Kritika 14. (1985)

1985 / 3. szám - F. Z.: Petőcz András: Betűpiramis - Mátyás Győző: Redl ezredes

A lehető legbanálisabb, legcsekélyebb hír­értékű fordulatokból építi fel verseinek nagy részét. Naivan költészetet „szimatol” ott is, ahol a jámbor versértő csak slágerszöveget vagy vezércikket észlel, a köznyelv, amit használ, legalábbis szürke, olykor kifejezet­ten infantilis, mozdulatai ügyetlenek, mint a bábut játszó pantomim-művészé. A skála az imitált „rossz vers”-től egészen a nonszenszig terjed. A kulcsszó mindenképp az imitáció, Kukorelly úgy csinál, mintha nem venné ész­re, mennyire banális, romlandó anyagból épít­kezik, úgy csinál, mintha az így megteremtett — mert „azért” megteremtett — költőiség­ véletlen lenne, melléktermék, független a „naiv” megszólaló szándékaitól. Erről persze szó sincs, mint ahogy nincs szó talált vers­ről, ready made-ről sem, szövegei nagyon is intencionáltak, költőiségük a ravaszul kiszá­mított szerkezetben, a felhasznált panelek egymáshoz való viszonyában van, a felidézni kívánt helyzet hangulat és a segítségül hívott eszközök interferenciájában. Ilyen kitaláltság, kiszámított egyszerűség jellemzi a kötetnyitó Előcsarnok című verset. Mintha feladatot oldana meg a költő, 12 ha­gyományos, keresztrímes sor, három szakasz, közhelyes rímelés (már-oltá­r, engem-lennem), visszafogottság. A vesktibülben — mondja — összegyűlt minden, ami engem jelent, aki­ami vagyok, a csodálatos „leírhatatlan beren­dezés”. Úgy állnak, mint az oltár, vagyis­ örökök, szentek. Ám ezek az oltárok, fen­séges tárgyak, csak mint a szappan. Olvadók, romlandók, elcsordogálnak. Fontos, jó vers az Előcsarnok, mottó és ars poetica. Kukorelly oltárokat állít (ki) kötetében, és sorra mind­ről „bebizonyítja”, hogy csak szappan. Vagy fordítva: szappant farigcsál elmélyül­ten, szap­pant rakosgat, s e vicces művelet végén za­vart félmosollyal észleli az olvasó, hogy vol­taképpen „oltár” előtt áll. Mely aztán újra el­olvad, és kezdődik minden elölről. Ebben a valóságban, a versekében, kétfajta mozgás figyelhető meg elsősorban. A hétköz­napi tárgyak, köznyelvi elemek már a kivá­lasztás tényétől, attól, hogy más kontextusba kerülnek, lebegni, „sugározni” kezdenek, asz­­szociációs körük megnő, felértékelődnek, fel­magasztosulnak. A Szondy utcai helyzetben a hajdan „jobban rohadó” zöldségáru, mely egy „nyári szag”-ot biztosított, fanyar, fele­más nosztalgiát közvetít, „szemben” a nyolc­vanas évekkel, ahol a maszek „jól széjjelpa­kolja, hogy ne rohadjon”. A konklúzió („van, amiben fejlődünk”) nyilvánvalóan ironikus, való igaz, ez is „fejlődés”, de oly kisszerű, hogy legkomolyabb megfogalmazása is az el­lenkező jelentést hívja elő az olvasóban. Egyébként Kukorelly itt is, másutt is „jód széjjelpakolja” a verset, tudatosan megnöve­li a szöveg redundanciáját, „praktikus” akar lenni és félreérthetetlen , kedvelt és mes­terien alkalmazott eszköze ez a köznapiság felidézésére. A másik jellegzetes mozgás e költészetben, mikor par excellence költői el­járások, műveletek, alakzatok profanizálód­­nak, értékelődnek le. A csaj című versben például­­egy gyakori ismétléses alakzat, az epifora funkciója változik át sajátos módon: éppen nem az emelkedettség, a köznyelvtől való eltérés kifejezésére szolgál. Az öt sor­végen (hatsoros a vers) előforduló „leves” szó inkább esettséget fejez­­ki, a mindennapi nyelv hanyagságát, slamposságát. Míg az elő­ző példában a kisszerű, a talmi „felemelése”, utóbbiban a bevett, klasszikus stíluseszközök „leszállítása” vált ki groteszk hatást. Ami a két, színleg ellentétes mozgásban közös, az a másság, vagyis a megszokottól eltérő tárgy- és eszközválasztás. Ez a másság, kiszámít­hatatlanság teszi izgalmassá, érdekessé Ku­korelly verseit. (Magvető) PARTI NAGY LAJOS A legjobb dallamok reggel, a tükör előtt jut­nak eszébe. Ezeket többször ismétli, eltérő változatokban. Aki rájön, hogy szavakkal is megteheti ezt, abból költő lehet. Különösen, ha ténykedése közben megfigyeli önmagát, cselekszik és ugyanakkor minősíti is tetteit. Petőcz András nincs híján teremtőkészségnek és iróniának. Zokogó, majd öngyilkos W. C.­­kefék, sejtelmes bilihangok, skizofrén futó­szőnyegek, vérző szemeteskocsi és életunt szájha­rmonika sorsát érzékeli. Kedvelt mód­szere a dadogás, az írásjelek önhatalmú fel­­használása. Váratlan helyeken szótagokra, sőt betűkre bontja szövegét. Költői ítéletei — noha nagyszabású vers­koszorúval sikeresen leteszi a mestervizsgát — még nem rendeződnek egységes világkép­pé, biztos szemléletté. Talán szándékosan, hisz töredékekből egész ciklust gyűjt. A töredékes­ség kizárólagos élménye azonban a következe­tes alkotói leépülésig, a meg nem írt versek állapotáig, a teljes elhallgatásig vezethet. A piramisépítő törekvéshez sem okvetlenül szük­séges kis Kassákká változni, vagy az intéz­ményesített József Attilát tovább kerekíteni. Az elsőkötetes szerző kijárja az utánérzések iskoláját, s pazar külsőségeket halmoz köny­vében. Minden esélye megvan, hogy jövendő költészete vitára ingerelje olvasóit. Mindegy, a művek védik magukat. Ha vannak művek, s a maszk mögött igazi arc. (Kozmosz Köny­vek) F. Z. Petőcz András: Betűpiramis Az ember időnként tesz-vesz, elmereng, hümmög, fütyül, dúdolgat. Hangokat rögtö­nöz, bármiféle gondolati teljesítmény nélkül. KRITIKA FILM Redl ezredese élhetően lesznek, akik Szabó István Redl ezredes című filmjével kapcsolat­ban utánérzést emlegetnek majd, az új művet a korábbi nagy sikerű alkotás, a Me­phisto mintájára készült utánzatnak, variáns­nak tekintve. E cikk születésének pillanatá­ban ez persze csak feltevés, ám ha legalább részben igaznak bizonyul, akkor utal azokra a sajátos következményekre is, melyeket az elért művészi, s ezúttal közönségsiker az alkotói pálya jövőjét, folytatását illetően ma­gában foglalhat. S itt nem elsősorban arra a közhelygyanús evidenciára gondolok, hogy a hírnév, azaz ez esetben a korábbi művel meghódított művészi magaslat kötelez, ha­nem arra, hogy az esztétikai konszenzus egy kiemelkedő művet — értékének történetisé­gétől megfosztva — példává merevíthet, eta­lonná „dermeszthet”, egyszerinek, megismé­­telhetetlennek mondva azt. S ez a véleke­dés éppen a nagy műre következő, azzal koncepcionális hasonlóságot mutató, vele sok vonatkozásban rokonságot tartó alkotás ön­értéke szerint való megbecsülésének esélyeit csökkentheti, hiszen előfordulhat, hogy az új­­filmet pusztán a nagy mű kópiájá­nak, lenyomatának, ugyanarról a kaptafáról lehúzott darabnak tekintik, s nem a már megtalált művészi forma megszüntetve meg­őrzésének, továbbgondolásának jegyében ké­szült alkotásnak. A Mephisto teljesen megérdemelten ara­tott nagy sikert, ám egyúttal jószerével a fent leírtak szellemében vált példává, s ez a fejlemény az alkotás és befogadó valódi párbeszédét szinte fel is függeszti, s csak a csodálatnak, az áhítatnak ad helyet. S mert a Redl ezredes és a Mephisto között kon­cepcionálisan, gondolatilag, s a megformálás tekintetében is valóban sok a hasonlóság (még a főszereplő is ugyanaz: Klaus Maria Brandauer), az új műnek önnön szuvereni­tása elismertetése érdekében valószínűleg az­zal a „bálvánnyal” is meg kell küzdenie, amivé a befogadói tudatban az előd növe­kedett. Mindezek tudatában úgy látom, hogy a Redl ezredes esetében szó sincs (ön)után­­érzésről, a kikristályosodott gondolat és mű­vészi forma égisze alatt született meg ez az autonóm és jelentős alkotás, mely ismét fontos állomás Szabó István rendezői pá­lyáján. Az ábrázolás középpontjában most is — akárcsak a Mephistóban — egy sajátos kar­riertörténet áll, amelynek színteréül ezút­tal a háború és az összeomlás felé sodródó Monarchia végnapjai szolgálnak, hiszen tör­ténelmi léptékkel mérve ekkor — közel az első világháború kitöréséhez —­ a sokféle és egyre inkább felerősödő ellentétektől szab­dalt Monarchia már csak agonizál. S az ábrázolás érdekessége többek között abból is adódik, ahogyan benne a történelmi „ál­talános” és a személyes „egyes” egymással összefonódó, s egyben sokáig ellentétes irá­nyúnak látszó mozgása megjelenik. Hiszen míg a Monarchia, a „történelmi egész” a pusztulás, a széthullás, összeomlás felé kö­zeledik, addig ebben a közegben az egyén, vagyis Redl ezredes karrierje egyre feljebb ível. A film végén aztán e mozgások éppen azáltal válnak egyirányúvá, hogy a fényes egyéni karriert hirtelen zuhanás után a tel­jes bukás követi. A film elején a gyermek Alfred Redl ka­tonaiskolái neveltetését követhetjük nyo­mon, s e jelenetek láttán — nyilván az al­kotói szándéktól is vezérelve — szinte nem lehet nem gondolnunk Musil Törless iskola­évei című regényére. Már ekkor megfigyel­hető, hogy a zárt intézmény, a sajátos drill miként plántálja bele a gyermekbe a csá­szár iránti hódolatot, alattvalói hűséget, s a birodalom „eszméje” iránti feltétlen elkö­telezettséget, odaadást. Korántsem mellékes tényező, hogy Alfred Redl alacsony sorból származik, ami részben magyarázatul szolgál arra is, hogy nem csupán elfogadja a gyer­mekkorban belenevelt ideákat, de — már felnőtt fejjel — sokáig belsőleg elkötelezett hívévé válik annak a rendnek, amelyik a szá­mára születésével adott társadalmi helyzet­hez képest látszólag a fényes karrier lehető­ségét kínálja. S az ábrázolás — többek között — éppen azért tud felmutatni egy sokrétű, plasztikus alakot, mert Redlet nem pusztán a kicsinyes karriervágy, a mindenáron való érvényesülés motivációja fűti, hiszen ő egy­úttal sokáig híven akar szolgálni egy esz­mét, egy számára kizárólagosnak tűnő fel­sőbb hatalmat is. A jellemábrázolás hitelét éppen az teremti meg, hogy Redlben meg­található és keveredik mindkét késztetés, vagyis a személyes becsvágy és a hatalom iránti alázat, az „elv” s az „eszme” szolgá­lata. Egyrészről, ha érdekei úgy kívánják, megtagadja származását és családját, kicsi­nyes bosszút sorral vélt vetélytársa ellen, vagy éppen érdekházasságot köt, másrészről viszont sokáig belső meggyőződése, hogy a Monarc­hia „ügye” még védhető, s a császá­rért akár ölre menni is hajlandó. Redl figu­rájában a magánember akarnoksága, feltét­len feltörni vágyása, s ezzel összefüggő, illetve eleve adott jellemgyengesége keresz­teződik a hatalom, s a felsőbbség iránt sokáig hű „közember” elkötelezettségével. S éppen a jellem, illetve meghatározottságainak e sa­játos összetettsége teszi alkalmassá Redlet ar­ra, hogy a hatalom kiszolgálójává (majd ál­dozatává) váljék, s alkalmatlanná arra — legalábbis életének utolsó szakaszáig —, hogy felismerje a hatalom, s egyáltalán a társa- Klaus Maria Brandauer

Next