Kritika 10. (1981)
1981 / 5. szám - Szekér Endre: Köteles Pál: Túl a falon
Három év következik ezután, 1933 és 36 között, mialatt gyöngyöznek Hajnal Anna szerelmi dalai. Konkrét, személyes-életrajzi pillanatok ihletik az egyes verseket, ugyanakkor úgy dalolja őket, hogy azok az adott élethelyzet ősképét is formázzák. Elemi erejű naivitás és tudatos utánérzés mesteri együttérzékeléséből születnek szerelmes versei. Alkotásmódja a népdalok önismétlő rögtönzéseire vagy a görög líra heurisztikus pillanataira emlékeztetnek. Ferenczi László találó megfigyelése szerint szabad versként, időmértékes és hangsúlyosként egyként ritmizálhatók. Pályatársai okosak és tárgyszerűek voltak, Hajnal Anna szenvedélyesei személyes volt, merte a személyeset naiv módon vállalni. Megmarad személyesen esetlegesnek, és ezt ötvözi egybe nemzedéke sajátos hangnemével, a klasszicizálással. Magányos nem lett, mert a testet öltött szerelem eleve páros kapcsolat, a magányérzés távol van tőle. Az érzelmi telítettség eleve egy teljességet tételez fel. Ezt a teljességet pedig úgy tudta utóbb tudatosítani, hogy versében a dalt felváltotta a himnusz. Az Őszi himnusz Afroditéhez vagy A költönő szól címen összefogott Versek Füst Milánhoz ciklus lehetne ennek legjobb példája. Ebben az egyszeri érzelemkitörés általános érzelmi állapottá objektiválódik, a naiv megaátadás tudatos viszonyítássá, értékeléssé általánosítódik. Ez az a pillanat, amikor a „szerelem mitológiájából átvált a mitológia szerelmére” (Vas István), amikor már kortársai is a nemzedék csúcsán látják. Radnóti elemzi eredményét, és ugyanezt hangsúlyozza tíz év múlva az élő irodalom Négy nemzedékét összefogó antológiában Sőtér István: „Gyűjteményes kötetét végiglapozva álmélkodhatunk azon a csodálatos és kimeríthetetlen hangon, mely épp abban erősödik, hogy változatlan marad, épp abban mélyül el, hogy eredeti, sudár röptét számtalanszor, unos-untalan meg tudja ismételni. Ha valakinek költészete nem öregedett, úgy az övé.” Ismétlődött is a dal, a himnusz mindaddig, míg dalnoka észre nem vette, hogy az általánosban elveszett az egyedi, a mítosz felszívta az egyszeri történést. Kis Anna hova lettél — ez a verscím lehetne az ocsúdás kérdése is. De jelen esetben ez az ocsúdás nemcsak egy benső költői út zárása. Egyúttal a külvilág drasztikus jelentkezés is. 1938-at írunk ekkor. Az 1932-es legelső versek (Hallgat a csontváz, Fehér csigák) magánykényszere és halálérzése felerősödik, konkrét történelmi valóság indikálja ezeket a verseket. Szinte két évtizedig csak alkalmi versek születnek ezután: a külvilág rossz és jó, csüggesztő és biztató, kétségbeejtő és aggasztó eseményei váltják ki a verses megnyilatkozásokat. Mi pillanatot műalkotás-pontossággal élni, illetőleg versbe zárni a jövő számára, azaz új őstípust teremteni. Kapcsolódás és új példát teremtés egyszerre így számára a vers. Verseiben Hajnal Anna ekkor egyszerre tudja átélni és továbbadni a múlandóság tényeit, a múlt emlékeit, a jelen jeleneteit. A múlt egyes pillanatait tekintve kövület, folyamatában pedig út, amely a mai emberhez vezet — és ez az út visz tovább, a szakadékig, az egyes ember haláláig. Az egyszerű, mindennapi jelenetek így egyszerre egy folyamat részei és egy élet kövületei. De az Egyesnek az egész élete is csak egy kis részlet, egy alkalmi részvétel a világ egész rendjében, ahol ő, a verseimbe emelt, a végtelent megszemélyesítő „kiválaszt egy halandót". „Nagy messziről vigyázza, félti önnön hevétől, félti önnön lehétől, körülgondolja, nézi s elfordul sírni érte." Ez a költői megszemélyesítés éppen a tehetetlenséget mutatja, azt, hogy az egyes élet és a világmindenség mennyire különböző, egymás számára megoldást nem jelentő rendszert alkot: a világ nem tud kezdeni a „legkisebbke” lénynyel, de ez a kiszolgáltatott egyes sem tud megnyugtatóan létezni ebben a számára a végesség állandó véletlenét jelentő világban. Tehát adjuk fel a küzdelmet, mert az emberlét csak a diszharmóniát jelenti, a kiszolgáltatottságot és az eleve várható véget? Ez a fegyverletétel eszébe sem jut Hajnal Annának. Először is azért, mert a végtelenből kiemeli az élet élhető idejét, az emberi mértékűt, a mindig múlttá valót, de az adott jelent is kitöltőt. Másrészt az ember a természet és a művészet csodáit, mint rendet átélve tulajdonképpen a világ egész rendjének részévé válhat. Az egyszeri és mitikus találkozásának pillanata ez, színhelye pedig Hajnal Anna számára: a műalkotás. És ekkor teljesedett be Hajnal Anna másodvirágzásának fordított útja: a mítosztól a konkrét élményig. Ekkor szakadt el a kísérlettől, a szakadékvárás állapotától: saját mitikus eredményének próbáját a sors el is végeztette Hajnal Annával. Az elképzelt halált a valódi gyász szenvedése és szenvedélye váltotta fel. Ő lett „a widow bird”, egy özvegy madár, a himnusz gyászdalra váltott énekében. Az eszmélet már előbb kiküzdött keménysége azonban a váratlan, élményi erejű fájdalmat elégiáivá emelte. Hajnal Anna utolsó verseinek tanúsága szerint a fájdalom végül is részévé, kiegészítőjévé, kiteljesítőjévé lett az ember erejének. Az élmény dallá vált, és a dal élni segítette — míg lehetett — költőjét. (Magvető) kabdebó lóránt Szinte törvényszerű, hogy az ötvenes évek közepétől újjászülető lírája ugyanazt a múltat idézi, amelyben első nagy formáját megalkotta. Kis Annához címezi új korszaka első jelentős versét, a valaha volt természetes érzelmeit élő leány önmagához fordul, egyúttal a különbözést is tudatosítva: „Te lobbanóan táncos, én elülő zsarát." Ahogy leépült a harmincas évek végén ez a költészet, úgy épül ismét fel ekkor. Az alkalmi versek, a természeti képek mind az elmúlás, az öregkor emlékeztetői. Előbb csak az alkalmiságon van a hangsúly, a kiváltó alkalom egy-egy színvonalas, szép verset indikál, kivált, ihlet. Végül megszületik az öregség, az elmúlás mítosza. Most már újabb irodalmunk jelentős eseménye az 1969-ben megjelent Sziklarajzok kötet. Az évtizedek óta alkalmi versekkel jelentkező Hajnal Anna ismét sajátos költészetet teremtett: az öregség élményéből az összegezés mítoszát. Az élővilág és az ember, az emberi kultúra ősi elemei és a mai világ oksági láncolatát gondolja át, ami esetleges a jelenünkben, és azt, ami törvényszerű, így nézhet szembe az ismeretlenséggel: azt faggatja, mi marad belőlünk utódainknak és mi az, ami mint múlandó — Ady szavával — „a világnak nem közössé”. Mítosza: a mai emberben megkeresni az őstípust, a változóban a változatlant. Ennek nagy összefoglalása a Tiszta tiszta tiszta című rekviemje, a meghalás és eltemetés szertartásának verse. Ami ezután következett, az a mítosz és élet szembesítése: hogyan lehet az élet jeleneteit fogadni a múlandóság tudatában. Az egyes jelenetben megtalálni az őstípust, és az egye 29 Köteles Pál: Túl a falon Túl a falon ... ez Köteles Pál elbeszélésgyűjteményének címe. A fal a maga konkrétságában és elvont értelmezésében is megjelenik a kötetben. A városok épületrengetegében összezsúfolt lakások határát a fal jelzi. Ez a fal részben elzárja az egyik embert a másiktól, részben összekapcsolja a másik lakással és az ott élőkkel. Építeni is kell a falakat, másokat pedig le kell rombolni. Több elbeszélésben a közös lakás falai sem tudják összetartani a széthulló családot (Ha érik a mák). Máshol az egy bérházban lakók sorsa kapcsolódik össze véletlenül a maga szeszélyes szélsőségességével (Macskamanézs). Az öregasszony kíváncsisága, pletykálkodó természete már a groteszk felé hajlítja az elbeszélés útjait a címadó írásban. A Vakrepülés amerikai világában pedig a valóság és az álom, az elzártság és a képzelt messzi távolok jelennek meg a különös ablaktalálmányban: golyóálló üvegből van, kinyitni nem lehet, de a belső üvegfalon álló- és mozgóképek csodálhatók gombnyomásra. „Civilizációnk legnagyszerűbb találmánya a fajvédelem a természeti csapások ellen, bábálója az emberré levés csodájának. Ám még be sem fejeztetett a talgányolás, máris önmaga céljának, rendeltetésének ellentétévé magasodott: titkok őrzőjévé és titkok sejtetőjévé. Nemcsak védett... el is zárt. Nemcsak óvott... az ember elől elreteszelte a külvilágot, a természetet, a társakat” — állapítja meg az író. Így a fal több, különböző szerepben jelenik meg Köteles Pál elbeszéléseiben. Elvetélt hősök, kibicsaklott emberi figurák ez elbeszélések szereplői. Legtöbbjük az élet perifériájára szorult, vagy kiöregedve, betegen küzd a halállal, környezetével. A kisember áll e novellák középpontjában. A tévetegen botladozó, magányossá vált munkásasszony már az öregkorhoz közeledik. Hirtelen elindul a hűtlenség útján: elmegy egy férfihoz (Szabadnap). Párás bácsi lánya lakodalmán megváltozik. Iszik, megsértődik, felizzik szenvedélye, felettese ellen fordul. S ő, a halastavak őre a hűség és becsület mániákusa lesz: fegyvert fog a tolvajra, lelövi (Menyegző). Legjellemzőbb hétköznapi „hőse” a bakter, akit a második világháború idején mintegy véletlenül végrehajtott hőstettéért ki akarnak tüntetni. A múltra gondolva elsétál atalprák között a régi katonaárokhoz , s így lekési a buszt és a kitüntetést (A sorompó). A börtönből szabadult nő az új élet lehetőségeit keresi, szeretné szorosabbra fűzni meglazult emberi kapcsolatait. Látszatsikerek után azonban széttépi hazugságai fátylát, ráébred az igazságra, megy újra vallomást tenni a rendőrségre (Szimulátorban). A meny várja anyósa halálát, közben a férj előtt is lelepleződik az asszony önző alkata, eltorzult jelleme (Ha érik a mák). De talán ott van igazán elemében az író, ahol felül tud emelkedni a mindennapi valóságelemeken, ahol hősei különcök, s jellemükben több a különös, az egyedi vonás. Egy étteremben egy bohóc meséli, hogy Párizsban a német megszállás idején megszeretett egy gyönyörű nőt, ki visszautasította. Amikor azonban a németek menetelését groteszk ugrálásával kinevettetette, a nő hősnek látta, óvta, s a német golyóktól ő védte meg (A bohóc). Szinte a panoptikum figurái elevenednek meg egy másik írásában: a képgyűjtő félőrült feleségével és az álíróval együtt küzd meg a fantasztikussá nevelt macskákkal (Macskamanézs). Köteles Pál novellahőseinek világa gyakran torz, reménytelen, különös. Olykor ki akarnak törni, menekülnek, újrakezdenek. „Mert nem hagyták boldoggá lenni, mert nem volt képes azzá válni. És ha valahol az embert nem hagyják boldoggá lenni, akkor el kell menni máshová. Próbatevésre” — mondja a Vakrepülés főszereplője. Köteleshez a Kurzgeschichte, a short story elbeszélésformája áll közel. Lazán illeszti egymás mellé a cselekvésmozzanatokat, nem tömörít eléggé, inkább elidőz a részleteknél, olykor feleslegesen is ebeszéltet. A kíváncsi öregasszony fecsegése (Túl a falon), a bohóc és a művész beszélgetése (A bohóc) egyaránt csak előkészítés. (E két elbeszélésben váratlan befejezéssel él a szerző, halálesettel zárja az írást.) Az elbeszélések többségének egyik legjellegzetesebb vonása, hogy bizonyos szempontból lezáratlanok, befejezetlenek. A Szimulátorban főszereplőnője másképpen folytatja életét, de ez a más az írás keretén túl történik. A Hajnal című elbeszélés cigányhőse „kifut” a képből, elmenekül, nem tudjuk, mi lesz vele. A Ha érik a mák házaspárja talán el fog válni, annyira meggyűlölték egymást — de ezt már nem írta meg a szerző. A bohóc kettős vonalú, párhuzamos szerkesztésű történetében csak az egyiket — a címszereplőt — ismerjük meg, a csellóművész sorsát nem. A Szabadnap hősnője sorsát nem zárja le az író, csak a sorsfordulat másodperceit érzékelteti, tovább nem megy. A Vasárnap délelőtt, napsütésben története még inkább nyitott: a hatalmas üstöt tisztító két figura helyzetképét rajzolja csak meg, és inkább csak az egyik szereplő, a cigány üldözött sorsát emeli ki. Köteles Pál elbeszéléseinek egyik rétege publicisztikus, szinte az újságírói cikkekhez áll közel. De ő e témákat felnagyítja, kiszélesíti a környezetet, álom- és emlékmotívumokkal gazdagítja, továbbépíti a párbeszédet. Ez a felnagyítás, ez a szélesebb elbeszélő hang jellemző rá. A tömörebb, ok-okozati összefüggésre épülő, drámaibb novellaforma idegen tőle. KRITIKA