Kritika 10. (1981)

1981 / 5. szám - Szekér Endre: Köteles Pál: Túl a falon

Három év következik ezután, 1933 és 36 kö­zött, mialatt gyöngyöznek Hajnal Anna sze­relmi dalai. Konkrét, személyes-életrajzi pil­lanatok ihletik az egyes verseket, ugyanak­kor úgy dalolja őket, hogy azok az adott élethelyzet ősképét is formázzák. Elemi ere­jű naivitás és tudatos utánérzés mesteri együttérzékeléséből születnek szerelmes ver­sei. Alkotásmódja a népdalok önismétlő rög­tönzéseire vagy a görög líra heurisztikus pil­lanataira emlékeztetnek. Ferenczi László ta­láló megfigyelése szerint szabad versként, időmértékes és hangsúlyosként egyként rit­­mizálhatók. Pályatársai okosak és tárgysze­­rűek voltak, Hajnal Anna szenvedélyesei­ sze­mélyes volt, merte a személyeset naiv módon vállalni. Megmarad személyesen esetlegesnek, és ezt ötvözi egybe nemzedéke sajátos hang­nemével, a klasszicizálással. Magányos nem lett, mert a testet öltött sze­relem eleve páros kapcsolat, a magányérzés távol van tőle. Az érzelmi telítettség eleve egy teljességet tételez fel. Ezt a teljességet pedig úgy tudta utóbb tudatosítani, hogy ver­sében a dalt felváltotta a himnusz. Az Őszi himnusz Afroditéhez vagy A költönő szól cí­men összefogott Versek Füst Milánhoz ciklus lehetne ennek legjobb példája. Ebben az egy­szeri érzelemkitörés általános érzelmi álla­pottá objektiválódik, a naiv megaátadás tu­datos viszonyítássá, értékeléssé általánosító­­dik. Ez az a pillanat, amikor a „szerelem mi­tológiájából átvált a mitológia szerelmére” (Vas István), amikor már kortársai is a nem­zedék csúcsán látják. Radnóti elemzi ered­ményét, és ugyanezt hangsúlyozza tíz év múl­va az élő irodalom Négy nemzedékét össze­fogó antológiában Sőtér István: „Gyűjtemé­nyes kötetét végiglapozva álmélkodhatunk azon a csodálatos és kimeríthetetlen hangon, mely épp abban erősödik, hogy változatlan marad, épp abban mélyül el, hogy eredeti, sudár röptét számtalanszor, unos-untalan meg tudja ismételni. Ha valakinek költészete nem öregedett, úgy az övé.” Ismétlődött is a dal, a himnusz mindaddig, míg dalnoka észre nem vette, hogy az általánosban elveszett az egye­di, a mítosz felszívta az egyszeri történést. Kis Anna hova lettél — ez a verscím lehet­ne az ocsúdás kérdése is. De jelen esetben ez az ocsúdás nemcsak egy benső költői út zárása. Egyúttal a külvilág drasztikus jelentkezés is. 1938-at írunk ekkor. Az 1932-es legelső versek (Hallgat a csontváz, Fehér csigák) magánykényszere és halálérzé­se felerősödik, konkrét történelmi valóság indikálja ezeket a verseket. Szinte két évti­zedig csak alkalmi versek születnek ezután: a külvilág rossz és jó, csüggesztő és bizta­tó, kétségbeejtő és aggasztó eseményei váltják ki a verses megnyilatkozásokat. Mi pillanatot műalkotás-pontossággal élni, il­letőleg versbe zárni a jövő számára, azaz új őstípust teremteni. Kapcsolódás és új példát teremtés egyszerre így számára a vers. Verseiben Hajnal Anna ekkor egyszerre tudja átélni és továbbadni a múlandóság té­nyeit, a múlt emlékeit, a jelen jeleneteit. A múlt egyes pillanatait tekintve kövület, fo­lyamatában pedig út, amely a mai emberhez vezet — és ez az út visz tovább, a szakadékig, az egyes ember haláláig. Az egyszerű, min­dennapi jelenetek így egyszerre egy folyamat részei és egy élet kövületei. De az Egyes­nek az egész élete is csak egy kis részlet, egy alkalmi részvétel a világ egész rendjében, ahol ő, a verseimbe emelt, a végtelent meg­személyesítő „kiválaszt egy halandót". „Nagy messziről vigyázza, félti önnön he­vétől, félti önnön lehétől, körülgondolja, nézi s elfordul sírni érte." Ez a költői meg­személyesítés éppen a tehetetlenséget mutat­ja, azt, hogy az egyes élet és a világminden­ség mennyire különböző, egymás számára megoldást nem jelentő rendszert alkot: a vi­lág nem tud kezdeni a „legkisebbke” lény­nyel, de ez a kiszolgáltatott egyes sem tud megnyugtatóan létezni ebben a számára a végesség állandó véletlenét jelentő világban. Tehát adjuk fel a küzdelmet, mert az em­berlét csak a diszharmóniát jelenti, a ki­szolgáltatottságot és az eleve várható véget? Ez a fegyverletétel eszébe sem jut Hajnal Annának. Először is azért, mert a végtelen­ből kiemeli az élet élhető idejét, az emberi mértékűt, a mindig múlttá valót, de az adott jelent is kitöltőt. Másrészt az ember a termé­szet és a művészet csodáit, mint rendet át­élve tulajdonképpen a világ egész rendjének részévé válhat. Az egyszeri és mitikus talál­kozásának pillanata ez, színhelye pedig Haj­nal Anna számára: a műalkotás. É­­­s ekkor teljesedett be Hajnal Anna má­sodvirágzásának fordított útja: a mítosz­tól a konkrét élményig. Ekkor szakadt el a kísérlettől, a szakadékvárás állapotától: sa­ját mitikus eredményének próbáját a sors el is végeztette Hajnal Annával. Az elképzelt halált a valódi gyász szenvedése és szenvedé­lye váltotta fel. Ő lett „a widow bird”, egy özvegy madár, a himnusz gyászdalra váltott énekében. Az eszmélet már előbb kiküzdött keménysége azonban a váratlan, élményi ere­jű fájdalmat elégiáivá emelte. Hajnal Anna utolsó verseinek tanúsága szerint a fájdalom végül is részévé, kiegészítőjévé, kiteljesítőjé­vé lett az ember erejének. Az élmény dal­lá vált, és a dal élni segítette — míg lehetett — költőjét. (Magvető) kabdebó lóránt S­zinte törvényszerű, hogy az ötvenes évek közepétől újjászülető lírája ugyanazt a múltat idézi, amelyben első nagy formá­ját megalkotta. Kis Annához címezi új kor­szaka első jelentős versét, a valaha volt ter­mészetes érzelmeit élő leány önmagához for­dul, egyúttal a különbözést is tudatosítva: „Te lobbanóan táncos, én elülő zsarát." Ahogy leépült a harmincas évek végén ez a költészet, úgy épül ismét fel ekkor. Az al­kalmi versek, a természeti képek mind az elmúlás, az öregkor emlékeztetői. Előbb csak az alkalmiságon van a hangsúly, a kiváltó al­kalom egy-egy színvonalas, szép verset indi­kál, kivált, ihlet. Végül megszületik az öreg­ség, az elmúlás mítosza. Most már újabb iro­dalmunk jelentős eseménye az 1969-ben meg­jelent Sziklarajzok kötet. Az évtizedek óta alkalmi versekkel jelentkező Hajnal Anna is­mét sajátos költészetet teremtett: az öregség élményéből az összegezés mítoszát. Az élő­világ és az ember, az emberi kultúra ősi ele­mei és a mai világ oksági láncolatát gondol­ja át, ami esetleges a jelenünkben, és azt, ami törvényszerű, így nézhet szembe az is­meretlen­séggel: azt faggatja, mi marad be­lőlünk utódainknak és mi az, ami mint mú­landó — Ady szavával — „a világnak nem közössé”. Mítosza: a mai emberben megkeres­ni az őstípust, a változóban a változatlant. Ennek nagy összefoglalása a Tiszta tiszta tisz­ta című rekviemje, a meghalás és eltemetés szertartásának verse. Ami ezután következett, az a mítosz és élet szembesítése: hogyan lehet az élet jeleneteit fogadni a múlandóság tudatában. Az egyes jelenetben megtalálni az őstípust, és az egye­ 29 Köteles Pál: Túl a falon T­úl a falon ... ez Köteles Pál elbeszélés­gyűjteményének címe. A fal a maga konkrétságában és elvont értelmezésé­ben is megjelenik a kötetben. A városok épü­letrengetegében összezsúfolt lakások határát a fal jelzi. Ez a fal részben elzárja az egyik embert a másiktól, részben összekapcsolja a másik lakással és az ott élőkkel. Építeni is kell a falakat, másokat pedig le kell rom­bolni. Több elbeszélésben a közös lakás falai sem tudják összetartani a széthulló családot (Ha érik a mák). Máshol az egy bérházban lakók sorsa kapcsolódik össze véletlenül a maga szeszélyes szélsőségességével (Macska­­manézs). Az öregasszony kíváncsisága, plety­­kálkodó természete már a groteszk felé haj­lítja az elbeszélés útjait a címadó írásban. A Vakrepülés amerikai világában pedig a va­lóság és az álom, az elzártság és a képzelt messzi távolok jelennek meg a különös ab­laktalálmányban: golyóálló üvegből van, ki­nyitni nem lehet, de a belső üvegfalon álló- és mozgóképek csodálhatók gombnyomásra. „Civilizációnk legnagyszerűbb találmánya a faj­­védelem a természeti csapások ellen, bá­­bálója az emberré levés csodájának. Ám még be sem fejeztetett a t­algányolás, máris ön­maga céljának, rendeltetésének ellentétévé magasodott: titkok őrzőjévé és titkok sejte­­tőjévé. Nemcsak védett... el is zárt. Nemcsak óvott... az ember elől elreteszelte a külvi­lágot, a természetet, a társakat” — állapítja meg az író. Így a fal több, különböző sze­repben jelenik meg Köteles Pál elbeszélései­ben. E­lvetélt hősök, kibicsaklott emberi figurák ez elbeszélések szereplői. Legtöbbjük az élet perifériájára szorult, vagy kiöreged­ve, betegen küzd a halállal, környezetével. A kisember áll e novellák középpontjában. A tévetegen botladozó, magányossá vált munkás­asszony már az öregkorhoz közeledik. Hirtelen elindul a hűtlenség útján: elmegy egy férfihoz (Szabadnap). Párás bácsi lánya lakodalmán megváltozik. Iszik, megsértődik, felizzik szen­vedélye, felettese ellen fordul. S ő, a halastavak őre a hűség és becsület mániákusa lesz: fegy­vert fog a tolvajra, lelövi (Menyegző). Legjel­lemzőbb hétköznapi „hőse” a bakter, akit a második világháború idején mintegy vélet­lenül végrehajtott hőstettéért ki akarnak tün­tetni. A múltra gondolva elsétál a­­talprák között a régi katonaárokhoz , s így lekési a buszt és a kitüntetést (A sorompó). A bör­tönből szabadult nő az új élet lehetőségeit keresi, szeretné szorosabbra fűzni meglazult emberi kapcsolatait. Látszatsikerek után azonban széttépi hazugságai fátylát, ráébred az igazságra, megy újra vallomást tenni a rendőrségre (Szimulátorban). A meny várja anyósa halálát, közben a férj előtt is lelep­leződik az asszony önző alkata, eltorzult jel­leme (Ha érik a mák). De talán ott van igazán elemében az író, ahol felül tud emelkedni a mindennapi valóságelemeken, ahol hősei kü­löncök, s jellemükben több a különös, az egyedi vonás. Egy étteremben egy bohóc me­séli, hogy Párizsban a német megszállás ide­jén megszeretett egy gyönyörű nőt, ki vissza­utasította. Amikor azonban a németek mene­telését groteszk ugrálásával ki­nevettetette, a nő hősnek látta, óvta, s a német golyóktól ő védte meg (A bohóc). Szinte a panoptikum figurái elevenednek meg egy másik írásában: a képgyűjtő félőrült feleségével és az álíróval együtt küzd meg a fantasztikussá nevelt macskákkal (Macskamanézs). Köteles Pál no­vellahőseinek világa gyakran torz, remény­telen, különös. Olykor ki akarnak törni, me­nekülnek, újrakezdenek. „Mert nem hagyták boldoggá lenni, mert nem volt képes azzá válni. És ha valahol az embert nem hagyják boldoggá lenni, akkor el kell menni máshová. Próbatevésre” — mondja a Vakrepülés fősze­replője. Köteleshez a Kurzgeschichte, a short story elbeszélésformája áll közel. Lazán illeszti egy­más mellé a cselekvésmozzanatokat, nem tö­mörít eléggé, inkább elidőz a részleteknél, olykor feleslegesen is ebeszéltet. A kíváncsi öregasszony fecsegése (Túl a falon), a bohóc és a művész beszélgetése (A bohóc) egyaránt csak előkészítés. (E két elbeszélésben váratlan befejezéssel él a szerző, halálesettel zárja az írást.) Az elbeszélések többségének egyik leg­jellegzetesebb vonása, hogy bizonyos szem­pontból lezáratlanok, befejezetlenek. A Szi­mulátorban főszereplőnője másképpen foly­tatja életét, de ez a más az írás keretén túl történik. A Hajnal című elbeszélés cigányhőse „kifut” a képből, elmenekül, nem tudjuk, mi lesz vele. A Ha érik a mák házaspárja talán el fog válni, annyira meggyűlölték egymást — de ezt már nem írta meg a szerző. A bohóc kettős vonalú, párhuzamos szerkesztésű tör­ténetében csak az egyiket — a címszereplőt — ismerjük meg, a csellóművész sorsát nem. A Szabadnap hősnője sorsát nem zárja le az író, csak a sorsfordulat másodperceit érzékel­teti, tovább nem megy. A Vasárnap délelőtt, napsütésben története még inkább nyitott: a hatalmas üstöt tisztító két figura helyzetké­pét rajzolja csak meg, és inkább csak az egyik szereplő, a cigány üldözött sorsát emeli ki. Köteles Pál elbeszéléseinek egyik rétege publicisztikus, szinte az újságírói cikkekhez áll közel. De ő e témákat felnagyítja, kiszé­lesíti a környezetet, álom- és emlékmotívu­mokkal gazdagítja, továbbépíti a párbeszé­det. Ez a felnagyítás, ez a szélesebb elbeszé­lő hang jellemző rá. A tömörebb, ok-okozati összefüggésre épülő, drámaibb novellaforma idegen tőle. KRITIKA

Next