Kritika 10. (1981)

1981 / 9. szám - Alföldy Jenő: Almási Miklós: Az értelem kalandjai

lom gyökereiről” megfogalmazott vázlatából vagy éppen az 1927 és 1932 közötti periódus súlyos ellentmondásairól. Zavaró „körülmény” csak egy van a kötet­ben: 1—2 német és orosz nyelvű tanulmány számos oldalának riasztóan magyartalan, csi­korgó, zavaros átültetése, a grammatikai pon­tosságnak még csak-csak, de az értelmi-szak­mai követelményeknek aligha megfelelő for­dítása. Nem akarom fordításkritikával, elven­ni a recenzió rendelkezésére álló teret, s tu­dom: a fordítás időnként az eredeti nyelvbeli üresjáratok, képzavarok kegyetlen leleplező­désének mégoly akaratlan eszköze is lehet. De amit például a 80. lap utolsó bekezdése vagy a 111. lap első bekezdése jelez, csak sű­rítménye s nem egyedi, alkalmi, tehát „tole­rálható” esete a szakfordítási üzemzavarok­nak. S vajon mi az, hogy „osztálymentes tár­sadalom” (88. 1.) — nem talán „osztálynélkü­li”? S ki a „kollektív paraszt” — ugyanezen az oldalon —, még ha „kistulajdonos”-ból alakul is át ilyenné? De hadd kanyarodjak vissza a kötet tartalmi értékeihez. Gondolatilag termékenyek a szocialista rea­lizmus irodalmi értékkategóriájáról, illetve reális irányzatáról publikált történeti és elvi cikkek. Meggyőző és rokonszenves számomra az a jó néhány írás, amelyik a szocialista rea­lista értékrend, esztétikai illetékességét, hite­lét, elvi-eszmei szilárdságát és művészi nyi­tottságát vallja és bizonyítja újszerűen — mindenféle, a szocialista országokban, nálunk is itt-ott tapasztalható fölényes lekezeléssel, hallgatólagos zárójelbetétellel, „fesztelen” ek­­lektikussággal szemben, ezekkel vitatkozva. Ez a szemlélet és megközelítés — mások mel­lett — Köpeczi Béla históriai tárgyú, Szabol­csi Miklós elvi eszmefuttatású tanulmányát ugyanúgy jellemzi, mint a kötetnyitó Jurij Barabas-esszét. Az viszont kétségtelenül elszo­­morítóan hat, amikor nagy nekifutású, nehéz­fegyverzettel induló írások — legyenek még­oly árnyalt, antido­gmatikus szemléletűek — végül is kevés eredménnyel térnek meg: köz­helyes, tautologikus, nemritkán spekulatív, retorikus érvelésűek. Tűnjék bár nemzeti elfogultságnak: a ma­gyar irodalomtudomány itt képviselt — de persze szélesebb hátországú — szektora kiállja a nemzetközi összehasonlítást, szembesítést mind a valódi történetiség, mind a tárgysze­rűség és elméleti igény összhangja vonatkozá­sában. S ebben — a feldolgozott „anyagot” illetően — nem kis szerepe van annak, hogy a harcai szocialista irodalomszemlélet olyan világirodalmi rangú, szintetikus jelentőségű elődre és modellre építhet, mint József Attila. Jó, hogy — ha különböző színvonalon is, de — a szélesebb magyar nyilvánosság előtt végre (ha nem is előzmények nélkül) ilyen alapvető kérdésekben szembesültek egymással a szo­cialista irodalmak kutatói. S örvendetes, hogy ugyanakkor — e korántsem öncélú, aligha „diplomáciai” szembesülés révén — plaszti­kus, fő vonalaiban meggyőző kép bontakozik ki irodalom, politika és szocializmus XX. szá­zadi viszonyáról, a forradalmi gondolat és mozgalom művészi „egyenértéké”-ről. M­ár csak ezért is ideje lenne túljutnunk azon a rossz tudományközéleti, köz­hangulati munkamegosztáson, hogy az irodalomtörténészek, kutatók némely csoport­jait — úgymond — a „nemzeti irodalom”, il­letve a „világirodalom”, másokat pedig a „szo­cialista irodalom” foglalkoztatja. Munkameg­osztás, sajátos érdeklődés, kutatói elkötele­zettség és szenvedély persze kell — van is —, de vajon a szocialista irodalmak nem integ­ráns részei, sőt nem értékrend-meghatározói-e e nemzeti kultúráknak? Vajon a nemzeti kul­túrák sajátszerűségeinek, identitásának ki­kristályosodásában nem töltöttek-töltenek be mindig is kiemelkedő szerepet a tudatosan közösségi ihletésű, forradalmi szellemű vonu­latok? Vajon nem elvileg egységes — az „esz­tétikai”-ban inherensen tételezett poétikai, történeti, ideológiai, személyiséglélektani stb. komponensek „szintéziséből” fakadó — törté­nelmi materialista mértékkel kell-e hogy kö­zeledjék az utókor az előtörténet, a tradíciók teljességéhez? (Kossuth) AGÁRDI PÉTER KRITIKA Almási Miklós: Az értelem kalandjai K­ülönös vállalkozás Almási Miklós eszme­­történeti tanulmánysorozata, melyet Az értelem kalandjai címmel szerkesztett kötetté. Azt vizsgálja, hogy az emberi érte­lem — ezen most a polgári fejlődés egy-egy korszakának reprezentatív gondolkodói sze­mélyisége értendő — hogyan veszi tudomásul a történelem törvényszerűségeit, miként képes tőlük függetlenné válni, alkalmazkodni hoz­zájuk, vagy éppen úrrá lenni rajtuk, mikép­pen tudja megfejteni, megjövendölni vagy ki­tűzni a történelem távlati célját. Korunkban már szinte közhely a dialekti­kus materializmusnak az a tétele, hogy a lét meghatározza a tudatot, s a tudat visszahat a létre. A polgári ideológiatörténet ennek hol az egyik, hol a másik oldalát abszolutizálta, vagy azt vizsgálta, miként lehet az ész hatalmával irányítani, „meghatározni” a történelmet, vagy azt, hogy a történelem, mint az ember­től elidegenült, emberfölötti erő, hogyan ér­vényesíti a maga mitikusan felfogott „akara­tát” az emberi lét fölött, a sokféle, egymással ellentétes szándék, cselekvés ütköztetése ál­tal. Almási azt is tüzetesen szemiügyre veszi, hogy az általa választott bölcselők milyen életfilozófiát párolnak le a történelem és az ész viszonyának tisztázása során, s milyen ér­tékelméleti és etikai következtetésekre jut­nak. Négy kiemelkedő személyiséget ragad ki a történelembölcselet történetéből: Mon­taigne-t, Machiavellit, Hegelt és de Sade-ot. A névsor először meghökkentett: miért éppen ők, miért nem mások? Bajosnak éreztem azt is: vajon össze lehet-e hasonlítani az esszé­írás művészetének atyját, a politológia úttö­rőjét, a szakfilozófiai rendszerezés lángelmé­jét, s az írónak, bölcselőnek és politikusnak egyaránt működve­ő, kétes hírű kalandort? Miért nem Descartes? Miért nem Kant? Miért nem Nietzsche? Miért nem Ortega? Hi­szen bennük — s a névsor persze másokkal is elképzelhető — ugyanúgy szemlélhetné ér­telem és történelem, hatalom és morál, ter­vezés és megvalósulás összefüggéseit vagy el­lentmondásait, méghozzá a polgári fejlődés tükrében, mint az általa felsorakoztatott gon­dolkodókban. S ha már a filozófusok, írásmű­vészek közé egy olyan extrém figurát is be­­suvasztott, mint a „szadizmus” névadója, miért nem próbálkozott esetleg Savonarolá­­val, Richelieu-vel, Casanovával , vagy vala­mely totalitárius ideológussal? Az utóbbi kérdést mindjárt azzal tisztáz­hatjuk, hogy de Sade börtönben írott napló­vagy regényfolyamai valóban több figyelmet érdemelnek, mint amennyit általában kap­nak. Almásinak sikerül kihántani a zava­ros, pornográf írásokból azt a látnoki tenden­ciát, mely a polgári életvitel abszurditásait jövendöli. A műfaji heterogenitásról pedig annyit, hogy Almásinak jó érzéke van az azo­nosságok és az egymást kiegészítő, ellentét­párokba állítható tulajdonságok megfelelte­téséhez a különféle műfajokban, más-más korszakok szerzőinek műveiben. Az általa vá­lasztott négy férfiút — igaz, helyenként ne­hézkes magyarázkodások árán — sikerült összefüggő gondolatmenetben ábrázolnia. Csak azon sajnálkozhatunk, hogy a fogalmilag jól megragadott eszmetörténetből csupán hal­ványan rajzolódik ki az egységes írói láto­más. Ezen persze nem vizionárius, mitizáló történelemszemléletet értek, inkább nyelvi plaszticitást. Almásinak vannak frappánsan megfogalmazott s szellemesen végigvezetett gondolatmenetei, de írásmódja nem minde­nütt emelkedik a szakfilozófiai zsargon fölé, s a szövegében előforduló „individuális egyén”-t vagy a „progresszív haladás”-t olvas­va, eltűnődhetünk, hogy vajon a „kollektív egyén” meg a „regresszív haladás” (?) fogal­mi ellentétpárjával, vagy egyszerűen pleonaz­­mussal állunk-e szemben. A könyv erényei mégis éppúgy írói eré­nyek, mint tudósiak: Almási olyan esszéíró, aki nem riad vissza a legelvontabb elméleti értekezések és a hétköznapi élet praktikus (politikai és morális) szempontjainak összeve­tésétől, egymásra vonatkoztatásától — köl­csönös hasznosításától. Hányszor tapasztaltuk már, hogy a szak­filozófia — és éppen a világ megmagyarázá­sát a világ megváltoztatására váltó marxista tudomány! — a mindennapi élettől fényévnyi messzeségben, szinte a platóni ideák elvont világában mérkőzteti fogalmait, s csüggesz­­tően idegen marad azoktól, akiknek életé­ről szól, meg akiknek életét szolgálni akarja. Almási azzal, hogy belső összefüggéseket mu­tat ki Machiavelli és de Sade „hatalomtana” vagy Montaigne és Hegel történelembölcseleti szkepszise között (említhetném azt az össze­függést is, amit Machiavelli „szürke eminen­ciásának” politikai cselszövései és a hegeli „világész csele” között mutat ki, megállapít­va, hogy valamiképpen a marxi „nem tudják, de teszik” tételét előlegezik mindketten), mind­ezekkel egyszersmind szellemi hidat épít az eszmék, utópiák és az emberi tények világa között. Lehet, hogy a hivatásos filozófusok majd kétségbe vonják eljárásának jogosságát, mellyel filozofáló kalandorokat, finomtollú esszéírókat és ólomsúlyú szakfilozófusoka­t vet össze — de éppen ez a merészség tetszhet az olvasónak, aki már-már a félisteneknek járó hódolattal gondolt Hegelre, s elmélete most olyan hús-vér emberek szélsőséges monomá­niáival kerül rokonságba, mint például de Sade márki. Jókedvű bölcselkedés ez, számomra azért kétszeresen vndító, mert a huszadik szá­zadi marxista bölcselet komor pátosza — ért­hető okokból — eleddig nehezen tűrte a de­rűt. /­­lmási vállalkozásának természetét a sa­­­­ját hasonlatával tudnám érzékeltetni. Egyik régebbi tanulmánykötetében vall­ja meg, hogy gondolkodásmódja az ellipszis szerkesztésmódját követi: két, egymástól tet­szés szerinti távolságú fókuszpont körül sza­bályos ellipszis húzható, ha minden pillanat­ban mindkét fókuszpontot egyenlő arányban középpontként vesszük figyelembe; ezen áll, hogy az idom eltorzul-e vagy sem. Almási jellegzetesen „bifokális” gondolkodó, az el­mélet és a gyakorlat kettős támpontjának ezért az esszé műfaja felel meg legjobban. Erre utal már a könyv címe is: az értelem és a kaland közös nevezőjének keresése. S er­ről árulkodik az előszó egyik mondata: „Kő­bányán, vagányok között leltem Lukács egyik könyvére, és ez a találkozás máig elkísért.” Az értelem persze egymagában — vagányok segítsége nélkül — is rendkívüli kalandokra képes. A négy eszmetörténeti jelenség a követ­kezőképpen követi egymást a közös gondolat­­menet láncolatában. Montaigne Franciaország monarchikus rendjének megszilárdítása közben, IV. Hen­rik híveként annyi kegyetlenséget, pusztítást, emberáldozatot látott, hogy a megnyugvást keresve, gondolkodói erőit a politikai hata­lomtól függetlenül berendezkedő egyén iga­zolására fordította. Úgy látta, hogy a törté­nelem és a morál nem egyeztethető össze, ezért a lelkiismeretére kényes ember hátat fordít a nagyvilági hívságoknak, s remeteként éli az életét. A világ, színház, s inkább nézők legyünk, mint szereplők — vagyis bűnösök vagy áldozatok. A montaigne-i ráció a ké­­tellyel azonosul: megértette, hogy a történe­lem ellenállhatatlan, vak erő az egyénnel szemben, de az egyén kitérhet az útijából. Machiavelli az ellentétes álláspontot kép­viseli: a ráció a fejedelem szolgálatában min­den eszközzel azon fáradozik, hogy központi hatalmát megszilárdítsa. Célja azonban nem a puszta önkény, hanem a városállam fölvi­­rágoztatása a közösség érdekében, bár ennek szükségszerűségét a közönséges halandó nem értheti meg. Machiavelli „fejedelme” olyan mindenható Ész, aki a történelem szellemét képviseli, függetlenül a keresztényi morál ha­gyományos felfogásától. Hegel eleinte azonosul a francia forrada­lomnak azzal az elvével, hogy a felvilágosult értelem tervezi meg a történelmi jövőt, a sza- 32

Next