Kritika 21. (1992)

1992 / 5. szám - Lengyel László: Miniszterelnök; Vonások egy arcképhez

s lenned, hanem ak­kor. Ha pontatlan vagy, a világ irányít téged s nem te a vi­lágot.” „A rendház temp­lomában télen-nyá­­ron reggel hét óra­kor mentünk misére. A templomot nem fű­tötték, s nyirkos, kö­dös téli reggeleken borzongva topog­tunk a hideg kőpadlón, a harmincperces csendes mise, a térdeplés, a katonás álldogálás kegyetle­nül elárasztottak, s legtöbbször főfájással érkez­tem az első tanórára. A templomlátogatást nevelő­ink szigorúan számon tartották, a felügyelők név­sort olvastak, s az elmulasztott istentiszteletet iga­zolni kellett, mint a mulasztott tanórákat. ” Most látom, hogy ez Márai Sándor vallomásai­ból való. De lehetett-e ez másként 1937-38-ban, 40-ben? Aligha. „Most kell hazajönni, fiatalúr? Tetszik tudni, hogy az ebéd mindig fél kettőkor van, a méltóságos úr már kérdezte, hogy hol van.” „Jól fontolja meg minden szavát, kolléga, a pontatlan szó olyan, mint a piszkos köröm, a fél­recsúszott nyakkendő.” És ez az úriember csinált egy tökéletesen pontatlan kormányt. Sem maga, sem miniszterei nem tartják magukat az elemi pontossághoz. Megbeszélt találkozókra nem mennek el, vagy órákat késnek, embereket várat­nak. Az Antall-kormány alatt vált közmondásos­sá, hogy egy miniszter sose érkezik meg oda, ahol várják, a beszéd tovább tart, mint megszab­ták, vagy teljesen elmarad. „Hogyan, Ön fel akar állni és el akar menni, amikor még csak egy órája ül a miniszterelnök előszobájában, az államtitkár irodája előtt? De hi­szen vannak itt még a múlt hétről is!” Nincs eb­ben rossz szándék. Nem gőgből várat, nem is tud­ja, hogy vársz. Vagy ha tudja, úgy gondolja, hogy neked meg kell hogy érje ez a várakozás. Pontat­lansága nem bohémes. Nem könnyed. Nem ma­gától értetődő. Az úriemberben az úr és az ember összekülönbözött, az úr maradt fölül. A világ iga­zítsa hozzá az óráját. S ha nem tetszik, annál rosszabb a világra nézve. De aki összetöri az időt, azt végül az idő is összetöri. Csak fantazmagória, szokásos szamárság, de az úrigyerekség hiszekegyéhez hozzátartozott a barátság szentsége. Vérszerződések a pad alatt. Elveszthetsz lányokat, szerelmeket, megteheted, hogy nem mész el nagyapád temetésére, s dac­ból egyetlen könyvet sem olvasol el, amit apád adott a kezedbe, de barátodat cserbenhagyni... No ennél aztán aligha tudok nagyobb bűnt mon­dani. Mert összeveszhettek politikán, gyilko­­lászhatják itt az emberek egymást különböző ol­dalakról, de aki a barátja mellett nem áll ki, az rosszabb, mint a gyilkosok. Ez az apák szigorú törvénye, akik nem szakítottak azért barátaikkal, mert „rossz oldalon” álltak 18-19-ben. Akik mentették egymást 44-ben. Ezt verték bele a fe­jekbe a piaristáknál és a bencéseknél. Vetél­kedsz? Igen. Versengsz az első helyért? Termé­szetesen. De barátodat félrelökni, megtagadni, hogy első légy? Nem. A keresztény középréte­gekben a szolidaritást nem vállalni egymással ismert dolog volt. De mégis szégyenletes. Antall József személyesen és kliensein keresztül azt az erkölcsöt valósítja meg, hogy barátainkat fel­használjuk, ha szükségünk van rájuk, s eldobjuk, ha már megtették kötelességüket. Nem rosszaka­ratból teszi. Csak éppen az úr és az ember vere­kedéséből az az úr került ki győztesen, aki nem tud másban hinni, mint abban, hogy barátom másként gondolkodása árulás, hátbaszúrás. „Ép­pen akkor nem áll mellém, amikor kellene. Bí­rál, ahelyett, hogy segítene. Nem én váltam mél­tatlanná a barátságra, hanem ő, hiszen ellenfele­inkkel ért egyet. Nem fogja föl, hogy ebben az élethalálharcban nem mindegy, hogy hol és mit nyilatkozik?” A citoyen attól citoyen, hogy olyan barátai vannak, akik másként gondolkod­nak. Akik gondolkodnak. Kimondják. Az úrnak szolgái vannak. „Nem, nem, maga ne szóljon, magát már ép­pen elégszer hallottam. Különben is, mindannyi­an tudjuk, hogy valamennyi lényeges ügy a pi­szoár fölött dől el.” Nevetnek. A miniszter­asszony is nevet. A miniszterelnök még kétszer, nyámmogó élvezettel hozza össze a fontos dönté­seket és a férfiakat a piszoár fölé. A bankárok ér­tékelik. Thatcher és Cresson asszonyok is moso­lyognának, ha itt lennének. Lalumiere asszony óvatosan a füléhez emeli a kezét. Érdekes ez a makedón humor. Barátságos férfivilág. Beavatta­­tás a titokba. Csak nem akarod számon kérni rajta saját érté­keit? Emlékezz, mennyire irtóztál, amikor veled bajlódtak, hogy beléd verjék! Miért kellene egy úriemberen elszámolni, hogy nem az? Mennyivel ér ez többet, mint egy kommunista vezetőt figyel­meztetni, hogy a „kommunista erkölcs” éppen az ellenkezőjét mondja, mint amit ő tesz? Semmivel. Nincs értelme. Ez nem is számonkérés. Csak ténymegállapítás. Nem kell rá magyarázat. Példa­mutatóan nagy politikusnak nevezi Borisz Jelcint. Miért? Mert győzött, és előre meg tudta mondani, hogy győzni fog. De leginkább azért, mert tökéle­tesen feledni tudja, hogy mit tett és miben hitt életének előző évtizedeiben. Antall József sajnál­kozó elnézéssel tekint Gorbacsovra, akinek se­hogy se sikerült túlélnie az általa elindított folya­matot, aki nem tudta kiölni magából neveltetését, eszméit, levetkezni hitét. Antall József tudatos túlélő. „A túlélés perce a hatalom perce” - kezdi „A túlélő”-t Elias Canet­ti. Hát akkor tessék parancsolni. „Az ablaknál ült minden áldott nap. A súlyos függönyök mintha beburkolták volna. Többnyire figyelt súlyos, le-lecsukódó szemhéja alól. Nem kerülték, de nem is mentek oda hozzá. Néhány öreg obsitos marad hű hozzá, egyik­másik lerokkan mellé - a többi sietve halad el mellette, valamennyinek rettenetesen szorgos a dolga, már az illendő köszönésre is alig van ide­­jök. Nem szerettem, nem féltem, sajnáltam. Las­san és bizonytalanul vette elő tárcájából a szivart. Rossz, régi tárcából, reszkető kézzel. Még nem olyan régen tízen is gyújtottak gyufát, ha ajka felé vitte a szivart, s íme, mely furcsák a véletlen játé­kai­­ viszi ajkához a szivart, szertenéz és nincs egy híve a szemhatáron, nekem jut a szerencse: tessék, kegyelmes uram!­­ Köszönöm. »Látod fiam, ez itt az ország. Ország. Vannak itt vagy öten, kiknek véleményét nemcsak meg­hallgatni, de megfogadni is érdemes. De abból négyen halottak.« Fölint a képekre. »Azután, egy tucatnyian olyanok, akik számítanak. Lehet, hogy sokat is mondtam. No, ők álljanak bárhová, te­gyenek helyest, vagy helytelent, őket még figyel­ni kell.« Körülnézett. »A többi az vagy senki, vagy olyan, ki volt, de már nem lesz, vagy ki lesz, de még nincs.« Választók? Ugyan. Csak mi, csak mi.” A generálisról, Tisza Kálmánról, írhatta volna ezt Benedek Elek. Részben meg is írta. Hazagon­dolt. Nemzetkarakter és népfaj. „A grúz lovasnem­zet, nemesi, dacos becsületérzésekkel. De ugye ravasz kaukázusiak.” „Jelcin kifejezi az orosz néplelket, Gorbacsov valahogy túl nyugatos, túl európai.” „A magyar­tól karakterében idegen a diktatúra.” Semmi pa­naszom nincs a nemzetkarakterológia ellen, ha azt a politika egy, pontosan körülhatárolt eleme­ként kezeljük. Csakhogy Antall József a faji és nemzetkarakterológiai vélekedéseit nagy maga­­biztossággal oly kézenfekvő igazságokként tárja elénk, hogy érezzük, legfontosabb világmagyará­zó elve ez. Nem vetem ellenébe, amit Antall Jó­zsef történész legalább oly pontosan tud, mint én, hogy a nemzeti jellem nem örök érvényű, hanem maga is száz-százötven éves találmány, s része a nemzeti hagyománynak. Hogy milyen az orosz néplélek, azt száz-százötven éve találgatják Csan­­dajevtől Homjakovig, Tolsztojtól Dosztojevszki­jig, és ma Szolzsenyicintől Brodszkijig. De hagy­juk ezt. Ma valamirevaló politikus és/vagy törté­nész a népfajra, nemzetre vonatkozó ön- és köz­mítoszokat értékén veszi. Engem jobban érdekel, hogy az ennél kifinomultabb kérdésben, amit Szűcs Jenő vetett fel korszakot meghatározó ta­nulmányában, vajon hol áll Antall József. Szűcs Jenő az illyési „hajszálgyökerekről” szólva vitázni kezd. „ Valóban »hajszálgyökerek« fűznek a nyelv által determinált nemzeti közös­séghez?” - kérdi. Ellenvéleménye szerint „a nemzeti közösséghez tartozás lényegét tekintve másféle, más természetű kapcsolat, mint az »or­ganikus«, »természetes« viszonyra utaló »gyö­kér« képzete. Akkor már sokkal inkább Ernest Re­nan híres meghatározása (1882): »Egy nemzet lé­te - nap mint nap megismétlődő népszavazás.« A nemzeti hovatartozás, a nemzeti közösség tudatos vállalása minőségében más képlet, mint valami mitikus-»organikus« kapcsolat. Az »érzést« és az »ösztönt« ez esetben az intellektus tartja nem »kordában«, hanem keretben. A »gyökér« és a plebiscite más-más típusú nemzeti tudat igen régi szimbóluma. Az előbbi szervesebbnek tűnik és erősebbnek, mégis bizonytalanabb; az utóbbi bi­zonytalanabbnak tűnik, mégis erősebb. ” Antall kétségtelenül a „gyökér” felfogását vallja a „napi népszavazás” helyett. A tizenötmillió magyar ka­raktere szerint, nyelve szerint hajszálgyökerekkel kötődik egybe s önmagához. Ez elszakíthatatlan és szerves kötelék. Ahogy az orosz és az ukrán, a grúz és az örmény, a horvát és a szerb milliók ugyancsak hajszálgyökereken keresztül kötődnek önnönmagukhoz, nemzeti tudatukhoz. Vélem, hogy mégis Szűcsnek van igaza, amikor a napról napra való népszavazásról beszél. Merthogy az oroszság, az ukránság, avagy a szerb, horvát, ma­gyar nemzetet éppen most „szavazzák újra” na­ponta. És ennek a „szavazásnak” ma mások az elemei, mint ötven vagy száz éve, mások az összetartói, mint amiket a nemzeti karakterről, vagy éppen a nemzeti nyelvhez fűződő elszakít­hatatlan viszonyról, a gyökérről gondoltunk. Mert a napi népszavazás bizonytalanabbnak látszik, mégis erősebb. * Akár Bethlen Istvánnak konszolidációja elején (1921-23), Antallnak is állandóan jobbra kell fi­gyelnie, hogy onnan ne előzzék. Bevenni őket a pártba, illetve megőrizni ott. Bevenni a koalíció­ba, és velük egyensúlyozni. (Miként Bethlen az Egységes Párttal, Gömbössel, hasonlóképpen Csurkával és Torgyánnal.) Tudja, hogy balról most nem előzhető. Kelet-Európában a nyolcva­nas évek vége óta mindenkit jobbról buktattak meg. A legfontosabb, hogy ne vádolhassák kom­munista összejátszással, a múltba való visszaté­réssel. Bethlennek kiválóan megfelelt, hogy a 22

Next