Kritika 16. (1987)
1987 / 8. szám - Vezér Erzsébet: "Ne csináljunk legendákat..." Beszélgetés Zelk Zoltánnal
7 „Ne csináljunk legendákat...” Beszélgetés Zelk Zoltánnal Zelk Zoltánnal készített beszélgetésem egyike annak a mintegy kétszáz interjúnak, melyet a Petőfi Irodalmi Múzeum kötelékében eltöltött pályámon irodalmi emlékezésekből gyűjtöttem. Ezekből mindössze egy vékony füzet jelent meg még 1967-ben, és most, hogy egy ideje ismét hozzájuk juthatok, folyóiratokban közöltem néhányat. Amennyire időm engedi, folytatni fogom közlésüket. Az interjúalanyok nagy része már nem él, így a hangszalagra rögzített beszélgetések egyre értékesebbek lesznek az irodalomtörténeti kutatás szempontjából. Amióta ez a beszélgetés Zelkkel elhangzott, életének utolsó tíz évében sok más interjú is készült vele. Az itt közöltek egy-egy epizódját másutt is elmondta vagy leírta, természetesen más szavakkal, más kontextusban. Mégis érdemesnek tartjuk az interjút csonkítatlan szöveggel közölni, mert így tükrözi a költő akkori lelkiállapotát. A beszélgetés eredeti felvétele meghallgatható a Petőfi Irodalmi Múzeum hangtárában. Mély tisztelettel üdvözlöm Zelk urat abból az alkalomból, hogy Szigligeten vagyunk és hajlandó nekem interjút adni. Drága Erzsébet, ha maga engem Zelk úrnak szólít és mély tisztelettel köszönt, akkor én magát az egész interjú során nagyságos asszonynak fogom szólítani. Megtiszteltetésnek veszem. Nem tudja, uram, hogy hol él. Manapság már megtiszteltetés a „nagyságos asszony”. Tényleg? Itt tartunk már? Én csak azt tudtam, hogy most már csak az számít igazán tekintélynek Magyarországon, akinek sok pénze van. Ezért fogy úgy az én kevés tekintélyem. De hogy a nagyságos asszony milyen komoly titulus... Hogyne, a ténsasszony azért több valamivel, de a nagyságos asszony is megteszi. Tehát akkor kezdjük el. Azt ígérte nekem, arról fog beszélni, hogy mikor feljött Budapestre - az egypár évvel ezelőtt volt, ugyebár? Igen, tényleg csak néhány esztendeje, 1925 nyarán. Akkor milyen Budapestet talált, milyen atmoszférát, kikkel találkozott? Az történt velem akkor, hogy már megjelent egy versem a 365 című folyóiratban, amit szerkesztőként ugyan Tamás Aladár jegyzett, de valójában a bécsi Mának egyik Budapesten megjelent száma volt, valójában Kassák Lajos szerkesztette, szinte ki akarták próbálni a hazai hangulatot, hogy milyen fogadtatása van a lapnak, kicsit tapogatózás, puhatolózás volt ez azért, hogy hogyan fogadnák az emigrációból hazajövő Kassákot. Nem hiszem, hogy ebből a lapból, ennek a visszhangjából választ kaphattak volna, mert abban az időben a magyar avantgarde-nak semmiféle visszhangja nem volt. Nagyon érdekes dolog ez. Aki ma visszanéz fiatalemberként ezekre az évekre, azt hiszi, hogy rendkívül heves, indulatos mozgalmak voltak akkor, amelyek visszhangot váltottak ki a társadalomban. Valójában semmiféle visszhangja nem volt, ami természetesen semmivel sem kisebbíti ennek az avantgarde-nak a jelentőségét. Sőt, valami olyasféle érzésem van, hogy lapot szerkeszteni, könyvet kiadni közönség nélkül - és ezek a folyóiratok és könyvek később mégis múlttá, sőt hőskorrá tudnak válni a szellemi életben -, ez valami egészen rendkívüli nagy dolog, és ehhez egy olyan formátumú ember kellett, mint Kassák Lajos, akiről én már egyszer-kétszer leírtam, hogy ő volt a nagy magyar avantgarde vezére és tábora is egy személyben. Én azért jöttem akkor Budapestre, mert azt hittem, hogy ha már megjelent egy versem, akkor már költő vagyok, és meg is élhetek ebből Budapesten, hogy költő vagyok. Annyi pénzzel, amennyiből nagyon szűkösen lehetett egy hétig élni, följöttem Szatmárnémetiből, ami tudjuk, akkor is - most is - Romániához tartozott. Egy unokanővérem Kertész utcai lakásán szálltam meg. Nem volt könnyű dolog, mert ez a lakás egy egészen parányi szoba volt, ahol ő férjével és másfél vagy kétéves kislányával lakott. Már első nap találkoztam a magyar irodalommal. Falragaszokon láttam, hogy Szabó Dezső előadást tart a régi képviselőházban. Persze hogy izgatottan elmentem, és nagyon vegyes hatást tett rám ez a rendkívül színes és érdekes ember. Hatott az én tizennyolc és fél éves lelkemre és elmémre az, hogy egy író, akiről tudom, hogy híres ember, olyan kitűnő szónok, folyékonyan, szabatosan és dörgő hangon beszél, de ugyanakkor taszított is. Rendkívül ellenszenves volt, mert azzal érte el a legnagyobb sikert a főleg egyetemi hallgatókból összeverődött közönségnél, hogy közölte a közönséggel, hogy ő sokkal nagyobb író, mint Gorkij és bárki más külföldi kortársa. Az előadás vége felé két nő lábujjhegyen valamiért ki akart lopózni a teremből, de észrevette őket, és a közönséghez fordulva azt mondta: hát most tartsunk egy kis szünetet, mert úgy látszik, a hölgyek vesebajosok. Ez rám, a vidékről aznap följött fiatalemberre rettenetes hatással volt, nem így képzeltem el az írót. Még az a különös dolog is történt akkor este velem, hogy ott, Szabó Dezső előadásán ismerkedtem meg Komlós Aladárral, aki akkor a Színházi Élet korrektora volt havi 80 pengős fizetéssel. A Rökk Szilárd utcában lakott, én hazakísértem őt a kapuig, de előzőleg behívott engem a Múzeum kávéházba, ahol feketekávét rendelt. Én soha életemben addig feketekávét nem ittam, nem is láttam semmi értelmét, mire jó az. Láttam, hogy valamelyik asztalnál valaki vendég fagylaltot eszik, én is azt kértem a pincértől. Amikor a pincér megkérdezte, hogy „habbal tetszik”, én nem mertem egy pesti pincérnek azt mondani, hogy nem. Ráhagytam, hogy habbal. Tudom, hogy annyiba került a fagylalt habbal, amiből három napig ehettem volna valamelyik olcsó kifőzésben ebédet és vacsorát. Ez után a fagylaltozás után kísértem el a kapujáig Komlós Aladárt. Évekig, sőt évtizedekig úgy emlékezve erre, hogy nem mertem egy szót se szólni a társaságában, vagy ha mégis, akkor valami nagy butaságot mondtam. Ő csodálatos módon úgy emlékszik rá, hogy én elég eleven szavú és elég értelmes dolgokat mondó fiatalember voltam. Ebben az időben - mert irodalmi élet nem sok volt -, irodalmi élet helyett az várt rám, hogy valamiből mégiscsak élni kellene. Most nem akarom elmondani, hogy mi mindent csináltam, hogy először telefonos fiú voltam az akkori Király utca és Erzsébet körút sarkán lévő Európa kávéházban, majd a kávéház bukása után a következő nyáron dodgem-kocsitologató az Angol Parkban, sok minden még, amiről két okból nem akarok beszélni: egyrészt az ember a hányattatásaival, a szegénységével, a nyomorával éppúgy ne hivalkodjon, mint a jó módjával vagy a gazdagságával, másrészt pedig félek, hogy belecsúsznék az anekdotázásba és unom már magamat, amikor anekdotázom, még olyankor is, sőt olyankor a legjobban, ha azt veszem észre, hogy a társaságomat ez néha szórakoztatja. Mégis van egy nagyon nagy irodalmi emlékem ebből az időből. Hogy ez nagy emlék és nagy dolog volt az életemben, ezt is csak ma tudom, illetve most már tudom jó néhány esztendeje. Akkor nem tudtam. Akkor már gyakran járt Budapestre Kassák Lajos egészen csodálatos felesége - az asszonynak és embernek is csodálatos Simon Jolán, aki elvitt engem irodalmi kávéházakba, így a Centrálba is, és ott bemutatott egy fiatalembernek, aki kezet nyújtva azt mondta, hogy József Attila. Én azt mondtam neki, hogy Zelkovits Zoltán, mert az első verseim még így, ezen az igazi nevemen jelentek meg, és olyan szép ajándékot kaptam Attilától, ami akkor is jólesett ugyan, de most esik csak igazán jól, életem egyetlen kinyomtatott - nem is könnyen megjegyezhető - versét elmondta kívülről. Később megtudtam, hogy őneki különös képessége volt ahhoz, hogy megjegyezzen és fejben tartson verseket. Azért mindenképpen, ha megkérdeznék tőlem, hogy életemben mi az a néhány dolog, amire büszke vagyok, ezt nem utolsónak mondanám. Hát most ugorjunk egy nagyot. Ki keresztelte át magát Zelkké? Én magam. Úgy történt, hogy mikor megjelent a versem Zelkovits néven, akkor én még Pesten megértem Kassák hazajövetelét az emigrációból, sőt ezzel is hadd hencegjek el, én voltam az egyetlen ember, aki várta őt a Keleti pályaudvaron, nem egészen húszéves koromban. Simon Jolánnal érkezett és álöltözékben. Értsék ez alatt, hogy nem a nagy karimájú tót kalap, hanem egy normális karimájú kalap volt a fején, és ő, aki addig mást mint orosz inget nem viselt, olyan galléros inget vett magára, amiben még csokornyakkendő is volt. Akkor tényleg nem ismerhetett rá senki. Teljes álöltözék volt, és akkor a pályaudvarról nem taxival, de nem is konflissal, hanem villamossal elmentek abba a lakásba, amelyik lakásnak a címét megtalálhatja az, aki kezébe veszi a szerintem legjobb magyar avantgardista folyóiratnak, a Dokumentumnak valamelyik példányát az öt közül - mert öt szám jelent meg összesen -, azon olvashatja, hogy szerkesztőség: Sziget utca - ha jól emlékszem - 14. A számban nem vagyok biztos. Aki ezt ma könyvtárban kikéri és elolvassa valamiért, mert kutat valami után, az nyilván maga elé képzel egy szerkesztőséget, amelyik úszik a villanyfényben, gépírónők verik a billentyűket, altiszt van, akit a főszerkesztő, Kassák, kéziratokkal ide-oda szaladgáltat. Hát azért hadd mondjam el, hogy ez a szerkesztőség a következőképp nézett ki: a Sziget utcában ma egy azóta lebontott, jellegzetes proletárházban lakott Kassák Lajos édesanyja, a legszebb nevű nők egyike, mert a lányneve Istenes Erzsébet volt. Mind a két szoba udvarra nyílott. Zelk Zoltán Szigligeten KRITIKA