Kritika 16. (1987)
1987 / 3. szám - Hegyi Béla: Aczél György: Jövőt mutató elődök - Kálmán János: Tőkei Ferenc: Kortársunk-e Marx?
Aczél György: Jövőt mutató elődök jellemezte az ötvenes évek kulturális politikáját? Az önelégültség, a gőg, az ideológiai gettóba húzódás, egyfajta értékellenesség és egyetemesség-tagadás. Nem befogadásra, hanem kirekesztésre törekedett. Valódi értékeket vetett el, és feldicsérte a szürke talmit. Értékeket címkézett át, sajátított ki a politikának, és tetszetős értéktelenségből állított mércét a művészetnek. A kultúrpolitika nem a népnek, a nemzetnek kötelezte el magát, jóllehet minduntalan a nép nevében szónokolt, hanem egy szűk hatalmi csoportnak, a szektás vezetésnek. Kiszolgálni igyekezett a - jobb kifejezés híján - személyi kultusznak nevezett kultuszt és mindenekelőtt azt a személyt, aki körül a dicsfényt gerjesztették. Segédkezett egy irracionális szisztéma kialakításában, misztériummá növesztette, díszítette, fokozta, és e szisztémához alkalmas apparátusra lelt. A misztérium központi alakját irigyelt erényekkel ruházta föl, szavait tévedhetetlenségi és atyai tekintélyű jogokkal erősítette meg, áhítatos ceremóniákat és vastapsos előadásokat rendezett neki tömegek részvételével. Ez a kultúrpolitika, miközben hatásos küzdelmet folytatott a hamis tudat és annak megnyilvánulásai ellen, maga is torz tudatot táplált és tükrözött. A vezérmítosz, a vezérpropaganda sem lehet más, mint - Marxszal fogalmazva - „annak az embernek öntudata, önérzete és szükséglete, aki vagy még nem szerezte meg önmagát, vagy már ismét elvesztette”. Olyasvalakinek van tehát szüksége rá, aki a szembenézés tanulságaitól félve, könnyen elfordul a valóságtól; aki nem akar tudni változásról, mely zavarhatja biztonságérzetét, aki konzerválni akar egy idejétmúlt társadalmi szituációt, mert fél az újtól, mert mindenáron a régi haszonélvezője akar maradni. A hatalmi szféra az irodalom, a művészet segítségével vágyakat kívánt ábrázoltatni a tények helyett, a vágyakat azonban az eluralkodott ,voluntarista szemléletnek megfelelően tényeknek tüntette fel. Azt próbálta láttatni és több-kevesebb sikerrel láttatta is, amit a politikai teória megálmodott és valóságként szeretett volna elfogadtatni. Amit az elmélet kifejtett, de a gyakorlat nem igazolt. Az akarás pedig még nem a valóság, az akarás csak feltétel. A művek nemcsak lakkozták a valóságot, hanem át is festették a legfőbb értéknek tartott „ember” érdekében, akit lelkesíteni, mozgósítani, formálni kellett. Az illúzió azonban lehet vigasz, de nem lehet megoldás. A dogmatizmus a kultúrát pusztán eszközéül, az alkotókat az eszköz idomítóinak tekintette demagógiája népszerűsítéséhez. A kultúrpolitika részrehajlása és igaztalan ítélete múltunk nagyjait, illetve nagyjaink múltját sem kímélte. A magyar művelődés kiemelkedő alakjait szubjektív módon értékelte, sok esetben átrajzolta vagy túlrajzolta arcukat, kinek megadva, kitől megtagadva elismerését. Petőfit a lobogójára tűzte ugyan, de elveit szűkre szabva, saját politikai koncepciójához alkalmazta, támadásra használva fel más értékekkel és más véleményekkel szemben. A forradalom költőjét piedesztálra emelte, de megfeledkezett a republikánus „tiszta erkölcséről”. Széchenyi Istvánban éppen a reformert marasztalta el, vitatva, hogy ő lenne a „legnagyobb magyar”, ellenében a forradalmár Kossuthot dicsérve fel. A reformert, aki ódzkodik a gyors haladástól, nem mer kockáztatni, fél a radikális változtatásoktól. Az ötvenes években Somogyi Károly kanonokban is inkább látták a klerikális reakciót altruista mezben, mint a nemes szándékú bibliotéka-alapítót, ki felfedte azon óhaját, hogy a szegedi közkönyvtár „a művelődésnek s a társadalmi fejlődésnek egyik hathatós eszközéül szolgáljon”. Eötvös Józsefnél szintén nagyobb hangsúlyt kaptak hibái és tévedései - aulikus hajlandósága, retrográd államelméleti felfogása, a dualizmus és a kiegyezés támogatása stb., mint írói és közképviseleti érdemei. Derkovits Gyula festészetére a „torzító formalizmus” bélyegét sütötték, a naturalista ábrázolást kérve számon tőle, művészetét „mellékútnak” nyilvánították. József Attilával hivatalosan büszkélkedtek, mégis elvont, nem követendő eszménnyé merevítették. Egyes verssorait főként akkor citálták, ha valamilyen politikai tétel illusztrálására volt szükség. Propagandát kerestek ott, ahol a megvalósulást lehetett s kellett volna felmutatni. Bartók Bélát üres formalistának, megalkuvónak kiáltották ki, zenéjét érzéketlen, hideg, a világtól elidegenedett zenének. Illyés Gyulának a szemére vetették, hogy „megállt a tegnapnál”, nem képes időszerű lenni. Meg tudja rajzolni egyáltalán a magyar paraszt mai arcát? Valahol középen ül, pedig nálunk „ilyen középső” hely nincsen. „Nem tud megválni bizonyos barátoktól, annak ellenére, hogy ezek a barátok a szocializmust építő népnek hátat fordítanak.” Lukács Györgyöt hol a „leghamisítatlanabb idealizmussal”, hol polgári liberalizmussal, hol opportunista engedményekkel, hol revizionizmussal vádolták. Több mint negyedszázaddal ezelőtt a magyar történelmi fejlődésnek új korszaka kezdődött. A Kádár János nevével fémjelzett marxista megújulás döntő fordulatot hozott a politikai, a gazdasági és a kulturális életben egyaránt. Nemcsak a történelmi múltat kellett bevallani a társadalmi kontinuitás szükségszerűsége és törvényszerűsége szerint, hanem szembe kellett nézni a személyi kultusz - szocializmus nevében elkövetett hibáival, bűneivel és tévedéseivel is. Történelmi realitásérzékkel, hiteles valóságismerettel és a jövő iránti felelősséggel vállalni az ezeréves történelmi múltból mindazt, ami hazát, haladást, igazságot jelent, és az ötvenes évekből azt, ami mai körülményeink közt is becsülettel vállalható. A marxista megújulást tükröző művelődéspolitika, melynek első megfogalmazója, kibontakozásának segítője, később irányítója Aczél György volt, legfőbb céljának minden érték befogadását, őrzését és védelmét tekintette. Lukács Györgyről mondja, de tulajdonképpen nemcsak a jeles filozófus tevékenységét, hanem a negyedszázados művelődéspolitika tevékenységét is jellemezhetjük szavaival: „Történelmi önvizsgálatra szólított fel, az igazi demokratikus nemzeti hagyományok feltárására és értékeinek ápolására, illetve az ezeket háttérbe szorító tendenciák felszámolására. Kritikai tevékenysége mindig szövetségesek megnyerésére irányult, éspedig az eszmei-ideológiai harc, a meggyőzés eszközeivel.” Ezt a nyitottságot, párbeszédkészséget és egyetemességigényt példázza a jövőt mutató elődök is, mely Aczél Györgynek zömmel az utóbbi években elhangzott beszédeit tartalmazza. A különböző ünnepi alkalmakkor tartott eszmefuttatások nem egyszerűen adekvát szónoklatok - bár természetesen magukon viselik az alkalom kínálta pátosz és emelkedettség jegyeit -, hanem rövid, összegző előadások, amelyek, ha vázlatosan is, de a lényegre tapintva elemzik a magyar kultúra kiemelkedő személyiségeinek jelentőségét korukban, korunkban és a már küszöbünkig érő újabb kor feladatainak ismeretében. Az eltelt huszonöt esztendő eredményeit és tanulságait megvonva, tényekkel és adatokkal bizonyítja, hogyan építette és építi bele jelenünkbe, hogyan tette közkinccsé és hogyan folytatja az MSZMP közmegegyezésen alapuló politikája elődeink útmutatásait, vezérlő eszméiket és progresszív cselekvéseiket. „Történelmünk tanulságait megérteni és helyesen használni : ez a múlt igazi tisztelete - hangsúlyozza Aczél György. - A lapos történelmi párhuzamok mindig gyanúsak, óvakodnunk kell a régmúlt tanulságainak olcsó aktualizálásától. A valódi történelmi tanulságok viszont a nemzet kollektív élettapasztalatának értékes forrását jelentik, s ahhoz segítenek, hogy a ma embere a mai történelmi helyzet elemzése alapján jól dönthessen sorsáról.” Most a teljes Petőfit tekintjük eszményünknek, művét a maga egészében valljuk örökségünknek. A forradalmár költőt és a „szigorú erkölcsű” embert egyaránt, ki az egyén érdekeit éppolyan fontosnak találta, mint a köz érdekeit. Szelleme azt követeli tőlünk, hogy mind társadalmilag, mind egyénileg napról napra meghaladjuk önmagunkat, hogy minden új cél elérése egyúttal továbbhaladásunk újabb záloga legyen. Széchenyi István arra figyelmeztet bennünket, hogy minden politikai, társadalmi vagy kulturális reformnak a gazdaságban kell gyökeret eresztenie, és viszont minden gazdasági átalakulásnak lényeges társadalmi, politikai és kulturális feltételei vannak. Somogyi Károly könyvtáralapító a hazáért élő, munkálkodó emberek tiszteletére és megbecsülésére tanít, akik tehetségükhöz mérten - vallási, világnézeti és nemzedéki hovatartozásuktól függetlenül - hozzájárulnak a közös nemzeti vagyon gyarapításához. Eötvös Józsefben elsősorban a magyar nemzet sorsának jobbításáért küzdő, európai mértékkel mérő reformert, a széles látókörű írót, az oktatás és a nevelés korszerűsítését igénylő művelődéspolitikust látjuk. Derkovits Gyulában a szocializmus ügyének egyetemes jelentőségű reprezentánsát ismerjük fel, piktúrájában mű és eszme, elkötelezettség és alkotás szétválaszthatatlan azonosságával találkozunk. József Attila számunkra a rend, a törvény és a szabadság harmóniájának igényét fogalmazza meg. Hogy szerezzünk érvényt a tartalmasabb demokráciának és a tartalmasabb életnek. Ha az egyén kínjai végső soron a társadalom vajúdásaiból fakadnak, akkor az egyéneknek - közösségben összefogva - a társadalmat kell tudatosan átalakítaniuk. Bartók Béla hazatért végleg. Amit hirdet: hűség a tiszta múlthoz, és hűség a tiszta értelemhez. Elvégzendő leckéje marad hazájának, hogy az ember csak a művészet élvezetével, a kultúra szeretetével és az éthosz gyakorlatával őrizheti meg emberségét, lehet hite, tartása, kvalitása. Illyés Gyula nemzeti öntudatunk és önismeretünk építője, a marxizmus és a magyar realitás egymásra hatásának és egymásrautaltságának figyelmes elemzője, a szellem és a tapasztalat igazságainak védője és mérlegelője. Lukács György, a magyar és az egyetemes filozófia nagy alakja, a népfrontos szemléletű kommunista teoretikus - Aczél György szavait idézve - így jelölte meg a reánk váró teendőket: „Ki kell dolgozni a szocialista társadalom sajátos demokráciájának megfelelő, újszerű politikai formákat, melyeknek messze felül kell múlniuk minden korábbi polgári demokráciát... Meggyőződése szerint csak a szocializmusnak van történelmi esélye emberhez méltó társadalom kialakítására. S a szocializmus vonzereje nagymértékben a társadalmi demokratizálás sikerétől függ, amelyet eredményei mérnek, és nem külsőségei.” (Gondolat) HEGYI BÉLA : KRITIKA Tőkei Ferenc: Kortársunk-e Marx p rovokáló köteteim, provokáló több irányban is. Kortársunk lehet-e Marx, aki több mint egy évszázada halott, aki nem ismerte a rádiót, a televíziót, az autót, a repülőgépet, nem is szólva a rakétákról és a komputerekről. Ugyan - mondják mind gyakrabban -, elgondolásain túllépett a történelem, elmélete utópiának bizonyult. Micsoda kérdés - vonják össze a szemöldöküket mások -, hiszen a marxizmus-leninizmus társadalmunk uralkodó ideológiája. A kérdés azonban az, hogy felhasználhatjuk-e a marxi módszert, elméletet a mai valóság feltár 36