Kritika 21. (1992)
1992 / 2. szám - Balassa Péter: Forgács Péter: Privát Magyarország
Egyszeri, jelentékeny teljesítmény ez a film. Igaza van Bikácsy Gergelynek Forgács Péter álommásolatai című kritikájában (Magyar Napló, 1991. június 28.), amikor „az egész magyar filmtörténet egyik legérdekesebb, legmeghatóbb alkotásának” nevezi. A rendező négy „talált tárgyat”, amatőrfilmet, amit magánemberek készítettek családjukról, életükről, önmagukról, rendkívüli tapintattal, alig nyúlva az anyaghoz, négyrészes társadalmi-lélektani tablósorozattá rendezte 1988 és 1990 között. A négy film: A Bartos család, Dusi és Jenő, Vagy-vagy, N. úr naplója. Különböző polgárarcokat és élettöredékeket, különböző műfaji és lelki alkatokat mutatnak ezek a filmek, ha lehet egyáltalán ez esetben ilyen kategóriákat használni. Az első film, a Bartos család töredékes fejlődésregényre, lassan tempózó családi epikára emlékeztet, amelyben az egyes részek közötti folyamatosságot a néző politikai-történelmi ismeretei és - jó esetben - a reflexeiben megmaradt polgári életmód emléke biztosíthatja, így az 1928-29-es Budapestet úgy látjuk, mint egy hirtelen felszakadó, elfelejtett, archaikus emlékezésben: a Pozsonyi úti, lipótvárosi negyedet, intérieuröket mint szuggesztív tárgyi-érzelmi emlékeket és teljes életformát. Nyüzsgő életképek: máriabesnyői nyaralás, a családfő egy munkanapja a fatelepen (vállalatának kapcsolatát Déry Tiborral, amit az ítélet nincsben emleget, szintén Bikácsy idézi fel). A polgári család nyilvános és intim élete, az amatőrfilmes Bartos Zoltán jóvoltából, természetesség és kicsit ironikus-teátrális beállítások határvonalán mutatkozik meg: kedélyes vendégségek, entrée-k és Abgangok, elszálló mosoly, színpadi „félre” és negédes kézcsók, groteszk promenádok - mindez a konszolidáltság öntudatlan öntudatosságáról, biztonságáról árulkodik, amelynek a harmincas évek végétől szemmel láthatóan, a képsorok tanúsága szerint is vége. A kedves együgyűség és társasági korlátoltság majdnem megmarad továbbra is, de az arcokon megmagyarázhatatlan - számunkra még érthető, későbbiek szemében talányos, titokzatos - szorongás, tikk, megmerevedő mimika és torzulás jelenik meg, amit csak felerősít az egyik családtag bájosan szamár, saját készítésű sanzonja „a szerelemről”. A Bartos család egyértelműen a liberális, századközepi zsidó felső középosztály jegyeit viseli magán - szellemi igényesség és korabeli ízléstelenség határán, magyarnóta és korai szalondzsessz között, gondtalan mókázás, férfiak társastánca és szorongást leplező „flirtek” (kitűnő az azonos című, német feliratos betét, ez a bensőségesen blőd szobaszínházi jelenet). Mindebben a teltség és a magánakvalóság a meghökkentő, ami a privát értelmességéről, lekerekítettségéről ad sűrt, hogy hát ez tényleg megvolt. Valóban, mintha A befejezetlen mondat és a Nehéz szerelem eredeti közegét, a televényt, a nyersanyagot látnánk, amiből mindkettő született. Mindebből a kedély a legsugárzóbb számomra : az öncélúsága, a fesztelensége és kötetlensége, mely képes szeparálni magát a külvilágtól és a környezettől. Ugyanakkor a Bartos család azért is a legerősebb, legszínesebb darabja a sorozatnak, mert a „csinált” jelenetek mellett filmmé válik benne a polgári élet egész prózája, a családi mindennapok szokásos eseményei: haláleset, megözvegyülés, válás, nősülés, itáliai, párizsi utazás. Majd a vége felé hosszabb időbeli szünet következik, és kissé kopottabb kedéllyel, nevetéssel, némi kényszeredettséggel visszatér a család - néhányuk kivételével - a 45 utáni Budapestre. Ki eltűnt, ki megfagyott, ki újra válik (egyre rémesebb nőket választva magának), ki úgy dönt: dolga van az újjáéledő Pesten. Ez az egész, töredezett, epikus magántörténelem különös függöny mögött zajlik, itt és most félelmes, szomorú, örömteli effektivitása és roppant időmúlás feszültsége adja ki ennek a függönynek a képi dinamikáját. Mintha a néző hirtelen emlékezni kezdene egy rég elfelejtett, elfojtott, kitörölt közös világra, a ráismerés melankóliájával és talányos kísérő érzelmeivel. Ha az első darabot erőteljesnek, színesnek, akkor a Dusi és Jenőt bensőségesen intenzívnek, kamarazenei természetűnek nevezhetem. Jól ellenpontozza szociológiailag a Bartos családot - itt a budai, úgynevezett keresztény középosztály egyik átlagos házaspárjának privát pillanatait és környezetüket örökítette meg a férj. Tabáni templom, Bethlenudvar, tabáni lejtők a házasságuk középpontját alkotó kutyával, kutyakiállítás, Korona mozi, nagy hó (rímelve Ottlik ezen a tájon megélt havazásával), az Attila utca Erzsébet-híd felé eső vége - nagyon ismerős, krisztinai polgárság lakta ezt a vidéket és bolondok, félvilági, „lecsúszott” előkelőségek, meg írók: Babits, Kosztolányi, Márai, később Ottlik. Számomra az egész sorozat legemlékezetesebb része ez a páros életről, két ember szeméről, nézéséről szóló film, benne a hóviharral. A kamera itt olyat tud - éppen amatőrsége, szabadsága, kötetlensége miatt, amit profi filmes soha nem engedhet meg magának. A hóvihar-jelenet egy táj és környék jelenlétének, életszerűségének dokumentumfilmezéssel, híradóval soha el nem érhető valódiságát emeli ki, esszenciáját annak, amit mindennapoknak hívunk gyanús többértelműséggel. Ugyanakkor - Bartos Zoltánhoz hasonlóan - tiroli utazásról is hírt ad, német csapatok bevonulásáról, Fradipályáról, Jenő bevonulásáról 41-ben és egy rendkívül erős képsort látunk Budapest bombázásáról, buszosok vonulásáról. A Dusi és Jenő vége felé igazi lamentót kapunk a látványban: a vigasztalan, romos Budapestet, ugyanazt a tájat, földig rombolva, amelyben egész eddigi életüket filmezték. Külön emlékezetes a Bartos családban, a Dusi és Jenőben és a Vagy-vagy-ban a szerelmi viszonyok, flörtök hol sejtető, hol egyenes, félreérthetetlen jelenléte. A kétértelműség, az álomszerű sejtelem a nézőt már-már gyerekké teszi, aki nem érti, de ösztönösen, pontosan felméri szülei, a „nagyok” játszmáit. Bartosék válásai, összenézései, a nagyvagyban a „barátom és felesége” képegyüttes rendkívüli szuggesztivitása, ismerős helyzete, gesztikája, Dusi és a sógorának néhány pillanata, a Vágy-vágyban a későbbi, esetlen revütáncosnő lány csókolózása az apjával, az ellenszenves vak férfi szerelmi ízléstelenségei éppúgy maradandóbbak a jegyzett, kanonizált történelemnél és politikánál, ahogyan egy nagykalapos nő látványa a Tabánban vagy a téli sirályok a Duna felett, a tömött 36 FILM Forgács Péter: Privát Magyarország KRITIKA