Kritika 11. (1982)
1982 / 12. szám - Száz éve született Kodály Zoltán - Dénes Iván Zoltán: Kodály Zoltán levele Szekfű Gyulához és a Történetpolitikai tanulmányokhoz fűzött megjegyzései
ha sikerülne azontúl megszólalásra bírni őket. Volt egy cselédem, aki lassankint egész láda könyvet vett magának, kedvence volt a Gólyakalifa. Falusi parasztlány, most hazament Oláh—Szatmárija. — Meggyőződésem, hogy minden falu tudna produkálni egy Nagyatádit [Szabó István), ha ... sőt egyebet is. De itt már 100 „ha” is kell. 28. lap igaz de itt (talán szándékosan) mellőzöd az érem másik oldalát, hogy az a kultúra sokszor azon az egyetlen elég kétes jogcímen követelt és sokszor kapott állami támogatást, hogy magyar. A jó magyarokról írt, de tehetségtelen művek pártolása és terjesztése vájjon használt a nemzeti kultúrának? 37. lap vájjon meghallják-e, ha ilyen halkan mondod, hogy miilyen öngyilkos gesztus a mum.[erus] claus.[us]. Ha visszajön a küzdelmekben edzett, külf[öld]i, tehát jobb kiképzést kapott zsidó generáció, hogy áll meg vele szemben az itthon, falusi nívón maradt tányérsapkás, szalamanderező, tanulás helyett verekedő, agyontámogatott és mégis nyomorgó 1920—25-ös évjárat? Idevehetjük a hadiokleveleseket is. Mert vissza fog jönni az a zsidóság, és itt nem esel bele magad is kissé a Széchenyi említette látni nemakarásba? A zs[idó]ság itt van, és nem megy el; ez adott tény. Valamit kell vele tenni, nem lehet olyan államkoncepciót még utópiának sem elgondolni, ahonnan őket egyszerűen kifelejtjük. Másik tény, hogy vannak köztük, akik hajlandók is, képesek is olyan munkára ami a nemz [eti] kultúrának pozitív haszna. Csak meg kell válogatni embert és feladatot. Ettől őket elriasztani még akkor is bűn, ha van elég magyar vállalkozó, amint hogy nincs, nincs! Tudományiban sem. Művészetben meg éppen hiábavaló minden igyekezet rátermettség nélkül. Itt azt hiszem a (Három •nemz[edék]ben) optikai csalódásba jutottál az új művészetet illetőleg, a hazai viszonyok vezethettek félre. Éppen ami legértékesebb az újabb világtermelésben az nem zsidó. Nekik csak óriási szerep jutott a fogyasztásban, a közvetítésiben (a zenében speciális szerep az előadóké) és a sajtóvitákban. A produkcióban egyelőre a be nem teljesült vágynál tartanak. De hisz alig 100 éve foglalkoznak művészettel/* Középosztály! Szabó [Dezső] szöges korbáccsal megy neki, te simogatod mint a beteget. Szabó [Dezső] már a Tiszához [István] írt lev.[elé]ben követeli te halkan kéred a segítést/* Ez is, az is kell talán, erre egyik hat, másra másik. De nem azt kellene elsősorban a k.közép] osztálynak mondani: segíts magadon, az Isten is megsegít? Bizonyos, van olyan életképtelen rétege amely minden támogatás mellett sem tudna megállni, vagy produkálni, nem tudják állami és társadalmi akciókkal emelni, addig illetlenség is volna, a szegénység kigúnyolása, ha őket a nemzeti feladatok iránt próbálnák fogékonnyá tenni.” 28. lap ,, Manapság az anyagilag gyenge [közép] osztályban él, egyedül benne él annak a tudata, hogy nékünk elődeink vannak, évszázadok elhalt, elmúlt magyarjai, kikkel minket érzéseknek, viszonyoknak, feladatoknak egyazonsága köt össze. Egyedül ez az osztály tudja, hogy a magyarság megelégedéséhez személyes jólét és vagyonon kívül, sőt attól függetlenül bizonyos állami és nemzeti feltételek szükségesek, melyek ma nincsenek meg. Ez az osztály az, melynek saját gondjai közt is fáj a magyar állam pusztulása, fáj testvéreinek idegen szolgasága, fáj a magyarság mai megvetett sorsa.” 37. lap „A háborús és a legújabb, békebeli vagyonok legnagyobb része a régi kultúrát támogatja és ebben a munkában olyan példákat hoz létre, amelyeket a keresztény-nemzeti társadalom, jól tudjuk, sohasem fog követhetni. Aki figyelemmel kíséri a numerus clausus folytán külföldi egyetemekre szorult hallgatók segélyezését és ennek központi megszervezését, az előtt tisztában van a jövő: a régi kultúra szolgálatában egy csomó lelkes fiatalember, kik mindenüket azon iránynak köszönik, melynek szolgálatában vannak, kik pártfogóik jótéteményéből képezték ki magukat, láttak világot és tanultak embereket ismerni, s akiket ennélfogva a régi kultúrához erős morális kapcsok fűznek hozzá. A liberális kultúra és budapesti középosztály emberei egynek érezhetik magukat a gyárossal, bankárral, és tőzsdebizományossal, ki felnevelte őket és most anyagilag támogatja az intézményt, melynek keretében a kultúrát, az ő kultúrájukat produkálják, de vajon megvan-e, meglehet-e ugyanaz a kapcsolat a keresztény-nemzeti kultúra munkásai és a nagybirtokos, a kisgazda- és középbirtokos társadalom között? Eddigi fejtegetéseink megadják a választ, a vigasztalan nem-et”. rvrtf- . 3 p&L# , .Vtw A Ul-Ij KA-ev wV , _ A A közoktatásnak bármily hallatlan fölemelése elérné-e, hogy a kisbirtokos a tanítót ne tartsa ingyenélő éhenkórásznak? (De hát minek tartja a nagybirtokos?) A gazdagok műveletlensége, és idegensége a legnagyobb betegségünk. Gyógyítható-e az utóbbi? A szegények dolga még mindig reménytkeltőbb. A falunak van kultúrája, a maga nemében harmonikusabb mint a polgári félműveltség. Azt a kultúrát, organikusan tovább fejleszteni ez volna a feladat. Faj-cikkedet már a N[ap]k[elet]-ben olvastam, nagy övezettel. Amit most hozzátettél, még jobb. De nem mész-e itt is messzire? Utóvégre van egypár zúg az országban, ahova török sohasem jutott, mert ne lehetne ott a lakosság legalább 6—700 éve keveretlen. Olvastam hogy Franciaorsz[ág]ban vannak parasztcsaládok, amelyek okmányokkal igazolták hogy Nagy Károly óta ugyanazon helyen laknak. Nálunk is lehet ilyesmi, ha okmány nincs is. A másik, hogy éppen a lelki átöröklés folytán több maradt a pogány lélekből máig (ezt megállapíthatnád magad, ha jobban megismernéd a parasztságot) mintsem gondolnád; a kereszténység mára nagyon a felületen volt és van. Ne feledd mi különbség van egy elemit és gimnáziumot végzett katholicizmusa közt, milyen keveset mond a latin liturgia annak aki nem érti. Milyen lehetett a néptömegek viszonya a valláshoz a ref[ormáció] előtt, milyen fokig oktatták, vezették benne, jobban tudod nálam. Ez még nem teremthet bennük germán-keresztény lelket. 38. lap Itt, mint sok egyébben is, Szabó D.[ezső]vel találkozol. (Segítség.) És erről még egy szempontra jutok, amelyet nem említesz. Hogy a magyar kultúra a megfogalmazásban is egyet akaró, parallel küzdő munkásainak mért nagyobb az egymás iránti közönye, ha nem gyűlölete, mint a közös cél szeretete. Ha az egymástól izolálásra verekedésre fordított energiát is a harcba vetnék ... Így soha nem lesz fal az egyes, bármily erős kőoszlopokból. 38. lap .,A keresztény-nemzeti kultúra munkásai felnövekednek a társadalom támogatása nélkül, nélkülözések között, emberek és országok ismerete nélkül, azzal a kínzó tudattal, hogy szegénységük, kulturális elszigeteltségük örök és senki sincs véreik között, kinek elpusztulásuk csak annyi fájdalmat is okozna, hogy érdemesnek tartaná kezét kinyújtani a fuldoklónak megmentésére. Az egyedülvalóság nagy teher, de az egyedülvalóságnak, az elhagyatottságnak az a mértéke, mely a nemzeti kultúra munkájára nehezedik és fog nehezedni, ha a viszonyok nem javulnak, olyan teher, melyet állandóan csak szentek viselhetnek. És mindnyájan emberek vagyunk, s ember az is, kitől az idealizmus ez emberfeletti mértékét követeljük. A ma viszonyaiból a holnapra következtetve: keresztény-nemzeti kultúránk méginkább el fog gyöngülni és a budapesti méginkább meg fog erősödni. A mi konstrukciónkban a keresztény-nemzeti kultúra valódi nemzetiséget, a másik internacionalizmust és azt a korszakvégi beteg kultúrát jelenti, mely a halálra szánt organizmusokban terjed el és jelenlétével tele is, de egyúttal oka is a betegség letális [halálos] kimenetelének. A két kultúra körén kívül áll az állam, melyre befolyást szerezni, melynek hatalmi eszközeit saját használatba venni mindkét kultúrának természetesen érthető törekvése. Ez még nem sikerült a kereszténynemzetinek, s az eddigiek után kétséges, fog-e egyáltalában sikerülnie. Arra azonban van példa, hogy a másik kultúra, anyagi erejére támaszkodva, előbb csak segítségére siet az államnak kulturális feladatai elvégzésében, s ezzel a segítséggel jogos igényt szerez magának arra, hogy az államilag terjesztett műveltségnek is irányt szabjon.” Szekfü Gyula: Történetpolitikai tanulmányok. Budapest, 1924. Kiadja a Magyar Irodalmi Társaság 139. lap A tanulmányok túlnyomó része korábban a Napkelet és Keresztény Politika című folyóiratokban megjelent. » p »fu-r ett-^ „/ iul.—f mát*, U. «LCA——f » C- ÚJ/* Kodály Zoltán munka közben