Kritika 16. (1987)
1987 / 6. szám - Száz éve született Karinthy Frigyes - Szalay Károly: A Karinthy-szindróma
Veres Péter is azt írta, milyen kár, hogy nincs a magyar irodalomnak egy Leacockja! Inkább elszegényítette a magyar irodalmat, csak el ne ismerje : Karinthy bizony jobb, sokkal több, mint Leacock! No, de attól a mi kertünk sem lesz zöldebb, ha a másik kertjét fonnyadtnak látjuk. Ki kinek az előzménye vagy a következménye az irodalom folyamatában? E kérdésben is tele van az irodalomtörténet és a mindennapi politika (irodalompolitika) érdekeitől megfertőzött kritika előítéletekkel. Fölfortyanhatnak sokan például ama állításra, hogy a vad és mosdatlan szájú, protestáns azsanprovokatőr Szabó Dezső közvetlen előzménye - ami szatirikus, ironikus képsűrítményeit illeti persze - a protestánsok által oly gyűlölt pápista hitvitázó, Pázmány Péter. Ez a finom, művelt, előkelő és nagytudományú barokk főpap vitáiban olyan gyilkosan szatirikus és ocsmány gorombaságokat vágott ellenfeleihez, akárcsak Szabó Dezső, ez a hangoskodó irodalmi krakéler a 20. században. Erre az összefüggésre azonban nehéz rájönni minálunk, mert aki Szabó Dezsőt olvas, kezébe nem venne Pázmányt. És aki Pázmányban merül el, a bűn kockázata nélkül rá sem nézhet Szabó Dezsőre. Holott mind a ketten ugyanazt a magyar nyelvet művelték, és szatirikus sűrítményeiket ugyanennek a nyelvnek a belső logikájával hozták létre. Mondhatni, a nyelv szelleme vezérelte szatirikus szellemüket, két merőben más eredet és karakter a magyar nyelv szellemében találkozhatott, így van ez szegény ünnepelt Karinthyval is. Észrevette ezt nála egy igazán pápistának nem nevezhető, de korrekt tudós, Karácsony Sándor is, és megírta maga Karinthy is. De mivel egyik szöveg sem támaszt alá semmiféle tévhiedelmet, meg nem írottnak vették azokat. Komoly ítészek és magukat magyarságtudósoknak tartók írták már le, hogy a magyar nép szellemétől idegen a körúti viccelődés, a szójáték, a sikamlósság, a pornográfia. Az utóbbi Karinthytól is idegen. Ebben a kérdésben megmutatkozik reformata-bibliai neveltetésének hagyományos szemérmessége. Ezért ne is menjünk bele a magyar népművészet gyönyörűszép pornóhagyományaiba, máig kiadatlan szexuális versikéinek, pornómeséinek taglalásába, borotvatokok és más eszközök koitusz-figurás ábrázolatainak fölemlegetésébe. Ezt is elsüllyesztette a mítoszokat teremtő áltudomány mind a mai napig. De a viccelődést, a szójátékot nem kedvelő magyar észjárás! Ez az igazi képtelenség! Már Csáthi Demeter olyan középkori, szójátékátadással fölöntött négysorost őrzött meg nekünk, hogy a mai legádázabb körúti szójátékkisiparos megirigyelhetné! És azok a hiedelmek, hogy Karinthy találta ki vagy külföldről importálta a barkochbát, vagy az egyéb szellemi-találós játékokat, téveszmék. Az igazán komoly és katonás Bercsényi Miklós épphogy megérkezik Rodostóba, rögtön egy „magyarságtól idegen” „karinthys betűjátékot” komponál Rodostó nevére: ostorod! Pontos adatunk van arra is, hogy min nevettek a honfoglaló magyarok. És hogy rengeteget nevettek, tréfálkoztak, arra is van írásos bizonyíték. Visszatérve Karinthy humorához, kétségtelen az, hogy abban sem a székelység észjárása, sem az alföldi paraszti humor veretessége, sem a dunántúli néphumor csalafintasága, képi vagy szóvilága nincs jelen. De hiányzik mindez a magyar szatirikus és humoros irodalomnak legalább a feléből. Ami nem népi, az nem biztos, hogy nem magyar. A szójáték azonban kizárólag nyelvi szellemű eredetű, és a legmélyebben gyökerezik magában a nyelvben. Magyar nyelven nem lehet „kozmopolita”, idegen szójátékot űzni. A szójáték szelleme a nyelv szelleme maga. És ma már tudjuk, hogy hovatovább a magyarnak lenni kritériuma a magyarul tudni kritériuma is egyben. Ami nem volt így a középkorban, de még a 19. században sem. Nyelv és magyarság azonossága éppen Karinthy idejében teljesedett ki egy hosszú folyamat döntő szakaszában. Karinthy a hazafiságot azonosította a magyar nyelvben éléssel. A magyar nyelv szerelmese volt, s ebben látta a magyarság mibenlétének kulcskérdését. Ezt is megírta. Ez a gondolat nem idegen a magyar öntudat kifejlődésétől, Kazinczy óta, Karinthy humorának sajátosságai a magyar nyelv sajátosságaival csengnek össze. Ezért lefordíthatatlanok szinte. Volt szerencsém franciára fordított Karinthy-műveket megvizsgálni e szempontból, és az eredmény sivárnak mondható. A Karinthy által megszólaló angol szatirikus és humoros irodalom is sokkal jobb, mint az angolul megszólaló Karinthy, nem fordítói, hanem Karinthy magyar nyelvben gyökerező humora miatt. E kérdésről viszonylag sok elmefuttatás jelent meg, megismétlésük e helyt lehetetlen. A másik ellenérv: Karinthyból hiányzik a magyar irodalomra oly jellemző, és oly magyar anekdotizmus. Ez is magyartalanságát bizonyítaná. Arról most szót se ejtsünk, hogy divatos a magyar irodalmat, s főként Jókait és Mikszáthot azzal dezavuálni, hogy náluk anakronisztikusan jelen van az anekdotizmus. Noha ezzel az ötvenes-hatvanas-hetvenes évekbeli irodalomelméleti tévedéssel sohasem értettem egyet, mégis föltűnő, hogy legnagyobb humoros íróinkat azért marasztalják el, mert anekdotikusak, a harmadik legnagyobbat pedig azért, mert nem anekdotikus. Érdemes figyelemmel kísérni irodalomtörténetírásunk eme ördögi logikáját. Sajnos, azt kell mondanom, még ez a Karinthyellenes érv sem állja meg a helyét. Diószegi András, a korán elhunyt irodalomtörténész legalább negyed évszázaddal ezelőtt megjelent tanulmányában kifejti, hogy Karinthy egyes humoreszkjeiben és elbeszéléseiben tovább él a hagyományos magyar anekdotizmus, némiképpen persze átalakulva és korszerűsödve. Ugyanaz a korszerűsödés jellemző az anekdotára, ami a nyelvi humor, a nyelvi komikum (szójáték, hasonlatok, névkomikum stb.) területén is végbement műveiben. Igaz, hogy már 1961-ben elemeztem Karinthy komikus formáinak korszerűsödését, Heltaihoz, Rákosi Viktorhoz, Mikszáthhoz és a 19. századi komikus formakincshez viszonyítva, de e fejtegetéseimet éppen úgy nem vette figyelembe senki, nem cáfolta senki, vagy nem helyeselte senki, mint ahogyan nem vettek tudomást Diószegi András nézeteiről sem. Mert tévedhetett Diószegi is, s tévedhettem én is. Ezt azonban az utánunk következőknek vagy cáfolat formájában, vagy igenlésként tudomásul illett volna vennie, a tudományos tisztesség szerint. Ez azonban már csak azért sem történhetett meg, mert ez kényszerű beismerést jelentett volna: a meghamisított Karinthy-kép összetörését. Karinthynál nagyon fontos szerepet játszanak a parodisztikus elemek, eszközök, formák. Ez sem a francia Reboux, Marcel Proust vagy az angolszász Leacock példája után született meg, hanem Csokonai, Arany János és közvetlenül a 19. századi magyar sajtó és vicclaphumor hagyományaira épül. Amikor Proust vagy Leacock úgyszólván még olvasni sem tudott, a magyar humoros sajtóban virágzott a paródia, s páratlan szépségű stílusutánzatot lehet találni már a hetvenes évek vicclapjaiban. (Üstökös, 1878. Kiss Sándor: A holló.) Karinthy ezt a régi magyar irodalmi előzményt, amit a modern városi, polgári vicclaphumor közvetített hozzá, addig nem is sejtett módon fejlesztette tovább. Ehhez a továbbfejlesztéshez jószerint még indítékot sem nagyon adhatott Leacock vagy Reboux, vagy Muller vagy Proust, mert Karinthy paródiái ezekkel nagyjából egyidősek. De Molnár Ferenc, Rákosi Viktor, Lovászy Károly, Ambrus Zoltán és mások stílusparódiái e külföldi példákat még meg is előzik, akárcsak Karinthyt. Persze az a magyar irodalomtörténész, aki arról írt, hogy Karinthy Leacocktól és Prousttól tanult, nem böngészte át a 19. század második felének magyar sajtóhumorát, csak a külföldi példákat ismerte - azokat is csak Ady és Karinthy jóvoltából. A tudatlanság szüli tehát a külföld-majmoló sznobériát, amitől nem mentesek olykor a magyarságért lángoló tollforgatók sem. (Karinthy esetében ez tény.) Ahogyan Karinthy szóképeiben sűrítésre, tömörítésre volt igencsak hajlamos, kedvelte a zanzásított párbeszédet, a lényegre törő, rohamszerűen gyors komikus kifejletét, a meghökkentő, az abszurd következtetést és fordulatot, ugyanúgy sűrítette az anekdotaformát, tömörítette, gyorsította föl a komikus cselekményt. Ebben nem a magyartalanság, hanem tipikus 20. századi modernség van jelen. Hiszen Ady, Babits vagy Tóth Árpád verselése legalább akkora távolságra van korábbi magyar elődjétől, mint Karinthy humora az ő előzményeitől. Szinte hihetetlen megállapítás, de valószínű, hogy azért minősíttetett Karinthy magyartalan humoristának, mert újításaival túlzottan előre szaladt, korát megelőzve. S csak ismételni lehet, hogy azért, mert nem hagyományőrző, tehát konzervatív volt, hanem - a Nyugat-mozgalom szellemének megfelelően - hagyományteremtő. Anynyira hagyományteremtő volt, hogy mint a Nyugat publicistája, kritikusa, novellistája, már a Nyugat stiláris törekvéseit is karikírozta, bírálta paródia-kritikáiban, azaz komikusan megjelenített bírálataiban. Egész írásművészetét áthatotta azonban két olyan elméleti hatás, amely megint csak Karinthy műveiben nyilatkozhatott meg először ebben a minőségben. A freudizmus és a természettudományos szemlélet és eszköztárak. De vigyázat! Még e téren sem állt egyedül Karinthy kora magyar irodalmában; a freudizmus és a természettudomány együtt vagy külön-külön - ott munkál Csáth Géza, Cholnoky Viktor, Babits vagy Kosztolányi, és annyi más kortárs író munkásságában. Kétségtelenül a legkirívóbban Csáth és Karinthy műveiben. Ez azonban meglehetősen egyedi, egyéni karakterisztikus vonása volt, ami nem magyarság-kritérium, hanem írói eredetiség kérdése. Nagy Nyugatbeli kortársai mind-mind megtalálták az eredetiség útjait, az eredetiség, az egyéni stílus és szemlélet dicsőítésének időszakában. A természettudomány modern 20. századi fejlődése kétségkívül döntően hatott művészetére, ez volt szinte az első számú élményt meghatározó köre. Nem a munkásélet, nem a politikai ellentétek vagy a vidéki, paraszti világ. Ahogyan középkori íróinkra a Biblia vagy a reneszánsz hatott, a 17. századiakra a reformáció és a rekatolizáció. Csokonai művészetében kora természettudományossága is hat, filozófiájában nem kevésbé van jelen kora gondolkodása. De észrevettük-e a komikum körleteiben maradva, stílusosan Karinthyhoz hogy Csokonai komikumelméletével majd száz évvel előzi meg a világirodalom komikumelméleteit, vagy Kölcsey komikumelmélete is mennyire korszerű, fejlett és hű kifejezője a reformkori politikai mozgalmaknak? És semmiféle magyar hagyományt nem folytatnak? Sok távoli összefüggés fölfedezésével adós irodalom történetírásunk, miért éppen Karinthy vagy Csokonai értékelésében jutott volna meszszebbre? Csakhogy mindezek figyelembe nem vétele mindenképpen hamis értékrendhez vezetett, s Karinthy életművének hamis leértékeléséhez - a magyar irodalmon belül. Sok olyan huszadik századi írót helyeztek elébe - ami irodalomtörténeti fontosságukat illeti akik jelentéktelenek, érdektelenek, csupán hagyományfolytatók voltak. A konvenciók szerint írtak és konvencionális témákat dolgoztak föl. Karinthynál mindig csak a hiányt hánytorgatták föl. Pedig Karinthy is megtalálta a maga eredeti, máséval össze nem téveszthető, egyedi útját, s ez értékelendő teljesítményében, nem pedig az, ami hiányzik esetleg belőle - kortársaihoz vagy elődeihez viszonyítva. Arról nem beszélve, hogy nemegyszer a hiány esztétikai és irodalomelméleti előföltétele annak a többletnek, amiért születése századik évfordulóján is nagynak tartjuk Karinthyt, s nemcsak indalomtörténészek - azok a legkevésbé-, hane a szélesebb olvasóközönség is szívesen olvassa SZALAY KÁROL’ A KRITIKA