Kritika 21. (1992)
1992 / 12. szám - Kis János: Donáth Ferenc a magyar történelemben
Kállai Gyula társaságában a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vádjával titkos bíróság elé állítják, és - másodrendű vádlottként - tizenöt évre ítélik. A vád, sajnos, elejétől végéig hamis. Donáth több mint három évet tölt magánzárkában. Elégséges idő, hogy múltjával szembenézzen. Amikor Nagy Imre, első miniszterelnöksége idején, elindítja a rehabilitációk folyamatát, ő már nem tartozik a hívők közé. Kezdetben még azt sem akarja elhinni, hogy az eljárás célja valóban az ítélet megsemmisítése. Arra gondol, hogy új vádakat akarnak a nyakába varrni. A vizsgálótiszt kénytelen este, gépkocsin a lakásához szállítani, hogy a kivilágított ablakon át lássa: van otthona, van még család, amelynek körébe visszatérhet. Csak ekkor hajlandó kérni a perújítást. Szabadulása után nem kapcsolódik be a politikába. Rákosi a főügyész posztját ajánlja föl neki, ám ő nem kér a hatalomból. Nem csatlakozik a pártellenzékhez sem. Nem bízik benne, hogy az MDF sztálinista vezetését és szolgalelkű bürokráciáját belülről meg lehetne dönteni. Visszatartja az is, hogy rendezetlen a viszonya Nagy Imrével, aki a pártellenzék természetes vezéralakja lesz. Nagy Imre azt kívánja, hogy Donáth kövesse meg őt az 1949-es támadásért, ahogy a kommunista pártzsargon kifejezte: gyakoroljon önkritikát. Donáth ezt önérzetesen elutasítja. Hiszen hibázott, igaz, de kisebbet hibázott-e Nagy Imre, aki a Politikai Bizottság tagja volt, amikor ő börtönben ült? Így tehát két zajtalan év következik. Donáth Ferenc csöndes kutatóhelyeken, visszavonultan dolgozik az agrárgazdaságtan tudós szakértőjeként. De aztán - mint később mondogatta - még egyszer sikerült elcsábítani őt. Jött a szovjet párt XX. kongresszusa, Hruscsov titkos beszéde, mely leleplezte Sztálin bűneit. Donáth előtt ismét felcsillant a remény, hogy a kommunista mozgalom visszatérhet szabadságelvű ősforrásaihoz. Ez az ízig-vérig politikus ember, aki ifjú korában a világ megváltoztatására tette föl életét, nem tud ellenállni a csábításnak. Mégiscsak bekapcsolódik a Nagy Imre körül gyülekező pártellenzék tevékenységébe. Megjelenik Nagy Imre 60. születésnapján a volt miniszterelnök Orsó utcai villájában, azon a magánfogadáson, mely a Rákosiék ellenzékének seregszemléje lett, s ezzel a két férfi között feloldódik a feszültség. Részt vesz a Petőfi Kör vitáin, elnökli az ún. közgazdász-vitát. 1956. október 22-én este Debrecenben tart előadást a magyar mezőgazdaság állapotáról. Mire 23-án délután visszaér Budapestre, már forrong a város. Donáth Ferencet a Szövosz székházába várják, ahol Nagy Imre gazdasági kormányprogramjáról hívtak össze szakértői megbeszélést. Itt hallgatja meg Gerő rádióbeszédét, aztán lemegy az utcára. Végigjárja a tüntetés színtereit, elmegy az ostromlott Rádióhoz, ott van a Sztálin-szobor ledöntésénél. Szeme előtt radikalizálódik az utca, ahogy az egyetemistáktól és értelmiségiektől átveszik a fő szerepet a külső kerületekből beözönlő munkások. Donáthot megcsapja a történelem szele. Élete végéig emlegeti azokat az órákat, amikor egy apatikusnak tűnő ország egyszerre magára talált, mindenkinek politikai véleménye és akarata lett. „Mi keveset éltünk, s milyen sokat éltünk át október 23. és november 4. között” - sóhajt fel évekkel később egy tanulmányvázlat tárgyilagos megállapításai közé szúrt mondatban. Kitörölhetetlen benyomást tesz rá, hogy az utca néhány óra leforgása alatt túlhalad minden követelésen, melyhez a politikusok évek lassú fejlődése során jutottak el. Azonnal megérti, hogy ha a kommunisták nem tudnak késlekedés nélkül felzárkózni a radikalizálódott tömegekhez, az számukra a politikai megsemmisülést jelenti, az országra pedig katasztrófát hozhat. Október 26-án nyíltan odavágja az MDP Központi Vezetőségének: „Én azt gondolom, hamarosan ,valószínűleg inkább haladéktalanul hangzott el - K. J.t el kell határolni [magunkat a pártvezetés eddigi politikájától], világosan, egyértelműen leszögezni, hogy elismerjük e megmozdulás jogosságát, magunkévá tesszük és a megalakuló kormány elvi alapjává tesszük. ...Ha nem határozzuk el magunkat, el fognak bennünket söpörni. Felháborítja az MDP vezetőinek hitványsága, tökéletes alkalmatlanságuk a helyzettel való szembenézésre. Kétségbeejti, hogy Nagy Imre feltétel nélkül elfogadta ettől a tökéletesen lejáratódott klikktől a miniszterelnöki tisztséget, hogy nem különböztette meg magát a szovjet csapatok behívóitól, és nevét adta a statáriumhoz. A maga részéről nem vállal közösséget ezzel a társasággal. Frissen kapott titkári címéről lemond, és csak október 28-a után kapcsolódik be a vezetésbe, amikor Nagy Imre végre elismeri a felkelést és megszabadul Geráéktól. A forradalmat Donáth összetettnek látja. Nem kerüli el a figyelmét, hogy mozgásba jöttek mindenféle restaurációs erők, horthysták és szélsőjobboldaliak. Látja azokat az előbbieknél nagyobb számú csoportosulásokat, amelyek a politikában és a tulajdonviszonyok terén is 1947-hez vagy 45-höz szeretnének visszatérni. De a meghatározó tényezőnek nem őket tartja, hanem a felkelt munkásságot, mely a múlt helyett a jövő felé fordul, nem visszacsinálni akarja az államosítást, hanem valódi köztulajdonba venni az üzemeket. Ahogyan a Bibó Emlékkönyv számára készült, összefoglaló tanulmányában írja: „A felkelésben órák alatt közös táborba kerültek reakciós restaurátorok, akik döntő vonatkozásban és végső soron az 1945 előtti állapotok valamiféle demokratikus mázzal bevont változatát kívánták visszahozni, demokraták, akik az 1945-ös parlamentáris demokrácia alapján álltak, és akik a közéletet oly módon kívánták folytatni, ahogyan az 1947-ben megszakadt, és a parlamentáris demokráciát közvetlen demokráciával korrigálni akaró társadalmi erők, elsősorban a munkásosztály. A történelem tanúsítja, hogy ilyen egység átmenetileg létrejön ellentétes érdekű társadalmi csoportok között.”"" Az egység tehát Donáth szerint átmeneti, és az a kérdés, hogy a szocialista megújulás erői kerekednek-e felül, vagy azok az erők, melyek valamilyen múltbeli állapothoz szeretnének visszatérni. Október napjaiban az események kimenetelét még eldöntetlennek látja. Azonban szilárd meggyőződése, hogy a szocialista alternatíva - melynek győzelmében reménykedik - csak akkor valósulhat meg, ha a kommunista párt megérti a munkásosztály akaratát, és azonosul vele. A munkásokat Donáth szerint két indíték vitte az utcára: a demokrácia hiánya és a megsértett nemzeti önérzet. Csak olyan politika hozhat megnyugvást, amely az egyenjogúság és függetlenség alapjára helyezi a magyar-szovjet viszonyt, a belső államszervezetben pedig elismeri a munkástanácsmozgalmat. Ez nem engedmény volna, hanem előrelépés a szocializmus, a gazdasági és politikai demokrácia szocialista formája felé, mert a munkástanácsok mind a kettőnek hiteles bázisai Donáth szerint. A többpártrendszerhez való visszatérést Donáth október 24. és 28. között nem követeli, de 28-a után elfogadja mint a helyzet konszolidálásának elengedhetetlen feltételét. Azonban nem ebben látja az igazi kibontakozást. A romániai száműzetés hónapjaiban készült feljegyzések, de évtizedekkel későbbi írások is vissza-visszatérnek ahhoz a gondolathoz, hogy a forradalmi munkásság nem rokonszenvezett a pártokkal, és a többpártrendszert csupán taktikai megfontolásokból (az egypárti diktatúra ellensúlyaként) fogadta el. Valódi célja az volt - és Donáth feltétel nélkül azonosítja magát ezzel a céllal -, hogy a munkástanácsok központi szervei vegyék kezükbe az állam fölötti ellenőrzést. Az üzemek munkástanácsai, a közintézmények forradalmi bizottságai és a falvak nemzeti bizottságai képeznék Donáth szerint az új, a polgárit meghaladó demokrácia alapját. Ezekből merítené legitimitását az ideiglenes kormány, amelynek novemberben vagy decemberben kelt kibontakozási tervezete értelmében fel kellene váltania a Kádár-kormányt. „3. Az új kormánynak a magyar társadalomira kell támaszkodnia] (a szervezeteket összefogó, közös cél és program alapjain álló mozgalomra), amelyeket október során a tömegek kezdeményeztek és hoztak létre. Elsősorban a munkástanácsokra, az értelmiség és az ifjúság forradalmi bizottságaira, [illetve] a parasztság valamilyen érdekvédelmi szervezetére. 4. E szervezetek ... országos csúcsszerve ... lépne egyelőre az országgyűlés helyébe. A kormány a testület felhatalmazása alapján kormányoz és e testületnek beszámolási kötelezettséggel tartozik. A mozgalomnak üzemi, hivatali és területi szervei lennének.”" Ezekre kell épülnie a magyarországi szocializmusnak vagy nem lesz szocializmus Magyarországon, így látja Donáth 1956 október-novemberében, és attól fogva változatlanul. 1956-ban Donáth Ferenc politikai világképe végérvényesen kialakult. A snagovi feljegyzések irányadó megállapításain évtizedek múlva sem változtat. Ugyanígy foglal állást szocializmus és kapitalizmus, önigazgatás és piacgazdaság, közvetlen demokrácia és képviseleti demokrácia vitájában akkor is, amikor az új demokratikus mozgalmak perspektíváit igyekszik kijelölni, a Bibó Emlékkönyvnek szánt tanulmányában és a monori tanácskozás hozzászólásaiban. Ugyanígy ítéli meg a forradalom jellegét és társadalmi összetevőit kései tanulmányvázlataiban. Ezt a folytonos ívet egyetlen esemény szakítja meg, fájdalmas kérdések elé állítva Donáth Ferenc tisztelőit: az 1958- as terrorper. Ezekre a kérdésekre, mai ismereteink birtokában, még nem tudunk - s meglehet, a történelmi távolság növekedésével egyre kevésbé leszünk képesek - válaszolni. A történelem iróniája, hogy a Kádár-per másodrendű vádlottja nyolc év múlva a Kádár által vezényelt Nagy Imre-perben lesz másodrendű vádlott. A per jegyzőkönyve mindmáig nem nyilvános, hiteles szövege, kritikai kommentárja nincs. Noha a tárgyalást végig filmezték, a filmanyag szőrén-szálán eltűnt, csak egy propagandafilm számára kiollózott töredékei maradtak meg. Ezért a legnagyobb óvatossággal kell szólnunk a per eseményeiről. A koncepciós perek áldozatai ritkán viselkednek hősként - ez a helyzet, a hamis vádak és tanúvallomások sokasága, a vádlottak elszigetelése és lelki gyötrése, meg a kirakatperre megfelelő tárgyalásvezetés is úgyszólván lehetetlenné tesz Kirakatper volt a Nagy Imre-per is, jóllehet zárt ajtók mögött rendezték meg. Célja egy politikai koncepció bizonyítása volt: aki a kommunista párt belső megújítására, a szocialista rendszer demokratizálására törekszik, az áruló, összeesküvő, a Horthy-rendszer visszaállításán fáradozó restaurációs erők cimborája, és nem remélhet kegyelmet. Ehhez a koncepcióhoz képest igyekeztek a vádlottak kialakítani védekezési vonalvezetésüket, ezekhez az abszurd vádakhoz viszonyítva kell a perben tett kijelentéseiket értékelnünk. Donáth Ferenc nem tett vádlott-társainak helyzetét súlyosbító, terhelő vallomásokat. Saját helyzetét a nagy többséghez hasonlóan igyekezett enyhíteni, oly módon, hogy közben megőrizze a méltóságát. Magatartásához, mai ismereteink alapján, két kulcs is adható. Lehetséges, hogy részben taktikázásból magyarázta a Rákosiéktól elszenvedett sérelmekkel és Nagy Imre iratainak hatásával a forradalomban való részvételét. Hogy csupán az életéért küzdött, amikor megkövette a harcokban elesett orosz kiskatonák emlékét. De szemléletével az is összefért, hogy végzetes katasztrófának lássa a magyar október végkifejletét, ha a tények azt bizonyítanák, hogy a restaurációs erők november elején felülkerekedőben voltak. Aránylag kevés objektív adatunk van a pert megelőző, hosszú kihallgatási tortúráról, annyit azonban tudunk, hogy a kihallgatók tendenciózusan csoportosított, valós és hamis tények özönét zúdították a vádlottakra. Lehetséges, hogy a külvilágtól és társaitól teljesen elszigetelt Donáth nem tudta kivonni magát e tényözön lélektani hatása alól. Ha így volt, ezt alighanem élete végéig nyitott sebként viselte. De önbecsülésében nem kellett megroppannia. Mert ha ez a magyarázat, akkor Donáth Ferenc a tárgyaláson nem került szembe önmagával. Nem tagadta meg elveit, csupán a tények megítélésében engedett a pszichológiai nyomásnak. A tárgyalóteremből mindenképpen olyan emberként távozott, aki emelt fővel vállalhat majd újra közszerepet, amikor megint eljön a cselekvés ideje. Tizenkét évre ítélik; 1960-ban amnesztiával szabadul. Ezúttal fel sem merül a kérdés, hogy bekapcsolódjon a politikába. A következő, csaknem két évtizedet tudományos kutatásnak és elmélkedésnek szenteli. Könyvet ír a földreformról, a magyar mezőgazdaság átalakulásáról; tanulmányokat a szövetkezetek belső szerkezetéről, a mezőgazdasági üzemméretek alakulásáról, a mezőgazdaság termelékenységéről. De minden tárgyi részkérdés mögött ott rejlik egy alapvető, meghatározó kérdés, mely élete végéig izgatta Donáthot: mi magyarázza, hogy a magyar kommunista mozgalom olyan embereket tudott magához vonzani, mint a mártír Losonczy Géza, Nagy Imre, Szilágyi József - és mégis jóvátehetetlenül, visszacsinálhatatlanul szembekerült az eszményekkel, melyek ezeket az embereket egykor a soraiba vitték. 38 KRITIKA