Kritika 11. (1982)
1982 / 2. szám - Tarján Tamás: Peter Buckman: ...Most mind együtt!
Ez viszont megengedi Zsámbéki Gábornak, hogy játékosan összehasonlítsa az ősök és mai utódok művészetcsinálását, „műhelyatmoszféráját”, a kulisszák mögötti cirkuszokat és örömöket. Hogy hozzászóljon — a játék felhangjaiban — a mai színházi vitákhoz. Történelem, színháztörténet, biedermeier bájoskodás és keserű munkahelyi ártalmak dokumentumai keverednek tehát a játékban — Jókai apropóján. Papírforma szerint pompás ez a darabválasztás. Hiszen Paulay, mikor elolvasta a művet, kétségbeesett: ilyen keserű szatírával nem lehet jubilálni, hiszen itt a színészek ölik egymást, a közönség faragatlan, botrányokat rendez, unatkozik, a mecénások fukarkodnak, a Kazinczy-darabról kiderült, hogy gyenge élőkép, a cenzor okvetetlenkedik, s ráadásul mindez még igaz is. A hősi múlt — amit a jubileum megidézne — nem akar megjelenni. Tehát épp ettől a deheroizáló, és mégis „jókais” látásmódjától alkalmas arra, hogy a mai színházi viták görbe tükre legyen, némi adjusztálás után. Csakhogy a papírforma nem jött be, valahogy csikorog ez a színháztörténeti képeskönyvben elővezetett atelier-szatíra, legalábbis a nézőtér felől, nem tud igazán lebilincselni. Talán azért esett ez így, mert a játék és jelentés, a szöveg és aktualitása nem képes egymást erősíteni, kiemelni: a színháztörténeti sztori nem elég érdekes, naivitása hosszadalmas — ebbe a közegbe életet csak a jelenre utaló párhuzamok vihetnének. („Ilyen naiv balekok voltunk és vagyunk mi is” — mondja vallomásában Zsámbéki.) A mai színházi állapotokra (vagy szűkebben fogalmazva: kaposvári emlékekre, majd a Nemzetire) utaló párhuzamok viszont csak a beavatottak számára szólalnak meg, hiszen a rendezés — művészi önfegyelemmel — nem akarja kiemelni ezeket a célzásokat, azaz nem akar erőszakoltan aktualizálni. Így aztán túl halk marad az előadásnak az a rétege, ami feldúsíthatná a játékot, a történet és mai jelentése viszont egymást gáncsolja, a két réteg hatása egymást gyengíti. Pedig láthatunk néhány pazar, igazi színházi megoldást. Az Igazházi előadását — amire Kelemenék készülnek — megkettőzve mutatja be Zsámbéki. Először a színfalak mögül látjuk a produkciót, bohókás-szegényes szerkentyűkkel, bakizó, veszekedő, egymás feleségét elszerető színészekkel, olyan zűrzavarban, amelyben az „előadás” már csak apropó a klikkharcok kirobbantására, ahol mindenki csak lábszagú érdekeivel törődik — persze Kelemen László úron kívül, aki mártírként szenvedi végig a botrányt. Aztán fordul a kép, és ugyanezt az előadást — mintha az időt szinkronba visszaperdítené — a nézőtér felől látjuk: a naiv mitológiai pompát, az ámuló közönséget, a „darab” naiv báját — s innen már csak az először magyarul megszólaló színjáték varázsa látszik, ez az ámulat némajátékká tompítja még a botrányokat is. Innen minden sikernek látszik, az ideálok győzelmének, a jók diadalának; itt még a közönség is megdicsőül. (Jóllehet az előbbi „nézetben” még ízetlenkedett, diót tört a súgólyukon, unatkozott vagy kifütyülte a primadonnát...) így élünk mi — mondja ezzel Zsámbéki és a produkció —, így, látszat és valóság határán: küszködve a rivális (német) színházzal, nevelve, formálva a nézőteret, küszködve a szűkös lehetőségekkel, előteremtve a szellemet, új nyelvet, kiszolgáltatva a társulat, az író, a szerencse szeszélyének. Mondom: mintha a kaposvári műhely „színházi regényének” szatirikus-nosztalgikus emlékidézetei öltöznének be a kétszáz éves kosztümökbe. A naiv néző azonban csak a színháztörténeti börleszket (és keserű szatírát) látja, elszórakozik az ízléses és kidolgozott kamarajeleneteken, a míves színészi teljesítmények humorán, megmosolyogja a biedermeier idealizmus és a prózai viszonyok kontrasztját, aztán egy idő után megnézi az óráját... Hiába, gondolja, a Jókai-regények is hosszúak, de azok legalább izgalmasak. Egyszóval: a játék rejtett jelentése, Zsámbéki szatirizált önvallomása — rejtve marad. Bár, mert a színészek kitűnő „kisplasztikái” csemegékkel szolgálnak. Agárdi Gábor színházi mindenesként (Boldizsár úr) titkos zseni, két balkézzel, titokban Hamlet apjának szelleme, s ezenkívül ő simítja el a galibákat — bölcs és bohóc, akinek mellesleg hatalmas lelke van. Vajda László (Sehi úr) a társulat fenegyereke, részeg és zseni keveréke, vad és puha, egyáltalán, neki fogalma sincs róla, miért folyik itt az „idealisták” küzdelme, neki a színház cirkusz. Bodnár Erika (Liptai Mária, naiva) félelmetes kis vadmacska, aki bűbájosan vezényli az ellenklikk manővereit, rezignált rosszkedvéből azonnal előlép az önjelölt sztár, amint megérez egy kis botrányszagot Helyey Lászlónak (Kelemen László úr) van talán a legnehezebb dolga: az „idealista” színházszervezőt, a hívőt kell megjelenítenie, s ebben a felállásban a „pozitív” hős óhatatlanul előnytelenebb helyzetből dobbant. Neki sikerül élővé formálni ezt a megszállott dilettánst — részint tehetetlen marad a hangyabolytársulatával szemben, részint erőfeszítésébe minduntalan komikus mozzanatok szövődnek: még Kazinczy darabját sem érti, ő csak sikerre akarja vinni, így, félig megemésztve, az elragadtatás és kétségbeesés között lebegve. Csomós Mari (Moór Anna, primadonna) helyenként görcsösebb, igaz, hogy az ő szerepét nem egyenlíti ki a szöveg groteszk-humoros ellensúlyokkal. Kitűnő íranportré Gáti József süket cenzora, Sinkó László agresszív mecénása, Raksányi Gellért lengyel direktora, Szacsvay László leheletnyi komikummal enyhített Kazinczyja. És nagyszerű a „játszó hely”, Bauer Gyula deszkaszínháza. Történeti hűségén túl funkcionálisan és atmoszferikusan egyaránt „él” — naiv és modern egyszerre. Schaffer Judit jelmezei is ilyen kétnyelvűen „beszélnek”: korhűek és alig észrevehetően karikatúraszerűek. Például Sinkovits mesebelien túldíszített díszmagyarja, Sinkó bécsi eleganciája, ami egy picit túlöltözteti, Szacsvay jakobinus kalapja szép piros, de rajta mégis úgy áll, mintha tévedésből hordaná. Ezek az apróságok alig észlelhetően megkérdőjelezik a figurákat, anélkül, hogy bántanák őket — csak a játék kétértelműségét igyekeznek érzékeltetni, előkészíteni. Végül is minden együtt van — s az egész mégsem jön össze igazán. Sajnos. A. M. KRITIKA Peter Buckman: ...Most mind együtt! Alagsori, kietlen helyiség, hámló, szürke falak — ez a színhelye a nálunk még alig ismert, negyvenéves angol drámaíró kétrészes játékának. 1927 óta itt gyakorol hetente két-három alkalommal a kisváros fúvószenekara. Munkája után ide siet a postás és a teherautó-sofőr, a hivatalnok és a diák, az áruházi osztályvezető és a gyógyszerész. Hiába a rideg vascsövek, porlepte, szegényes bútorok, rozzant székek, ők otthonosan érzik magukat az egyetlen szamovár melege körül. Felüdülnek, megszépülnek, bajaikat felejtik a közös muzsikálásban. A helybeli vezetők és a közönség nem sokra becsüli buzgalmukat, maguk is tudják: szerény képességű a gárda, s egy kisebb találkozón elcsípett bronzérem már nagy dicsőség számukra. Olykor-olykor a saját zsebükbe nyúlnak, hogy a pénztárosnak legyen mit számolnia, s tetjék kottára, egyéb apróságra. Örömeik és gondjaik, tréfáik és civódásaik közepette úgy élnek, mint egy nagy család. Mathew karmester zeneszeretőében két unokahúga, valamint nagynénje („egy hajdani zenekari tag özvegye”) is osztozik. Wayne és Jenny kamaszszerelmének izgatottságát a második piszton és az első kürt hirdeti a világnak, s Hannah-ról nemcsak azt tudják az idősebb tagok, hogy a szólókürtből milyen hangokat képes előcsalogatni. Nemzedékek váltották egymást, a kis zenekar járt a „csúcson” és botladozott a „mélyben”, s most, alapítása ötvenedik évfordulójának küszöbén olyan, mint egy szürke kövület: érdektelen, mert nem fénylik, de biztos, mert változhatatlan. Peter Buckman egy-egy zenekari próbán játszatja az első és a második részt is. Az elsőben — amint a viszonylag sok egyenrangú szereplőt mozgató darabokban szokásos — nyugodt komótossággal mutatja be a sorra érkező amatőr zenészeket. Már az elnyúló expozíció félórájában egyértelművé válik, hogy az író nemigen tudja elevenné tenni figuráit, s általában a — többnyire tapasztalt — színészek puszta megjelenése is elegendő az alakok jellemzéséhez; a szöveg csak az előre sejthetőt, a közhelyesen nyilvánvalót igazolja. A kommersz darabok vonása ez a kulturált szabályszerűség, amely mindenkit a pontosan neki való tulajdonságokkal ruház föl, el nem térve véletlenül sem az értékes vagy kevésbé értékes példáktól, mintáktól. Csak akkor pezsdül meg valamelyest a történet, amikor megérkezik a tizenötödik, az új tag: az északról jött James Turney, „művezető, derűs, jókedvű szólópisztonos”, aki jeles muzsikus hírében áll. A személyéhez és képességeihez való viszonyulás szinte azonnal átrendezi a zenekart, megbolydulnak az atomok, amelyek eddig mintha mozdíthatatlanul rögzültek volna a molekulába. Az első rész vége felé már elhisszük, hogy ez a dráma alkalmas lehet ürügynek: a művészetről, az alkotó közösségek belső törvényeiről, a társulatok tudatáról és öntudatáról gondolkodtat el. Csiszár Imre, a miskolci előadás rendezője is nyilván azt a szöveget találta meg Buckman darabjában, amelynek színreállítása segíthet rendszerezni, rendbeszedni a maga és alkotótársai munkájáról — általában és tágabb érvénnyel a ma működő művészi kollektívák tevékenységéről — vallott nézeteit. Az előadásnak nem föltétlenül kellene parabolikusnak lennie, de mert a figurák nem eléggé egyénítettek és főleg nem eléggé érdekesek, s mert sokszor uralkodik el a verbalizmus (nem a fordító, Bátki Mihály hibájából), „meztelen marad” a mondanivaló, részben a cselekménytől és a jellemektől függetlenül fogalmazódik meg. Csiszár — a díszletet kialakító Szlávik István és a hozzá hasonlóan jó munkát végző jelmeztervező, Szakács Györgyi segítségével — energikusabban és meggyőzőbben fejezi ki magát, mint az író. Metaforikus erejű a produkció képe. A teremtő, művészi tevékenység „környezete”, közege szegény, elhanyagolt, méltatlan. A közösség tagjait a pillanatnyi érdeken és érzelmeken kívül csak a nosztalgia és a vágy fűzi össze: szeretettel gondolnak már fászló első díszegyenruhájukra és áhítják az elegánsabb újat. Sem a régit nem viselhetik, sem az új nem feszülhet rajtuk: a két próbán munkája vagy ízlése szerinti öltözékben jelenik meg mindenki, s az össze nem hangolt egyszínű, csíkos, pettyes, kockás, virágos öltönyök, blúzok, szoknyák, sálak, nyakkendők a teljes széttartást, a külső formában is mutatkozó szétesettséget érzékeltetik. A közönséggel szemben fölállított ódivatú székek szánalomra méltóan ismerik el, hogy selejtezésre valók — a zenekar pedig alapos frissítésre. Akár az alapítók, a zenét megszállottan szeretők elbocsátása árán is. A nemrégiben jött szólópisztonos, James Turney ismeri föl az „idők szavát”. Mivel képességei valóban kiemelkedőek, a fúvószenekar „majdnem önként” vezetőjévé választja meg őt. Turney nagy terveket kovácsol: támogatást szerez a városatyáktól, jelentős zenei versenyekre nevezi be csapatukat, s egymást követik majd a mind visszhangosabb diadalok. A második részben a megbámult, megkopott székek közé új, élénksárgán gőgösködő gyári tucatülőkék ékelődnek, a hívott, nevesebb, jobb muzsikusokra várva. A látvány megfordítja addigi véleményünket: ez a koncepciózus, de mindenen átgázoló újító szándék a „kárvallottak”: a megfélemlített, szétvert zenekar oldalára állít. Miszár nem dönti el egyértelműen, hogy a dinamikusan változtató Turney-nek, vagy a régihez ragaszkodó zenészeknek van-e igazuk (a néhány külső jel: az új fali újság, a divatosabb elektromos óra mindenesetre kevéssé bizonyít Turney mellett). Ez többszólamúság helyénvaló, hiszen az elbocsátottak és a helyükön maradók, a tehetségesek és kevésbé tehetségesek, az idősebbek és fiatalok más-más okból, más-más módon húznak az új vezetőhöz, vagy fordulnak ellene. A da-C ~3^