Kritika 21. (1992)
1992 / 5. szám - Lengyel László: Miniszterelnök; Vonások egy arcképhez
s lenned, hanem akkor. Ha pontatlan vagy, a világ irányít téged s nem te a világot.” „A rendház templomában télen-nyáron reggel hét órakor mentünk misére. A templomot nem fűtötték, s nyirkos, ködös téli reggeleken borzongva topogtunk a hideg kőpadlón, a harmincperces csendes mise, a térdeplés, a katonás álldogálás kegyetlenül elárasztottak, s legtöbbször főfájással érkeztem az első tanórára. A templomlátogatást nevelőink szigorúan számon tartották, a felügyelők névsort olvastak, s az elmulasztott istentiszteletet igazolni kellett, mint a mulasztott tanórákat. ” Most látom, hogy ez Márai Sándor vallomásaiból való. De lehetett-e ez másként 1937-38-ban, 40-ben? Aligha. „Most kell hazajönni, fiatalúr? Tetszik tudni, hogy az ebéd mindig fél kettőkor van, a méltóságos úr már kérdezte, hogy hol van.” „Jól fontolja meg minden szavát, kolléga, a pontatlan szó olyan, mint a piszkos köröm, a félrecsúszott nyakkendő.” És ez az úriember csinált egy tökéletesen pontatlan kormányt. Sem maga, sem miniszterei nem tartják magukat az elemi pontossághoz. Megbeszélt találkozókra nem mennek el, vagy órákat késnek, embereket váratnak. Az Antall-kormány alatt vált közmondásossá, hogy egy miniszter sose érkezik meg oda, ahol várják, a beszéd tovább tart, mint megszabták, vagy teljesen elmarad. „Hogyan, Ön fel akar állni és el akar menni, amikor még csak egy órája ül a miniszterelnök előszobájában, az államtitkár irodája előtt? De hiszen vannak itt még a múlt hétről is!” Nincs ebben rossz szándék. Nem gőgből várat, nem is tudja, hogy vársz. Vagy ha tudja, úgy gondolja, hogy neked meg kell hogy érje ez a várakozás. Pontatlansága nem bohémes. Nem könnyed. Nem magától értetődő. Az úriemberben az úr és az ember összekülönbözött, az úr maradt fölül. A világ igazítsa hozzá az óráját. S ha nem tetszik, annál rosszabb a világra nézve. De aki összetöri az időt, azt végül az idő is összetöri. Csak fantazmagória, szokásos szamárság, de az úrigyerekség hiszekegyéhez hozzátartozott a barátság szentsége. Vérszerződések a pad alatt. Elveszthetsz lányokat, szerelmeket, megteheted, hogy nem mész el nagyapád temetésére, s dacból egyetlen könyvet sem olvasol el, amit apád adott a kezedbe, de barátodat cserbenhagyni... No ennél aztán aligha tudok nagyobb bűnt mondani. Mert összeveszhettek politikán, gyilkolászhatják itt az emberek egymást különböző oldalakról, de aki a barátja mellett nem áll ki, az rosszabb, mint a gyilkosok. Ez az apák szigorú törvénye, akik nem szakítottak azért barátaikkal, mert „rossz oldalon” álltak 18-19-ben. Akik mentették egymást 44-ben. Ezt verték bele a fejekbe a piaristáknál és a bencéseknél. Vetélkedsz? Igen. Versengsz az első helyért? Természetesen. De barátodat félrelökni, megtagadni, hogy első légy? Nem. A keresztény középrétegekben a szolidaritást nem vállalni egymással ismert dolog volt. De mégis szégyenletes. Antall József személyesen és kliensein keresztül azt az erkölcsöt valósítja meg, hogy barátainkat felhasználjuk, ha szükségünk van rájuk, s eldobjuk, ha már megtették kötelességüket. Nem rosszakaratból teszi. Csak éppen az úr és az ember verekedéséből az az úr került ki győztesen, aki nem tud másban hinni, mint abban, hogy barátom másként gondolkodása árulás, hátbaszúrás. „Éppen akkor nem áll mellém, amikor kellene. Bírál, ahelyett, hogy segítene. Nem én váltam méltatlanná a barátságra, hanem ő, hiszen ellenfeleinkkel ért egyet. Nem fogja föl, hogy ebben az élethalálharcban nem mindegy, hogy hol és mit nyilatkozik?” A citoyen attól citoyen, hogy olyan barátai vannak, akik másként gondolkodnak. Akik gondolkodnak. Kimondják. Az úrnak szolgái vannak. „Nem, nem, maga ne szóljon, magát már éppen elégszer hallottam. Különben is, mindannyian tudjuk, hogy valamennyi lényeges ügy a piszoár fölött dől el.” Nevetnek. A miniszterasszony is nevet. A miniszterelnök még kétszer, nyámmogó élvezettel hozza össze a fontos döntéseket és a férfiakat a piszoár fölé. A bankárok értékelik. Thatcher és Cresson asszonyok is mosolyognának, ha itt lennének. Lalumiere asszony óvatosan a füléhez emeli a kezét. Érdekes ez a makedón humor. Barátságos férfivilág. Beavattatás a titokba. Csak nem akarod számon kérni rajta saját értékeit? Emlékezz, mennyire irtóztál, amikor veled bajlódtak, hogy beléd verjék! Miért kellene egy úriemberen elszámolni, hogy nem az? Mennyivel ér ez többet, mint egy kommunista vezetőt figyelmeztetni, hogy a „kommunista erkölcs” éppen az ellenkezőjét mondja, mint amit ő tesz? Semmivel. Nincs értelme. Ez nem is számonkérés. Csak ténymegállapítás. Nem kell rá magyarázat. Példamutatóan nagy politikusnak nevezi Borisz Jelcint. Miért? Mert győzött, és előre meg tudta mondani, hogy győzni fog. De leginkább azért, mert tökéletesen feledni tudja, hogy mit tett és miben hitt életének előző évtizedeiben. Antall József sajnálkozó elnézéssel tekint Gorbacsovra, akinek sehogy se sikerült túlélnie az általa elindított folyamatot, aki nem tudta kiölni magából neveltetését, eszméit, levetkezni hitét. Antall József tudatos túlélő. „A túlélés perce a hatalom perce” - kezdi „A túlélő”-t Elias Canetti. Hát akkor tessék parancsolni. „Az ablaknál ült minden áldott nap. A súlyos függönyök mintha beburkolták volna. Többnyire figyelt súlyos, le-lecsukódó szemhéja alól. Nem kerülték, de nem is mentek oda hozzá. Néhány öreg obsitos marad hű hozzá, egyikmásik lerokkan mellé - a többi sietve halad el mellette, valamennyinek rettenetesen szorgos a dolga, már az illendő köszönésre is alig van idejök. Nem szerettem, nem féltem, sajnáltam. Lassan és bizonytalanul vette elő tárcájából a szivart. Rossz, régi tárcából, reszkető kézzel. Még nem olyan régen tízen is gyújtottak gyufát, ha ajka felé vitte a szivart, s íme, mely furcsák a véletlen játékai viszi ajkához a szivart, szertenéz és nincs egy híve a szemhatáron, nekem jut a szerencse: tessék, kegyelmes uram! Köszönöm. »Látod fiam, ez itt az ország. Ország. Vannak itt vagy öten, kiknek véleményét nemcsak meghallgatni, de megfogadni is érdemes. De abból négyen halottak.« Fölint a képekre. »Azután, egy tucatnyian olyanok, akik számítanak. Lehet, hogy sokat is mondtam. No, ők álljanak bárhová, tegyenek helyest, vagy helytelent, őket még figyelni kell.« Körülnézett. »A többi az vagy senki, vagy olyan, ki volt, de már nem lesz, vagy ki lesz, de még nincs.« Választók? Ugyan. Csak mi, csak mi.” A generálisról, Tisza Kálmánról, írhatta volna ezt Benedek Elek. Részben meg is írta. Hazagondolt. Nemzetkarakter és népfaj. „A grúz lovasnemzet, nemesi, dacos becsületérzésekkel. De ugye ravasz kaukázusiak.” „Jelcin kifejezi az orosz néplelket, Gorbacsov valahogy túl nyugatos, túl európai.” „A magyartól karakterében idegen a diktatúra.” Semmi panaszom nincs a nemzetkarakterológia ellen, ha azt a politika egy, pontosan körülhatárolt elemeként kezeljük. Csakhogy Antall József a faji és nemzetkarakterológiai vélekedéseit nagy magabiztossággal oly kézenfekvő igazságokként tárja elénk, hogy érezzük, legfontosabb világmagyarázó elve ez. Nem vetem ellenébe, amit Antall József történész legalább oly pontosan tud, mint én, hogy a nemzeti jellem nem örök érvényű, hanem maga is száz-százötven éves találmány, s része a nemzeti hagyománynak. Hogy milyen az orosz néplélek, azt száz-százötven éve találgatják Csandajevtől Homjakovig, Tolsztojtól Dosztojevszkijig, és ma Szolzsenyicintől Brodszkijig. De hagyjuk ezt. Ma valamirevaló politikus és/vagy történész a népfajra, nemzetre vonatkozó ön- és közmítoszokat értékén veszi. Engem jobban érdekel, hogy az ennél kifinomultabb kérdésben, amit Szűcs Jenő vetett fel korszakot meghatározó tanulmányában, vajon hol áll Antall József. Szűcs Jenő az illyési „hajszálgyökerekről” szólva vitázni kezd. „ Valóban »hajszálgyökerek« fűznek a nyelv által determinált nemzeti közösséghez?” - kérdi. Ellenvéleménye szerint „a nemzeti közösséghez tartozás lényegét tekintve másféle, más természetű kapcsolat, mint az »organikus«, »természetes« viszonyra utaló »gyökér« képzete. Akkor már sokkal inkább Ernest Renan híres meghatározása (1882): »Egy nemzet léte - nap mint nap megismétlődő népszavazás.« A nemzeti hovatartozás, a nemzeti közösség tudatos vállalása minőségében más képlet, mint valami mitikus-»organikus« kapcsolat. Az »érzést« és az »ösztönt« ez esetben az intellektus tartja nem »kordában«, hanem keretben. A »gyökér« és a plebiscite más-más típusú nemzeti tudat igen régi szimbóluma. Az előbbi szervesebbnek tűnik és erősebbnek, mégis bizonytalanabb; az utóbbi bizonytalanabbnak tűnik, mégis erősebb. ” Antall kétségtelenül a „gyökér” felfogását vallja a „napi népszavazás” helyett. A tizenötmillió magyar karaktere szerint, nyelve szerint hajszálgyökerekkel kötődik egybe s önmagához. Ez elszakíthatatlan és szerves kötelék. Ahogy az orosz és az ukrán, a grúz és az örmény, a horvát és a szerb milliók ugyancsak hajszálgyökereken keresztül kötődnek önnönmagukhoz, nemzeti tudatukhoz. Vélem, hogy mégis Szűcsnek van igaza, amikor a napról napra való népszavazásról beszél. Merthogy az oroszság, az ukránság, avagy a szerb, horvát, magyar nemzetet éppen most „szavazzák újra” naponta. És ennek a „szavazásnak” ma mások az elemei, mint ötven vagy száz éve, mások az összetartói, mint amiket a nemzeti karakterről, vagy éppen a nemzeti nyelvhez fűződő elszakíthatatlan viszonyról, a gyökérről gondoltunk. Mert a napi népszavazás bizonytalanabbnak látszik, mégis erősebb. * Akár Bethlen Istvánnak konszolidációja elején (1921-23), Antallnak is állandóan jobbra kell figyelnie, hogy onnan ne előzzék. Bevenni őket a pártba, illetve megőrizni ott. Bevenni a koalícióba, és velük egyensúlyozni. (Miként Bethlen az Egységes Párttal, Gömbössel, hasonlóképpen Csurkával és Torgyánnal.) Tudja, hogy balról most nem előzhető. Kelet-Európában a nyolcvanas évek vége óta mindenkit jobbról buktattak meg. A legfontosabb, hogy ne vádolhassák kommunista összejátszással, a múltba való visszatéréssel. Bethlennek kiválóan megfelelt, hogy a 22