól független saját hadseregük harcképessége, hatékonysága. És még egy friss példa... Az idei év elején jelent meg Gyilasz legújabb könyve, a népfelszabadító háborúról szóló emlékezései (Partizánháború címmel). Ebben a háborúban Gyilasz vitathatatlanul vezető szerepet játszott. Útja szinte törvényszerűen vezetett oda, hogy montenegrói hazájában a német megszállók és a hazai kollaboránsok ellen viselt küzdelem egyik irányítója legyen. A belgrádi egyetemista, akinek versei, esszéi hamar feltűnést keltettek, 1932-ben csatlakozott az illegális kommunista párthoz. Meggyőződéséért megjárta a királyi Jugoszlávia hírhedt politikai rendőrségének kínzókamráit és már 1938-tól a központi bizottság tagja, két esztendő múltán pedig a politikai bizottságban is helyet foglalt. Kiemelkedő szerepének elismerése lehetett, hogy 1944-ben ő vezette Moszkvába az első jugoszláv katonai missziót. Ezzel a múlttal, amely része az európai antifasiszta ellenállás legszebb fejezetei egyikének, fölöttébb különös ilyen mondatok papírra vetése: „nem volnék képes újra megtenni azt, amit akkor tettem”. A háború mindig kegyetlen: a jugoszláviai harcok még a második világháború poklában is kitűntek rettenetükkel. Erre gondolt volna Gyilasz, amikor múltját felelevenítette? Vagy pedig arra, hogy tevékenysége a szocialista forradalmat segítette Jugoszláviában? Sajnos inkább az utóbbira. Mert még leleplezésnek is silány, ha elmondja Titóról, hogy a stratégiai tervek kidolgozásában a királyi hadsereg egy volt tisztje segítette, hiszen egyetlen vezénylő parancsnok sem mellőzheti a szakképzett vezérkariak közreműködését. S voltaképpen az is törvényszerű, hogy éppen Gyilasz volt az, aki 1947-ben, amikor a Kominform alapításáról tárgyaltak, Sztálinnal és Zsdanovval együtt a legmerevebb álláspontot hangoztatta. Isaac Deutscher mostanában horvátul megjelentetett Sztálin-életrajza eleveníti fel azt a tényt, hogy Gyilasz rendkívül élesen támadta a francia, illetve az olasz kommunistákat, mert azok a Vatikánnal, illetve a De Gaulle-i politikával valamiféle modus vivendit óhajtottak volna kidolgozni. (Globus, Zagreb, 1977., 503. 1.) Akkoriban már a jugoszláv kormány tárca nélküli minisztere és a politikai bizottság titkára volt. Dogmatikus vonalat képviselt? Sokkalta inkább arról volt szó, hogy bizalmat szeretett volna szerezni. Gyilasz úgy vélte, hogy a Kominform megteremtése elősegítheti a szocialista országok vezető kommunista pártjainak együttműködését, valamint segítheti azt a politikai tervet, melynek ő volt az egyik kidolgozója: egyesüljön Albánia, illetve Jugoszlávia. E terv megvalósításához magától értetődően szükség volt a szovjet politika támogatására. Tekintettel arra, hogy Albániában már jugoszláv katonaság állomásozott, a szükséges politikai támogatást a francia és az olasz kommunisták támadásával akarta megszerezni. Mégsem a leleplezés a célom, mert egy gondolkozási modell képlete érdekel. renegátról utólag igazolni lehet, hogy már eleve árulásra született. Nem kizárható, hogy előfordul ennyire tudatos köpönyegforgatás. Általában azonban másról, jóval bonyolultabb folyamatról van szó. S ezt a folyamatot megértenünk sohasem fölösleges. Mindenekelőtt azért, mert nem az egyes ember életrajzának többé-kevésbé véletlen motívumaira világít rá, hanem azokra az elméleti tévedésekre, amelyek aztán a renegátság tényében összegeződnek. Gyilasz esetében sincsen ez másként. Természetesen nehéz nyomon követni Gyilasz elméleti gondolkodásának fejlődését, hiszen alig-alig állhatnak rendelkezésünkre hitelt érdemlő adatok a kezdetre vonatkozólag, sőt valószínűsíthető az is, hogy az elmélet egy szükségszerű gyakorlat nyomására, illetve annak utólagos igazolására született. A Kominform, illetve Sztálin igaztalan, voluntarista 1948-as döntése Jugoszláviával szemben azzal a kényszerhelyzettel járt, hogy a jugoszláv kommunistáknak — önállóságuk, függetlenségük megőrzéséhez — segítségül kellett hívniuk a nacionalizmus, a mesterségesen felgerjesztett nemzeti érzés sok-sok elemét. Tehát a partizánháború folyamán természetesen kialakult nemzeti egységet, amelyben a kommunisták internacionalizmusa és a haladó erők patriotizmusa egymást kiegészítő szerepet vállalt, a jogos védekezés görcsébe rándult nacionalizmus is felválthatta. Valószínűsíthető, hogy éppen ez a nacionalizmus látszott Gyilasz számára a legjárhatóbb útnak. Erre abból a közismert tényből ugyancsak visszakövetkeztethetünk, hogy nézeteltérései önnön pártján belül — ahol a legmagasabb funkciók egyikét, a köztársaság alelnökének tisztét tölti be — akkor kezdődnek, amikor lehetőség nyílt e görcs feloldására. Azaz Joszif Visszarionovics Sztálin halála után, 1953 elején. Következetesen szembeszáll minden olyan kísérlettel, amely a jugoszláv kommunisták és a szovjet párt viszonyának rendezését célozta. A vita témája látszólag belügy: a bürokrácia elburjánzása. A mélyén azonban sokkalta súlyosabb okok rejlenek. 20