Kritika 13. (1984)
1984 / 1. szám - Angyalosi Gergely: Mihail Bahtyin: François Rabelais művészete, a középkor és a reneszánsz népi kultúrája
rajzolja meg Weöres Sándor költői indulásának helyzetét, és azokat a legfontosabb szellemi irányokat, melyek a költőt ösztönözték, vagy amelyek elhatározó befolyást gyakoroltak világképe, líraszemlélete és poétikai gyakorlata alakulására. Ugyanakkor azonban nagy nyomatékkal mutat rá azokra a pontokra, melyek Weöres Sándort kezdettől megkülönböztették nemzedéke többi tagjától, s arra késztették a Nyugatot szerkesztő s a legújabb nemzedéket érzékeny figyelemmel követő Babits Mihályt, hogy a költőtől még „kiszámíthatatlan meglepetéseket” várjon. Gazdag anyaggal dokumentálja Kenyeres Zoltán azt az elhatározó befolyást, amelyet — hogy csak jelzésszerűen említsünk néhány nevet — Fülep Lajos, Hamvas Béla és Várkonyi Nándor kultúrafelfogása gyakorolt a fiatal Weöresre, ugyanakkor azonban rendkívül kritikusan irányítja a figyelmet azokra az elemeikre, amelyek e korán kibontakozó lírát önnön legbensőbb természete ellen hangolták. A Tündérsíp második részében azonban az életrajzi és kortörténeti utalások jelentékenyen megkevesebbednek, s ez aligha véletlen. Az „Elysium”tól a „Tűzkút’’-ig című részben ugyanis — teljes joggal — sokkalta jelentékenyebbnek és fontosabbnak érezte azokat az elméleti érvényű felismeréseiket, melyek alapján a Weöres lírájáról, annak legbensőbb természetéről kialakított képet jelentékenyen továbbfejleszthette, s fontos felismerésekkel gazdagíthatta a magyar költészet elméletéről eddig meglevő képünket. Míg korábban gyakran felvetődött az a nézet, hogy Weöres Sándor lírájából jórészt hiányzik az etikai tartalom, Kenyeres Zoltán meggyőző érvekkel bizonyítja ennek ellenkezőjét. Jórészt mindenki számára evidenciaszerű érvényességgel követi nyomon e lírának azt a folyamatát, mely az Eszme kalandját bontja ki s gazdagítja új és új felismerésekkel, eljutva egészen egy lehetséges megnyugvásig és harmóniáig. „Az alakváltozások színjátékában tündöklő, lényegében mégis azonos tartalmú Eszmény előtt azonban az örök és változatlan teljesség igézete lebeg. Ennek nemes, szép, fölemelő megőrzése és megerősítése nem vonható egybe a katharzus megrázkódtatáson és megszégyenítésen átvezető, sőt átkényszerítő, megtisztító érzésével. A megőrzésre és megerősítésre felszólító meghatottság azonban nem méltatlanabb érzés a katharzisnál, és esztétikailag sem vall alacsonyabb rendű műalkotásra.” A Tündérsíp költészettani megfigyelései közül kettőt mindenképpen érdemes külön is kiemelnünk. Weöres Sándor lírája kapcsán ugyanis szembe kellett néznie Kenyeres Zoltánnak a modern líra egyik nagy kérdésével: „hogyan lehet a versben megragadni az érzelmeket úgy, hogy az emocionális tudat csakugyan a világ tudataként jelenjék meg benne .. . ?” A romantika még egybeforraszthatta az individuumot és a kollektivitást, felbomlása után azonban „a líra létformája kétségessé vált”. Weöres kísérletének — Kenyeres Zoltán értelmezése szerint — az a nagy újdonsága, hogy nem a lírai személyességet utasította el, hanem az izolált ént, míg végül a Tűzkútban teljes sikerrel törte át a reflexív tudatot. A másik, nem kevésbé izgalmas fejezete a könyvnek Weöres szonettjei kapcsán a magyar szonettről, annak világirodalmi ösztönzőjéről rajzol olyan részletes és meggyőző képet, melyhez hasonlót eddig irodalomtudományi munkában alig olvashattunk. A műfaj huszadik századi megújulásáról és weöresi kísérleteiről szólva Kenyeres Zoltán líránk egészéről tesz újszerű, nagyon fontos, kezdeményező megállapításokat. Kenyeres Zoltán Weöres-könyve az új magyar irodalomtudomány alapvetően fontos műve, mely nemcsak e gazdag, igen jelentős költői mű megfejtésében segít, hanem a modern líra legfontosabb kérdéseire is sokszor alapos és hiteles választ ad. (Szépirodalmi) RÓNAY LÁSZLÓ 33 Mihail Bahtyin: Frangois Rabelais művészete, a középkor és a reneszánsz népi kultúrája A könyv címe alighanem még azokat is meglepi, akiknek van valamelyes fogalmuk az általa megjelölt két témakör összefüggéséről. Hiszen — amint azt maga a szerző hangsúlyozza a kezdet kezdetétől — a könyvtárat megtöltő Ratpelais-irodalom egyik általánosnak mondható törekvése évszázadokon keresztül éppen az volt, hogy Gargantuát és Pantagruelt leválassza a népi kultúra köldökzsinórjáról. Természetesen minden kommentár kiemelte a mű „népkönyv”-jellegét, kénytelen-kelletlen tudomásul vette népszerűségét saját korában. A pozitivista filológia fényt derített azokra az eszmetörténeti, kultúratörténeti őstípusokra is, amelyekre az egyes figurák, motívumok visszavezethetők. Aprólékos gonddal feltárták Rabelais magánéletét, politikai nézeteit, személyes kapcsolatait , és minden feltárt részletet igyekeztek megfeleltetni műve valamely elemének. A „köldökzsinór elmetszése” tehát nem abban nyilvánult meg, hogy nem vettek tudomást azokról a szálakról, amelyek az írót kora kultúrájához — népi kultúrájához is — fűzték, hanem egyrészt abban, hogy alábecsülték ezeket az összefüggéseket, másrészt, hogy ahol ezek a napnál világosabban nyomultak előtérbe és letagadhatatlanul domináltak minden egyéb szempont felett, ott magát a művet értékelték alá. Rabelais alkotása sem a klaszszicista, sem a némileg megértőbb romantikus esztétika számára nem fogadható el teljes egészében. A művészi tökélyről kialakított felfogásuk kényszeríti őket arra, hogy egyes részeket kegyesen „magas” művészetnek ismerjenek el, másokat (amelyek valószínűleg a könyv nagyobbik hányadát teszik ki) reneszánsz kori ponyvának, alacsony tömegigények kiszolgálásának minősítsenek. Ezen az optikán keresztül ez a csodálatos könyv idomtalan torzszülöttként jelenik meg, amelynek feje, mondjuk, Michelangelo Dávidjáé, törzse egy gorilláé, altestét pedig egy elefánttól kölcsönözte. Jól mutatják ezt a rövidített kiadások, az iskolai szemelvények és — sajnos — a töredékes magyar fordítások is. Bahtyin könyvénél aligha találhatnánk méltóbb alkalmat annak felemlítésére, hogy Rabelais még mindig nem létezik magyarul, hogy Cervantes, Shakespeare és Boccaccio mellett a reneszánsznak ez a negyedik óriása nem válhatott igazán a magyar kultúra részévé. Rátérve Bahtyin munkájára: a teljes szakirodalom ismerete nélkül is meglehetős biztonsággal kijelenthetjük, hogy a legfontosabb könyvek egyike ez, amelyet valaha Rabelaisról írtak. Dacára annak, hogy úgy tetszik, Bahtyin végcélja nem is Rabelais, hanem a reneszánsz „népi neveléskultúrájának”, a „karnevál kultúrájának” megismerése volt. Ez a megfogalmazás azonban súlyos félreértést jelentene, alapvetően torz képet adna Bahtyin módszeréről. Dolgozata nem sorolható azon irodalomtörténeti munkák közé, amelyek magát az irodalmi művet csupán eszközként használják egy szociológiai, kultúrtörténeti, filozófiai vagy lélektani tézis kifejtéséhez. A cím pontosan kifejezi, hogy Bahtyint Rabelais és a reneszánsz népi kultúrája érdekelte, hogy nem akarta őket elválasztani. Rabelais nála nem egyszerűen „kinő” a népi talajból; föl sem merülhet az az értelmetlen kérdés, hogy a világ a fontosabb-e, vagy a termőföld. Számára Rabelais azt a kivételes pillanatot testesíti meg az európai történelemben, amikor a „magas” művészet és a tömegek kultúrája összefonódhatott. Amikor egy nagy egyéniség művészi teremtőerejét és enciklopédikus tájékozottságát maradéktalanul kiteljesíthette abban a műben, amelyet valamilyen szinten a kor minden olvasni tudó embere értett, és az első pillanattól a sajátjának, köztulajdonnak tartott. Mármost Bahtyin ezt az egyéniséget nem a romantika után közkeletűvé vált eljárással ragadja meg. Vagyis nem úgy, hogy mintegy „kivonja” belőle korának közös kultúrkincsét, s egyedül azzal próbálja jellemezni a mű egyént, ami ez után a rostálási művelet után visszamaradt az egészből. A karneváli kultúra, a népi világkép nem egyszerűen „visszatükröződik” Rabelais-nál, ugyanakkor Rabelais, az író kisiklik a kezünk közül, ha ott akarjuk megragadni, ahol eltér ettől a kultúrától. Zsenialitása abban áll, hogy a nép nevelésében rejlő filozófiát utolérhetetlen mélységgel és tágassággal fejezte ki, azonban nem úgy, ahogyan azt a 18. század óta megszoktuk. Rabelais nem annak az értelmiséginek a prototípusa, aki „lehajol” a néphez, hogy kultúrájában felfedezze az értéket és „csiszolt művészi formába"költöztesse. (Mindegy most, hogy az illető értelmiségi értékesebbnek, vagy értéktelenebbnek véli saját rétegkultúráját a népénél. A népétől eltérő ízlés és vele egy más típusú világlátás járja át mindenképpen a produktumot.) Rabelais egyszerűen a népi kultúra formanyelvén alkot, azt tágítja a „magas” kultúra irányába. Vagy még inkább fogalmazhatnánk úgy, hogy Gargantua és Pantagruel feneketlen bendőjébe simán belefér a kor humán és természettudományos műveltsége. Felejthetetlen Bahtyin körkörös kifejtésmódja is. Lényegében az egész könyv egyetlen meghatározás: a hivatalos és a népi kultúra különbségének meghatározása. De itt nem valamilyen jól csengő definíció a végcél. Rabelais szellemének megfelelően semmiféle lezártságnak, végérvényes igazságnak nincs helye ebben a könyvben. Hiszen a karneváli kultúra számára az önmaga szobrává merevült, változtathatatlan igazság maga a halál. Pedig a karneváli nevetésben a nép éppen a halált győzi le, s teszi a mindig újjászülető élet alkotóelemévé. Számtalan kérdés nyüzsög az ember agyában, amint leteszi ezt a könyvet. Legelsőbben is az, hogy vajon miként lenne megfogalmazható Bahtyin üzenete? Utópia ez a „disszertáció”, a szigorú történelmiség álarca mögött? Hitte-e vajon Bahtyin, hogy megismétlődhet a reneszánsz e kivételes pillanata, az egymás mellett létező kultúrák konvergenciája? Nehezen adhatnánk választ ezekre a kérdésekre, hiszen a tudós egyszerre hangsúlyozza, hogy a karneváli kultúra több ezer éves múltra tekinthet vissza — no meg azt, hogy ez a hagyomány évszázadok óta pusztul, és mai életünkben csupán alig felismerhető roncsai láthatók. Sugallja, hogy ami ilyen mélyen élt az emberiség szívében, az nem vész el, legfeljebb átalakul — és az igazsághoz hűen utal arra, hogy ennek a „nagy pillanatnak” a visszatérése négyszáz éve várat magára. Ami a legtöbb ellenállást váltja majd ki az olvasóból, az Bahtyin személyiség-koncepciója, amely a romantika individuum-felfogásának gyökeres ellentéte. Külön tanulmányt érdemelne ez, hiszen világunkat éppen a romantikus individualitás válsága és ezzel párhuzamosan egy új személyiségmodell kialakulásának képtelensége jellemzi — egyebek közt. Sokan látják majd úgy, hogy Bahtyin föloldja a „szent” személyiséget a népi kultúra fogalmában, s ez bizonyos értelemben meg is felel a valóságnak. Ugyanakkor azonban rámutat az egyéniség reneszánsz kori, vagy inkább mondjuk így: „rabelais-iánus” létmódjára. És ez az egyéniség derűs, gazdag, diadalmas és félelmet nem ismerő. A kérdés persze azért kérdés marad: alternatíva lehet-e számunkra ez a hajdanvolt egyéniségtípus? Ez a máris klasszikusnak tekinthető irodalomtörténeti remekmű Bahtyin kiváló ismerőjének, Könczöl Csabának méltó fordításában kerül az olvasók kezébe. A Rabelais-idézetek háromféle tolmácsolásban szerepelnek, s ez bizony zavaró, még akkor is, ha erről pillanatnyilag senki sem tehet. A könyv azonban ezzel együtt is nagy élmény. „Vidám tudomány” — és izgalmas, mint egy detektívregény. (Európa) ANGYALOSI GERGELY