Kritika 13. (1984)
1984 / 6. szám - M. Gy.: Dobai Péter: Háromszögtan - -csáki-: Németh Pál: Párkák - -angyalosi-: Bor Ambrus: Morion - Szabó György: Gyertek el a névnapomra
kesztésbeli fegyelem nélkül halomba hordva. A könyv sikerületlenségét nemcsak azért kell fájlalni, mert egy eddig jó műveket eredményező írói pálya megbicsaklása látható benne, hanem azért is, mert az emberiség sokféle fenyegetettségével — életünk túlszabályozottságával, egymás közötti kapcsolatainkban az érdekek előretörésével, a környezetszennyezéssel, bürokráciával stb. — valóban fel kell venni a harcot, akár a szatíra fegyverével is. A harc azonban nem sok sikerrel kecsegtet, amíg ezt a fegyvert nem egy Karinthy, hanem csupán (a vicces beszélő nevek egyikét idézve) egy Lábinthy Frigyes tehetségével forgatják. (Szépirodalmi) G. ZS. Dobai Péter: Háromszögtan Dobai Péter munkássága minden bizonnyal jelenkori irodalmunk — sőt, szellemi életünk — egyik legtalányosabb jelensége. Alig található ugyanis nálunk alkotó, akinek tevékenysége oly sokrétű volna, mint az övé, s akinek eddigi életművében ugyanakkor oly rapszodikusan váltakoznának a jelentős esztétikai értéket képviselő művek és a gyenge, némelykor kiábrándító színvonalú munkák. Ennek az értékingadozásnak a többműfajúság önmagában nyilvánvalóan nem lehet oka; az eddigi művek tükrében annyi azonban mégis több-kevesebb bizonyossággal állítható, hogy Dobai nem minden területen egyformán otthonos. Amellett, hogy izgalmasak, gondolatgazdagok a filmnyelv kérdéseivel foglalkozó tanulmányai (ezek szintén nemrég jelentek meg az Archaikus torzó című kötetben), Dobai Péter legjobb művei mégis az elbeszélései (elsősorban a Játék a szobákkal című kötet novellái) és regényei (Csontmolnárok, Vadon). Ez az állítás paradoxonnak tűnhet annak fényében, hogy Dobai legújabb, egyértelműen kudarcnak számító könyve, a Háromszögtan szintén próza. Ez a tény azonban inkább az egészében véve is ellentmondásos alkotói munkásság egy újabb különös jelenségére világít rá: úgy látszik, hogy az utóbbi időben Dobai Péter fontosabb és jelentősebb munkái között mintegy „levezetésként” kibocsát műhelyéből egy-egy irodalmi mellékterméket is. Ilyen volt már a Lavina című kevéssé sikerült álkrimi is, és ilyen most a Háromszögtan című, panelekből építkező, lektűrnek is eléggé halovány könyv. Első látásra úgy tetszhet, mintha ez a munka egy adott magatartásforma, életvitel lehetőségeit, s az ahhoz tartozó emberi kapcsolatok természetét vizsgálná. Csakhogy ebben a könyvben a szándék szerinti eszmei „mélységet” legfeljebb az ábrázolás kimódolt külsőségei hordozzák, így aztán a főhősnő életének különböző mozzanatai, mint az action gratuite-szerű válás vagy a pillanat romantikájából táplálkozó találkozás a „titokzatos” férfival, illetve az ezt az epizódot ellenpontozni hivatott prágai kaland a megelevenítés során nem a mű valószerűségét, hanem mesterkéltségét fokozza. A Háromszögtanból éppen a kidolgozott motiváció, a jellemek elmélyült megformálása, a mű szerkezetének egyensúlya és nyelvének igényessége hiányzik, vagyis nagyrészt mindaz, ami hitelessé tehetné az ábrázolást. (Magvető) M. GY. Németh Pál: Párkák ! Adott egy már nem nagyon fiatal pár, fejenként egy-egy mamával. Ez utóbbiak párkák. Hozzájuk társul harmadikként — hogy teljes legyen a csapat — a férj főnöknője, egy iskolaigazgató. A párkahadsereg egyenként és együttesen is nyomasztó hatást gyakorol az amúgy sem gondtalan párra. Ez 29 a három hosszabb elbeszélés Németh Pál első kötete, a Párkák. A terjengős novellák telítve vannak élet- és valóságdarabokkal; az egyes alakok gazdagon, bőven jellemzettek — mégis nehézkes, kimódolt az ábrázolt világ egésze. Németh jó megfigyelőkészséggel szedte össze az érdekesnek látszó részleteket, csak éppen elvész bennük: vagy a jellemvonások részletezése nyomja agyon a helyzetet, vagy fordítva. A párkák — elsősorban szerencsétlenek. Ha karaktertorzulásuk nem is orvosi eset — de pszichológiai tanulmány. Fő jellemzőjük a belső vagy külső elmagányosodás — ezt viszont nem sikerül Némethnek meggyőző módon társadalmi torzulásként feltüntetni, az alakok tehát nem lépik túl saját körüket. Ugyanakkor nélkülözik a szociografikus pontosságot — s az epika tágas keretei közé sem férnek. Az iskolaigazgató esetében egy végletesen értetlen, a hatalomvágytól beteges főnökkel áll szemben a nyugalmas állásra áhítozó félművész; lehetséges konfliktusaik így két-három izolált jellemvonás összeütközéséből fakadnak. A két öregasszony majdhogynem mániás — ez azonnal gyengíti az írások epikai hitelét, művészi feszültségét. Az életből „átemelt” helyzetek, párbeszédek túlságosan direktek, olykor még a szükséges stilizálást is nélkülözik. (Magvető) — csáki — Bor Ambrus: Marion Igazat kell adnunk a fülszöveg szerzőjének, Bor Ambrus kisregénye valóban bravúros teljesítmény. Roppantul nehéz feladatra vállalkozott benne az író. Sokan gondolják úgy, hogy valóságos történelmi személyekről regényes formában írni voltaképpen egyszerűbb, mint szuverén, fiktív világot teremteni. Ez azonban mélységes tévedés. Ami a figurából adott (az olvasó feltételezhető ismeretanyaga révén), az éppen annyira megköti az író kezét, mint amilyen mértékben az ábrázolás alapjául szolgál. Ezenfelül az olvasó jóval kritikusabb az ilyen regényhősökkel szemben, csak azt fogadja el, ami megegyezik saját elképzeléseivel — vagy ami ellentmond azoknak, de olyan evidenciával „él” a papíron, hogy kénytelen elfogadni. Bár Ambrus műve talán azért olyan hatásos, mert mindkét lehetőséget kihasználja. Láthatóan mindent tud hőseiről és korukról. Ez a fölényes okossággal kezelt ismeretanyag azonban sohasem válik az ábrázolást elnehezítő ballaszttá. Sohasem kell azt éreznünk, hogy az író egyszerűen ismereteket közöl velünk, noha a regény narrátora egy pillanatig sem tagadja meg a könyvekben és sorsokban búvárkodó kései filosz utód beszédhelyzetét. A bűvészmutatvány sikerül: tények és adatok mintegy varázsütésre eltűnnek az életre kelő — vagy inkább újjászülető — hősök szuggesztív elevensége mögött. Tehát a szerző mintegy kitágítja, háromdimenzióssá teszi azt, amit Heinéről, Mazziniről, Garibaldiról tudtunk. A regény felépítése is mintaszerű. Minden motívum, részlet kapcsolatban áll a főszereplő Trivulzio hercegnővel, ugyanakkor pedig megőrzi viszonylagos autonómiáját. Nagy jelentőségű ebből a szempontból a nyitóepizód. Stendhalé, akinek kapcsolata a hercegnővel egy, a portréjára vetett futó pillantásban merül ki. Ezt a pillantást azonban a sokat sejtető megjegyzés követi: „San Severino nem volt ilyen szép” — amivel az író máris bonyolult kapcsolatrendszert hoz létre az irodalom és az úgynevezett valóság, a portré és a valóságos személy, az individuum és kora között, így teremtődik meg a jellegzetesen szűkszavú, laza, vázlatszerű meseszövés, amely egységes atmoszférát ad az elbeszélésnek. Ugyanakkor pedig a szükségszerűségek és a véletlenek elegáns összjátékát hozza mozgásba, amelyből megérthetjük, hogy Bor Ambrusnak fontos mondandói vannak számunkra a történelemről, az időről, az egyes ember, a nagy személyiség bűvköréről, lehetőségeiről. (Magvető) — angyalosi — Gyertek el a névnapomra jól kimunkált, tiszta vonalvezetésű és realisztikus képeiben mindig találó, gazdaságos film ez, melyet operatőrként Illés György jegyez. De nemcsak a megjelenítés korrektsége miatt számíthat népszerűségre. Bizonyára sokan fogadják rokonszenvvel publicisztikus „beolvasó” hevületét is, ahogy szembefordul egy társadalmi anomáliával (az elvtelen hatalmi klikkek leleplezését ígéri), s egy tragédia nyomonkövetésével megpróbálja kideríteni az igazságot. Legalábbis szándéka szerint a filmet tehát a jóindulatú, társadalomjavító munkák közé könyvelhetjük el. Sőt, eleinte úgy látszik, ennél többet is kapunk, nemcsak szándéka szerint, de valóságosan mélyre ásó, akár a megrendítésig eljuttató emberi drámát. Az első harmad mindenesetre ilyet ígér. A nagy „elvtársi mulatozás” szorongató (bár kissé túljátszatott és alakjaiban sematikus) jelenetei után azonban a történet két közhelyváltóján is átkattogva elkanyarodik egy „amerikanizált” dramaturgia irányába, és társadalmisága megalapozatlan moralizálásba fullad, realisztikus jellegét végképp elveszti. Maga a történet egyébként Karinthy Ferenc Házszentelő című írásából való, ebből készítette Fábri Zoltán a forgatókönyvet, s a filmet. Egy magyar kisváros üdülőtelepén vagyunk, László-napi ünneplésre (s egyben házavatóra) gyűlnek össze a helyi előkelőségek: trösztigazgató, főszerkesztő, városi első titkár, főorvos, gyári vezér, külkereskedő, sportember — és a találkozó kisvártatva amolyan úri kanmurba torkollik, ahol egyik zsíros étel követi a másikat, és a társaság hamar lerészegedik. Ez a mulatozás, mely — sajnos — kezdettől fogva mesterkélten magasra van srófolva, s így a fokozás lehetőségétől elesik, befolyásos és harácsoló potentátokat mutat, különösebb egyénítés nélkül. Mindegyikük egyetlen maffia tagjának látszik, és — noha csakis a munkáshatalom révén juthatott pozícióba — mindegyikük olyan önelégülten magabiztos, hedonista, gátlástalan és gazdag, hogy amikor a lakoma végén nosztalgikusan elzümmögik a „Hej, te bunkócska, te drágát”, a nézőben már kellően feszül az indulat. Némi emelkedettséggel úgy is fogalmazhatnánk, hogy a filmnek itt, e bevezető részben, sikerül olyan nézőszöget találnia, amely azonos a miénkkel, a népivel, mivel pedig egyetlen embert mégiscsak találni vélünk e Szodomában, aki puritánabbnak mutatkozik (és ez a helyi Vasmű igazgatója), rokonszenvünkkel kezdjük őt körülfonni. De ravasz csavarintás következik. Ennek a Vasmű-igazgatónak van egy felserdült lánya, akit egyedül nevel, és aki most, e László-éjszakán, és itt, a hegyen tartja szükségesnek bejelenteni: nemcsak szüzességét hagyta el, de immár az atyaiházat is, egy szakállas, amolyan hőzöngő ifjú kedvéért, aki történetesen egy helyi ügyvéd fia. És hogy hozzá akar menni, és hogy vele akarja élni a maga életét. Megjelenik az ifjú is, csak, ugyan egzaltált lény, némi demagóg szólamokkal. Az összecsapás rövid és erőszakolt, ennélfogva hiteltelen, s még inkább az, hogy az atya, aki eddig alig ivott, s amúgy is eléggé önmagán uralkodónak látszik, felballag a jelenet a filmből