Kritika 16. (1987)

1987 / 10. szám - Attalai Gábor: Száz éve született Marcel Duchamp

Természetesen lehet - és kell is - vitatkoznunk arról, hogy ezeknek a történészeknek a munkái - amelyeknek csak egy kisebb hányada jelenik meg magyar nyelven - megfelelnek-e a hazai tör­ténészekkel szemben támasztott elvárásoknak, de arról megítélésem szerint nem, hogy többsé­gük, messze eltávolodva a politikai pamfletek színvonalától, értékes, az egyetemes magyar kul­túrát gazdagító hasznos művel lép a - sajnos szűk! - nyilvánosság elé. Az elmúlt évben egy ilyen, tartalmában és ter­jedelmében egyaránt figyelmet érdemlő munka jelent meg a római Katolikus Szemle gondozá­sában, Gosztonyi Péter Bemben élő magyar (had)történész tollából. Gosztonyi széles olvasói rétegek érdeklődésére számot tartó témát válasz­tott könyve anyagául, amelyet már a cím is jelez: A magyar honvédség a második világháborúban. Magyarország második világháborús szerep­lése évtizedek óta foglalkoztatja a magyar köz­véleményt, határainkon belül és túl egyaránt. Mind a mai napig keressük a (megnyugtató?) választ: bűnösek vagyunk, avagy áldozatok? A Don-kanyarban, a Kárpátok hágóiban, az Al­föld rónáin elesett apáink, nagyapáink elsiratható hősök, vagy bűnös fasiszták voltak, kikre emlé­kezni sem méltó? A kérdésre adandó válaszhoz, amelyet minden­ki önmagában kell hogy megfogalmazzon, sze­rencsére egyre több színvonalas történeti fel­dolgozás nyújt segítséget. Elég talán az elmúlt két-három esztendő néhány sikeres munkájára - Magyarország hadtörténete; Magyarország a XX. században; Dombrády Loránd: Hadsereg és politika Magyarországon 1938-1944; Vargyas Gyula: Sisak és cilinder; Juhász Gyula: A háború és Magyarország 1938-1945 - utalai, amelyek a válaszok megfogalmazásához elengedhetetlenül szükséges ismereteket közvetítik az olvasóknak. Ilyen, „választ formálni segítő” könyv Goszto­nyi Péteré is. A szerző elsősorban a hadtörténész szemével vizsgálja Magyarország, a magyar ki­rályi honvédség második világháborús szerep­lését. Az 1938 és 1945 között eltelt időszak gazda­sági, társadalom- és politikatörténeti problémáit csak a legszükségesebb mértékben érinti. Elsődle­ges célja a honvédség tevékenységének, harcainak a bemutatása. Gosztonyi Péter jóvoltából szinte a szemünk előtt peregnek le a vértelen „vissza­csatolások” - Felvidék 1938, Kárpátalja 1939, Észak-Erdély és a Székelyföld 1940 - eseményei, a Jugoszlávia elleni hadműveletek, a Szovjetunió­val szemben viselt háború eseményei, különös te­kintettel a 2. magyar hadsereg sorsára. Gosztonyi törekvése egyértelmű: úgy tárgyalni a magyar honvédség történetét, hogy az beleágyazódjék a korszak magyar történelmébe és a szükséges részletezés során ne vesszen el a harcászati, had­műveleti elemzésekben. A szerző igyekszik érzékeltetni a magyar poli­tikai életben a második világháború évei alatt végbement változásokat, a hadsereg és a politika viszonyának átalakulását. A háború folyamán a katonák egyre inkább hangadókká váltak a politikai élet porondján. Ebben nem kis része volt az államfőnek, Horthy Miklós kormányzó­nak, aki mindig is szívesen hallgatott a katonák „súgásaira” - például a Jugoszlávia, majd a Szovjetunió elleni hadbalépés esetében -, nem egy esetben „fait accompli” elé állítva ezzel a még ingadozó politikusokat. Ez a politikai életben egyre erősebben kitapint­ható polarizálódás odáig vezetett, hogy a kül- és belpolitikában egyébként eléggé járatlan katonai vezetők olyan kérdésekben érezték magukat mérvadó tényezőknek, amelyekhez nem értettek. Ebből a kettősségből adódott végül is az, hogy az utolsó szó kimondása ugyan a politikusoké maradt, de azt a katonai tényezők erősen be­folyásolták. Ám volt ez másképp 1944. október 15- 16-án sem, amikor is a teljes magyar katonai és politikai vezetés mondott cső­döt; képtelen volt ugyanis végrehajtani Horthy Miklós egyértelműnek csak a legnagyobb jó­indulattal nevezhető elgondolását, a „kiugrást”. Utólagosan nehéz megítélni, illetve történész­ként még játszani sem illik a gondolattal, hogy „mi lett volna, ha”, de talán Gosztonyi gondolat­­menetét követve most kivételt tehetnénk. A sikeres „kiugrás” - amely a németekkel való fegyveres szembefordulást kellett volna, hogy je­lentse! - bizonyára hozhatott volna valamilyen változásokat Magyarország 1945 utáni meg- és elítélése szempontjából, de döntőt nem. A ma­gyar hadsereg, a honvédség - vagy vezetői? - képtelenek voltak megérteni, illetve vállalni egy olyan „váltás” szükségességét, amelyet már ko­rábban és rutinosan megtett a királyi Románia, illetve a cári Bulgária hadserege. Azok a korábbi szövetségeseikkel fordultak szembe, országuk jövőjét szem előtt tartva, és a hitleri Németország adományozta kitüntetések mellé az antifasiszta koalíció hatalmaitól is érdemjeleket gyűjtöttek, amelyek Párizsban (1946) jól „kamatoztak”. Gosztonyi Péter az általam felvetett gondolatot nem vizsgálta munkájában, de kitért egy, a hazai történetírás által legjobb esetben is csak érintett témára: a honvédség tábornoki és tisztikara tag­jainak sorsa, helyzete 1945 után. A kérdésről adott képe alapos és fő vonalaiban reális. Gyakorlatilag ugyanez mondható el ösz­­szességében az egész műről is, annak ellenére, hogy hibáktól, tévedésektől nem mentes. Ez első­sorban annak tudható be, hogy Gosztonyi Péter akármilyen teljességgel is gyűjtötte és dolgozta fel a nyugaton elérhető forrásokat, a hazaiakat nem hasznosíthatta. Hogy ezt a későbbi kutatásai során megteheti-e vagy sem, nem tudom, de azt igen, hogy könyve tárgyilagosságával, hang­vételével - nem egy esetben vitára ösztönző meg­állapításaival együtt is - a második világháború története iránt érdeklődő olvasók fontos olvas­mánya lehet. (Katolikus Szemle) SZAKÁLY SÁNDOR N 27 KÉPZŐMŰVÉSZET Száz éve született Marcel Duchamp N­incs élő művész, aki nagyobb figyelmet kapna a fiatal generáció részéről, mint Marcel Duchamp” - írja Richard Hamil­ton az 1966-os Tate Galleryben rendezett gyűjte­ményes Duchamp kiállítás előszavában. S való­ban, a 60-as, 70-es évek teljes egészében az ő be­folyása alatt állnak. Duchamp századunk gondolkodóinak egyik legkülönlegesebb figurája. Első, aki a képző­­művészetet a filozófia rangjára emeli. Már fiata­lon szakít a festészettel, a képzőművészet ha­gyományos kifejező formáival, s a gondolatot, a szociális magatartásokat, az attitűdöt állítja művészi cselekvései előterébe. Harald Steeman neves művészeti szakember, esszéíró az 1969-ben rendezett és a 70-es éveket meghatározó kiállításnak ezt a címet adta: „When the attitude became form” azaz, „Amikor az atti­tűd formává válik”. Formává! - mondja. Duchamp mindezt már 1914 táján gyakor­lattá tette, ha nem is beszélt róla ilyen határo­zottan. A dolog akkor kezdődik, amikor egy pá­rizsi kocsma italpultjáról elemel egy „Palack­­szárítót”, s attól a pillanattól kezdve azt saját műveként kezeli. „Ready Made” - mondja rá. Magyarul „Készen Vett” tárgynak nevezhetnénk. Olyan műtárgyként szemlélve, amit mint már meglévőt vettek el valahonnan, olyannak, ami már megvolt, de mindeddig senki nem látta an­nak, aminek a művész akarata végül is láthatóvá tette: műtárgynak. Műtárgynak, ami a puszta választás aktusa révén állhat előttünk, csupán ezáltal változva át egy korábbi egészen más va­lóságból. Olyanként, mint ami nemcsak maga alakult át, de minket is megváltoztat. A „Palack­szárítót” ma egyaránt láthatjuk objektnek, szo­bornak, használati tárgynak. Láthatjuk megjele­nési formáit, elkülönítve és egybevegyítve. Mégis azt kell mondanunk, a „Palackszárító” éppen a kulturális gyakorlat révén egyre inkább csak mű­tárgy, annak is azon fajtája, amit „ready made”­­nek nevezünk. Mivelhogy rendszerint műtárgy­ként emlegetjük, ekként írnak róla (és mennyit!) - hacsak nem figyelünk múltja szinte teljesen elenyészik, s erőlködnünk kell, hogy eredeti helyén, egykori köznapi létében újra képzelhes­sük, valamelyik párizsi kocsma italpultjának végében, amint szép zöldszínű palackok függnek rajta lefelé, hogy megszáradhassanak. Duchamp „Palackszárítója” mint eszme, 1914 óta létezik. Azért hangsúlyozom, mint eszmét, mert a tárgy eredetével kapcsolatban van némi kétkedni való. A ready made-ekből ugyanis egy vagy két darab kivételével eredeti nem maradt fenn. Duchamp maga úgy vall a dologról, hogy mielőtt Amerikába utazott volna, sógora pincé­jébe tette le azokat. A sógor aztán, látva, hogy Duchamp nem jön haza, s a ready made-ek csak foglalják a helyet a tűzifa és a brikett elől, kérdezés nélkül kidobatta őket a szemétre. A „Palackszárító” „második verziója” - nekünk nézőknek az első!-1961-ben készül el Man Ray számára. A harmadik verzió ugyancsak 1961-ben Robert Rauschenberg részére. A negyedik Stockholmba kerül, az ötödik pedig, ami egyéb­ként nyolc darab számozott, datált és szignált példányt jelent, 1964-ben készül el a Galleria Schwarz megrendelésére. Láthatjuk, pár részlet nincs teljesen rendben az eredet körül. Duchamp a dolgot elintézi any­­nyival, hogy a mű 1914-ben létezett először, és ennyi bőven elég. A „Palackszárító”-hoz egyéb­ként mindössze ennyi hozzátennivalója volt: „választ vártam a magam számára néhány kér­désre - így leginkább arra, hogyan oldható meg egy művészeti probléma a szokásos gondolko­dásmód és a kivitelezés mellőzésével”. Egy tény: Francia művészettörténészek kutatásai szerint 1870 körül gyártottak Párizs környéki kisüze­mek hasonló jellegű palackszárítókat, így hát az designként majd’ fél évszázaddal előbb létezett, mint műtárgy. A pontosság kedvéért meg kell jegyezni, hogy az első, Duchamp által ready made-nek titulált munka az 1913-ból való „Biciklikerék”. Ez azon­ban még nem annyira önmagában való eset, mivel két tárgyból építette össze, egy zsámoly­ból és egy villáján ülő kerékből. Az eredetije „természetesen” ennek is elveszett. A ready made-ek előtt Duchamp táblaképeket festett. Korai festményein, például az 1902-ből va­ló tájképeken a francia impresszionizmus és néme­­tes akadémizmus keveredik. 1905-ös vásznain Bonnard lágysága, később matisse-os, kernsta­­kos hangzások tűnnek fel, mint pl. a „Fiatal férfi és lány tavasszal”, vagy a „Két ülő akt tájkép­ben” művekben. 1911-től dekoratívba hajló le­vegős kubizmust fest, mint a „Szonáta”, a „Sakk­játékos portréja”, majd még ugyanebben az év­ben alkotja meg azokat a remekművű és kemény hangzású képeit, amelyeket a kubista festészet legkiemelkedőbb darabjai között tarthatunk szá­mon, mint a „Lépcsőn lemenő akt No. 1”, a „Szomorú ember a vonaton”, a „Lépcsőn lemenő akt No. 2.”. Mindezek közben hasonló hangulatú és nívójú rajzok születnek, mint „A király és a királynő nagy sebességgel közlekedő aktok kö­zött”, majd ugyanez a téma megfestve. 1912-ből ugyancsak hasonló stílusú darabok, mint pl. a „Folyosó a szűztől a menyasszonyhoz”, a „Menyasszony”, végül az 1913-ból való „Cso­koládéőrlő” masinát ábrázoló festménye. Ettől az évtől kezdve aztán zömmel csak ready made-ek vagy ilyenszerű munkák követ­keznek egészen élete végéig. A már említett 1913-as „Biciklikerék” annak ellenére, hogy még nem színtiszta idea, mégis Duchamp egyik leg­csodálatosabb objektje. Mondhatjuk, ennél erő­teljesebb és karakteresebb darab e műformában KRITIKA

Next