Kritika 14. (1985)
1985 / 3. szám - F. Z.: Petőcz András: Betűpiramis - Mátyás Győző: Redl ezredes
A lehető legbanálisabb, legcsekélyebb hírértékű fordulatokból építi fel verseinek nagy részét. Naivan költészetet „szimatol” ott is, ahol a jámbor versértő csak slágerszöveget vagy vezércikket észlel, a köznyelv, amit használ, legalábbis szürke, olykor kifejezetten infantilis, mozdulatai ügyetlenek, mint a bábut játszó pantomim-művészé. A skála az imitált „rossz vers”-től egészen a nonszenszig terjed. A kulcsszó mindenképp az imitáció, Kukorelly úgy csinál, mintha nem venné észre, mennyire banális, romlandó anyagból építkezik, úgy csinál, mintha az így megteremtett — mert „azért” megteremtett — költőiség véletlen lenne, melléktermék, független a „naiv” megszólaló szándékaitól. Erről persze szó sincs, mint ahogy nincs szó talált versről, ready made-ről sem, szövegei nagyon is intencionáltak, költőiségük a ravaszul kiszámított szerkezetben, a felhasznált panelek egymáshoz való viszonyában van, a felidézni kívánt helyzet hangulat és a segítségül hívott eszközök interferenciájában. Ilyen kitaláltság, kiszámított egyszerűség jellemzi a kötetnyitó Előcsarnok című verset. Mintha feladatot oldana meg a költő, 12 hagyományos, keresztrímes sor, három szakasz, közhelyes rímelés (már-oltár, engem-lennem), visszafogottság. A vesktibülben — mondja — összegyűlt minden, ami engem jelent, akiami vagyok, a csodálatos „leírhatatlan berendezés”. Úgy állnak, mint az oltár, vagyis örökök, szentek. Ám ezek az oltárok, fenséges tárgyak, csak mint a szappan. Olvadók, romlandók, elcsordogálnak. Fontos, jó vers az Előcsarnok, mottó és ars poetica. Kukorelly oltárokat állít (ki) kötetében, és sorra mindről „bebizonyítja”, hogy csak szappan. Vagy fordítva: szappant farigcsál elmélyülten, szappant rakosgat, s e vicces művelet végén zavart félmosollyal észleli az olvasó, hogy voltaképpen „oltár” előtt áll. Mely aztán újra elolvad, és kezdődik minden elölről. Ebben a valóságban, a versekében, kétfajta mozgás figyelhető meg elsősorban. A hétköznapi tárgyak, köznyelvi elemek már a kiválasztás tényétől, attól, hogy más kontextusba kerülnek, lebegni, „sugározni” kezdenek, aszszociációs körük megnő, felértékelődnek, felmagasztosulnak. A Szondy utcai helyzetben a hajdan „jobban rohadó” zöldségáru, mely egy „nyári szag”-ot biztosított, fanyar, felemás nosztalgiát közvetít, „szemben” a nyolcvanas évekkel, ahol a maszek „jól széjjelpakolja, hogy ne rohadjon”. A konklúzió („van, amiben fejlődünk”) nyilvánvalóan ironikus, való igaz, ez is „fejlődés”, de oly kisszerű, hogy legkomolyabb megfogalmazása is az ellenkező jelentést hívja elő az olvasóban. Egyébként Kukorelly itt is, másutt is „jód széjjelpakolja” a verset, tudatosan megnöveli a szöveg redundanciáját, „praktikus” akar lenni és félreérthetetlen , kedvelt és mesterien alkalmazott eszköze ez a köznapiság felidézésére. A másik jellegzetes mozgás e költészetben, mikor par excellence költői eljárások, műveletek, alakzatok profanizálódnak, értékelődnek le. A csaj című versben példáulegy gyakori ismétléses alakzat, az epifora funkciója változik át sajátos módon: éppen nem az emelkedettség, a köznyelvtől való eltérés kifejezésére szolgál. Az öt sorvégen (hatsoros a vers) előforduló „leves” szó inkább esettséget fejezki, a mindennapi nyelv hanyagságát, slamposságát. Míg az előző példában a kisszerű, a talmi „felemelése”, utóbbiban a bevett, klasszikus stíluseszközök „leszállítása” vált ki groteszk hatást. Ami a két, színleg ellentétes mozgásban közös, az a másság, vagyis a megszokottól eltérő tárgy- és eszközválasztás. Ez a másság, kiszámíthatatlanság teszi izgalmassá, érdekessé Kukorelly verseit. (Magvető) PARTI NAGY LAJOS A legjobb dallamok reggel, a tükör előtt jutnak eszébe. Ezeket többször ismétli, eltérő változatokban. Aki rájön, hogy szavakkal is megteheti ezt, abból költő lehet. Különösen, ha ténykedése közben megfigyeli önmagát, cselekszik és ugyanakkor minősíti is tetteit. Petőcz András nincs híján teremtőkészségnek és iróniának. Zokogó, majd öngyilkos W. C.kefék, sejtelmes bilihangok, skizofrén futószőnyegek, vérző szemeteskocsi és életunt szájharmonika sorsát érzékeli. Kedvelt módszere a dadogás, az írásjelek önhatalmú felhasználása. Váratlan helyeken szótagokra, sőt betűkre bontja szövegét. Költői ítéletei — noha nagyszabású verskoszorúval sikeresen leteszi a mestervizsgát — még nem rendeződnek egységes világképpé, biztos szemléletté. Talán szándékosan, hisz töredékekből egész ciklust gyűjt. A töredékesség kizárólagos élménye azonban a következetes alkotói leépülésig, a meg nem írt versek állapotáig, a teljes elhallgatásig vezethet. A piramisépítő törekvéshez sem okvetlenül szükséges kis Kassákká változni, vagy az intézményesített József Attilát tovább kerekíteni. Az elsőkötetes szerző kijárja az utánérzések iskoláját, s pazar külsőségeket halmoz könyvében. Minden esélye megvan, hogy jövendő költészete vitára ingerelje olvasóit. Mindegy, a művek védik magukat. Ha vannak művek, s a maszk mögött igazi arc. (Kozmosz Könyvek) F. Z. Petőcz András: Betűpiramis Az ember időnként tesz-vesz, elmereng, hümmög, fütyül, dúdolgat. Hangokat rögtönöz, bármiféle gondolati teljesítmény nélkül. KRITIKA FILM Redl ezredese élhetően lesznek, akik Szabó István Redl ezredes című filmjével kapcsolatban utánérzést emlegetnek majd, az új művet a korábbi nagy sikerű alkotás, a Mephisto mintájára készült utánzatnak, variánsnak tekintve. E cikk születésének pillanatában ez persze csak feltevés, ám ha legalább részben igaznak bizonyul, akkor utal azokra a sajátos következményekre is, melyeket az elért művészi, s ezúttal közönségsiker az alkotói pálya jövőjét, folytatását illetően magában foglalhat. S itt nem elsősorban arra a közhelygyanús evidenciára gondolok, hogy a hírnév, azaz ez esetben a korábbi művel meghódított művészi magaslat kötelez, hanem arra, hogy az esztétikai konszenzus egy kiemelkedő művet — értékének történetiségétől megfosztva — példává merevíthet, etalonná „dermeszthet”, egyszerinek, megismételhetetlennek mondva azt. S ez a vélekedés éppen a nagy műre következő, azzal koncepcionális hasonlóságot mutató, vele sok vonatkozásban rokonságot tartó alkotás önértéke szerint való megbecsülésének esélyeit csökkentheti, hiszen előfordulhat, hogy az újfilmet pusztán a nagy mű kópiájának, lenyomatának, ugyanarról a kaptafáról lehúzott darabnak tekintik, s nem a már megtalált művészi forma megszüntetve megőrzésének, továbbgondolásának jegyében készült alkotásnak. A Mephisto teljesen megérdemelten aratott nagy sikert, ám egyúttal jószerével a fent leírtak szellemében vált példává, s ez a fejlemény az alkotás és befogadó valódi párbeszédét szinte fel is függeszti, s csak a csodálatnak, az áhítatnak ad helyet. S mert a Redl ezredes és a Mephisto között koncepcionálisan, gondolatilag, s a megformálás tekintetében is valóban sok a hasonlóság (még a főszereplő is ugyanaz: Klaus Maria Brandauer), az új műnek önnön szuverenitása elismertetése érdekében valószínűleg azzal a „bálvánnyal” is meg kell küzdenie, amivé a befogadói tudatban az előd növekedett. Mindezek tudatában úgy látom, hogy a Redl ezredes esetében szó sincs (ön)utánérzésről, a kikristályosodott gondolat és művészi forma égisze alatt született meg ez az autonóm és jelentős alkotás, mely ismét fontos állomás Szabó István rendezői pályáján. Az ábrázolás középpontjában most is — akárcsak a Mephistóban — egy sajátos karriertörténet áll, amelynek színteréül ezúttal a háború és az összeomlás felé sodródó Monarchia végnapjai szolgálnak, hiszen történelmi léptékkel mérve ekkor — közel az első világháború kitöréséhez — a sokféle és egyre inkább felerősödő ellentétektől szabdalt Monarchia már csak agonizál. S az ábrázolás érdekessége többek között abból is adódik, ahogyan benne a történelmi „általános” és a személyes „egyes” egymással összefonódó, s egyben sokáig ellentétes irányúnak látszó mozgása megjelenik. Hiszen míg a Monarchia, a „történelmi egész” a pusztulás, a széthullás, összeomlás felé közeledik, addig ebben a közegben az egyén, vagyis Redl ezredes karrierje egyre feljebb ível. A film végén aztán e mozgások éppen azáltal válnak egyirányúvá, hogy a fényes egyéni karriert hirtelen zuhanás után a teljes bukás követi. A film elején a gyermek Alfred Redl katonaiskolái neveltetését követhetjük nyomon, s e jelenetek láttán — nyilván az alkotói szándéktól is vezérelve — szinte nem lehet nem gondolnunk Musil Törless iskolaévei című regényére. Már ekkor megfigyelhető, hogy a zárt intézmény, a sajátos drill miként plántálja bele a gyermekbe a császár iránti hódolatot, alattvalói hűséget, s a birodalom „eszméje” iránti feltétlen elkötelezettséget, odaadást. Korántsem mellékes tényező, hogy Alfred Redl alacsony sorból származik, ami részben magyarázatul szolgál arra is, hogy nem csupán elfogadja a gyermekkorban belenevelt ideákat, de — már felnőtt fejjel — sokáig belsőleg elkötelezett hívévé válik annak a rendnek, amelyik a számára születésével adott társadalmi helyzethez képest látszólag a fényes karrier lehetőségét kínálja. S az ábrázolás — többek között — éppen azért tud felmutatni egy sokrétű, plasztikus alakot, mert Redlet nem pusztán a kicsinyes karriervágy, a mindenáron való érvényesülés motivációja fűti, hiszen ő egyúttal sokáig híven akar szolgálni egy eszmét, egy számára kizárólagosnak tűnő felsőbb hatalmat is. A jellemábrázolás hitelét éppen az teremti meg, hogy Redlben megtalálható és keveredik mindkét késztetés, vagyis a személyes becsvágy és a hatalom iránti alázat, az „elv” s az „eszme” szolgálata. Egyrészről, ha érdekei úgy kívánják, megtagadja származását és családját, kicsinyes bosszút sorral vélt vetélytársa ellen, vagy éppen érdekházasságot köt, másrészről viszont sokáig belső meggyőződése, hogy a Monarchia „ügye” még védhető, s a császárért akár ölre menni is hajlandó. Redl figurájában a magánember akarnoksága, feltétlen feltörni vágyása, s ezzel összefüggő, illetve eleve adott jellemgyengesége kereszteződik a hatalom, s a felsőbbség iránt sokáig hű „közember” elkötelezettségével. S éppen a jellem, illetve meghatározottságainak e sajátos összetettsége teszi alkalmassá Redlet arra, hogy a hatalom kiszolgálójává (majd áldozatává) váljék, s alkalmatlanná arra — legalábbis életének utolsó szakaszáig —, hogy felismerje a hatalom, s egyáltalán a társa- Klaus Maria Brandauer