Kritika 21. (1992)
1992 / 12. szám - Vujicsics Sztoján fordítása: Ivo Andrić:Hidak
szociológiai kar hallgatójaként 1968 júniusában társaival együtt bevonult az egyetem falai közé, és meghirdette a sztrájkot. A hatalom CIA-kémeknek nevezte őket. A munkások elítélték az egyetemistákat, ugyebár. Ezt tették - állítólag - a parasztok is. A bölcsészkar épületét rohamsisakos rendőrök vették körül, Belgrád környékén pedig katonaságot vontak össze. A pártbárók a katonai közbelépés lehetőségeit mérlegelték a Milenák ellen. Amikor sikerült szétzilálni a mozgalmat, besúgókat telepítettek az egyetemistaotthonokba, működtek az általános népvédelmi és honvédelmi bizottmányok, amelyek gondoskodtak, hogy a gyermekek soha többé ne forduljanak apáik ellen. Milena M.-et nyolcévi munkanélküliséggel sújtották. Gyermekét is így, a morális és politikai alkalmatlanság terhe alatt szülte. S a morális és politikai alkalmatlanok nemigen vehettek gyerekeiknek narancsot. Talán csak azért, hogy lánya előtt némi erkölcsi elégtételt érezzen, szóba hoztam a belgrádi tüntetéseket. Az arcára csak ekkor rajzolódott ki a szomorúság, amelyet éveken át rejtegetnie kellett. Mivel jól ismertem félelmének okát, hiszen a megmaradás érdekében felednie kellett a múltját, újra kénytelen voltam konstatálni - mint annyiszor -, hogy amikor a maximalizmus sem idéz elő változást, akkor a minimum is boldoggá tesz bennünket. Ha egyszer felesleges lesz a kénytelen-kelletlenül elfogadott tanulság, akkor majd feltörnek belőlünk a múlt rettegései, megaláztatásai, görcsei, traumái. Csak akkor derül majd ki, mennyit szenvedett az a társadalom. A legszörnyűbb az, hogy most azok is üdvözlik az egyetemista zavargásokat, akik húsz évvel ezelőtt elfojtották azokat, atyáskodva duruzsolnak azok, akik a Milenák elmarasztalására alapozták politikai karrierjüket, és egy életre szólón megbélyegeztek mindenkit, aki netán egy jó szót mert szólni arról a ’68-as forró nyárról. Még semmi sem változott meg tehát. A tüntető belgrádi egyetemisták egyik falfeliratát olvasom: „Tartsatok ki, megérkezünk. — A Hatodik flotta.” Már az utcán is hangosan beszélnek a katonai intervencióról. Sokan tudni vélik, hogy bombázni fogják a légi kikötőket, a hidakat, a vasúti csomópontokat. A polgárháború leheletét soha nem éreztem ilyen közelről, mint ezekben a napokban. Mindennapi téma lett, hogy ki hány kiló lisztet és cukrot vásárolt? Hány liter olajat raktározott el? De mit ér az olaj, a liszt, ha a pincékbe kell menekülnünk? Garázdálkodó bandák fosztogatják majd a lakásokat. Mi lesz azokkal, akiknek nem jut pince és óvóhely? Őszre nem működik a távfűtés. A kórházak, az iskolák, a színházak zárva lesznek. A kormánypárti politikusok a konstruktív pesszimizmusról mondanak próféciákat. Eddig mindenki személyesen élte át a félelmet, most kollektívvé vált ez is. Az értelmiségiek egyik csoportja azzal vádolja a másikat, hogy a háború szellemének szolgálatába szegődött. Aki mély meggyőződésből és igaz érvekkel teszi ezt, okvetlenül szembesül a következő dilemmával: ha a gondolatnak valóban lehetett ilyen ereje, akkor mit tettünk annyi éven át, hogy olyan egyetemes és szilárd értékeszményeket fogalmazzunk meg, amelyek semlegesítették volna az előbbieket. Vagy kizárólag csak az embertelen gondolatnak lenne hatása? Vagy pedig a pártállami zsöllyékben éppen a felvilágosult, liberális, demokratikus étoszt hanyagolták el sokan a kényelmes széplelkűség nevében. Mit kezdjünk az ártatlan értelmiség felelőtlenségével? Ha ezekkel a kérdésekkel szembesülünk, akkor már nem egyszerű marakodásról, vádaskodásról lesz szó, hanem a totalitárius szellem emberséges, de következetes fertőtlenítéséről. Lesz ez olyan fontos, mint a nácitlanítás volt Németországban. Szembetűnő, hogy a bukott politikusok a hatalomban eltöltött időt a teljes determinizmus, már-már a fatalizmus szellemében értelmezik, hogy felelősségüket tagadják. De a bukásuk utáni éveket már csakis a személyes felelősség optikáján át nézik, szerintük ekkor nem működtek azok a legendáris „objektív szükségszerűségek”. Igaza van Isaiah Berlinnek, amikor rámutatott ennek veszélyére, hisz amennyiben elismerjük a determinizmus érvényességét, gyökeresen felül kell vizsgálni az etika nyelvét. A farkasok szabadsága mindig a bárányok halálát jelentette, és semmiféle interpretációs hamisítással ezt nem lehet kiforgatni, mert ahogy nem léteznek farkasfaló bárányok, ugyanúgy sohasem sompolyogtak köztünk báránybarát farkasok. A mindenkori farkasok pedig akkor vizsgálják felül az etika nyelvét, amikor ez nekik megfelel. Milyen örömet talál a vak ember, ha a napba néz? A sejtelem, hogy mégis ragyog a nap, enyhíti-e vakságának keserűségét? Könnyű dolguk volt azoknak, akik a szilárd és látható berlini falakat döntögették! De mi legyen a láthatatlan, a kocsonyás, a nyálkás anyagból felemelt, nagyrészt láthatatlanná varázsolt falakkal? Az ex-Jugoszláviában ilyen falak között éltünk. Avagy miért ne gondolnám, hogy olyan volt itt az élet, mint amikor egy csónak felborult a nyílt tengeren, s egy elegáns szálloda teraszán egy előkelő társaság tagjai egymás kezéből kapkodták ki a távcsövet, hogy gyönyörködjenek a természet féktelen hatalmában. M Iro Andric indabból, amit az ember életösztöne emel és épít, számomra semmi se jóravalóbb és értékesebb, mint a hidak. Fontosabbak a házaknál, szentebbek, mert közösebbek, a templomoknál. Mindenki bírja őket, s mindenkihez egyformák, hasznosak, mindig megfontoltan emelték őket, oly helyen, ahol a szükség leginkább kereszteződik, maradandóbbak, mint más épületek, és nem szolgálnak semmit, ami titkos vagy gonosz. A nagy kőhidak, letűnt korok tanúi, amikor másképp éltek, gondolkodtak és építettek, szürkék vagy vörhenyesek a széltől, meg esőtől. Élesen metszett köveik gyakran kicsorbultak, eresztékeikben és láthatatlan repedéseikben pedig satnya fű sarjad, vagy madarak fészkelnek. Sudár acélhidak, melyek úgy feszülnek az egyik parttól a másikig, mint a húr, s remegnek és megpendülnek minden vonattól, amely átrobog rajtuk; ezek mintha még várnának végső alakjukra és tökélyükre, s vonalaik szépsége a maga teljében unokáink szemében tárulkozik majd csak fel. A fahidak a boszniai városkák bejáratánál, melyeknek elkopott gerendái úgy táncolnak és pengenek a falusi lovak patái alatt, mint a xilofon falemezkéi. S legvégül azok az egészen kicsiny hidacskák a hegyekben, valójában csak egyetlen nagyobbacska rönk, vagy két egymáshoz szegezett gerenda, melyeket valami hegyi patak fölé vetettek, amelyen nélkülük nem lehetne átjutni. Évente kétszer a hegyi áradat, amikor lezúdul, magával ragadja e bürüt, a parasztok meg, elvakult csökönyösségükben, akár a hangyák, újat döntenek, ácsolnak és tesznek a helyébe. Ezért a hegyi patakok mentén, a sziklák közötti erekben, gyakran látni ezeket a néhai hidakat, ott fekszenek és korhadoznak, akár a többi fa, melyet a véletlen sodort arrafelé, de ezek a megbárdolt gerendák, amelyek tűzre vagy elkorhadásra ítéltettek, kiválnak a hordalékból, s még mindig ama célra emlékeztetnek, melyet szolgáltak. Lényegében egyformák, s egyaránt érdemesek figyelmünkre, mert azt a helyet jelzik, ahol az ember akadályba ütközött, de nem torpant meg előtte, hanem felülkerekedett rajta, s úgy hidalta át, ahogy tudta, felfogásához, ízléséhez, s ama körülményekhez mérten, melyek közrefogták. S amikor a hidakra gondolok, emlékezetemben nem azok tűnnek elő, amelyeken a legtöbbször mentem át, hanem azok, melyek a legjobban ragadták meg és ragadták magukkal figyelmemet és szellememet. Mindenekelőtt a szarajevói hidak. A Miljackán, amelynek medre képezi Szarajevó gerincét, olyanok ezek a hidak, mint a kőcsigolyák. Világosan látom őket, és sorba veszem. Ismerem íveiket, emlékszem korlátaikra. Van közöttük olyan is, amely egy fiatalember sorsszerű nevét viseli, kicsiny, de állhatatos, magába zárkózó, mint valami jó és hallgatag erőd, amely nem ismer megadást, sem árulást. Azután azok a hidak, amelyeket útjaimon láttam, éjjel, a vonatból, sudárak és fehérek, akár valami látomások. Spanyolország kőhídjai, melyeket benőtt a repkény, s amelyek önmaguk képe fölött merengenek, amely a sötét víztükörben rajzolódik ki. Fahidak szerte Svájcban, amelyeket a nagy havazások miatt tetővel fedtek, s hosszú hombárokra emlékeztetnek, belülről meg szentek s legendák képeivel ékítették őket, mint a kápolnákat szokás. Fantasztikus hidak török földön, amelyeket csak úgy nagyjából állítottak, s csak a sors őrzi és tartja fenn őket. A római hidak Dél- Itáliában, fehér kőből, melyekről az idő már mindent lemállasztott, amit csak lehetett, s melyek mellett már vagy száz éve valami új híd vezet, de azok egyre csak állnak, mint őrködő csontvázak. Így aztán, mindenfele a világban, amerre csak gondolataim szállnak vagy megállapodnak, hűséges és hallgatag hidakkal találkoznak, mint az ember örök és örökké kielégítetlen vágyával, hogy összekötődjék, megbékéljen és egybekapcsolódjék egymással minden, ami szellemünk, szemünk és lépteink útjában feltűnik, hogy ne legyen megosztódás, ellentét, sem különválás. Így van ez álmaimban, és a képzelet önkényes játékában. A legkesernyésebb és legszépségesebb zenét hallgatva, amelyet valaha is hallottam, hirtelen egy kőhíd látomása merült fel előttem, melyet derékba törtek, s megtört ívének meredező csonkjai fájdalmasan ágaskodtak egymás felé, végső erőfeszítésükkel mutatva a megsemmisült ív egyedüli lehetséges vonalát. Ez a hűség, és a szépség magasztos meg nem nyugvása, amely önmaga mellett csak egyedül egy lehetőséget tartogat: a nemlétet. Végül mindaz, ahogyan életünk kifejeződik - a gondolatok, erőfeszítések, pillantások, mosolyok, szavak, sóhajok -, mindaz a túlsó partra húz, amelyhez úgy igazodik, mint célhoz, s csak azon nyeri el valódi értelmét. Mindennek van valami leküzdeni és áthidalni valója: zűrzavart, halált vagy értelmetlenséget. Mert minden csak átmenet: híd, mely a végtelenbe vész, melyhez képest minden híd a földön csak játék, sejtelmes jelkép. És minden reménységünk odaát van. (1933) VUJICSICS SZTOJÁN fordítása Hidak 18 KRITIKA