Kritika 21. (1992)

1992 / 12. szám - Vujicsics Sztoján fordítása: Ivo Andrić:Hidak

szociológiai kar hallgatójaként 1968 júniusában társaival együtt bevonult az egyetem falai közé, és meghirdette a sztrájkot. A hatalom CIA-ké­­meknek nevezte őket. A munkások elítélték az egyetemistákat, ugyebár. Ezt tették - állítólag - a parasztok is. A bölcsészkar épületét rohamsisakos rendőrök vették körül, Belgrád környékén pedig katonaságot vontak össze. A pártbárók a katonai közbelépés lehetőségeit mérlegelték a Milenák ellen. Amikor sikerült szétzilálni a mozgalmat, besúgókat telepítettek az egyetemistaotthonokba, működtek az általános népvédelmi és honvédelmi bizottmányok, amelyek gondoskodtak, hogy a gyermekek soha többé ne forduljanak apáik ellen. Milena M.-et nyolcévi munkanélküliséggel súj­tották. Gyermekét is így, a morális és politikai al­kalmatlanság terhe alatt szülte. S a morális és po­litikai alkalmatlanok nemigen vehettek gyereke­iknek narancsot. Talán csak azért, hogy lánya előtt némi erkölcsi elégtételt érezzen, szóba hoz­tam a belgrádi tüntetéseket. Az arcára csak ekkor rajzolódott ki a szomorúság, amelyet éveken át rejtegetnie kellett. Mivel jól ismertem félelmének okát, hiszen a megmaradás érdekében felednie kellett a múltját, újra kénytelen voltam konstatál­ni - mint annyiszor -, hogy amikor a maximaliz­­mus sem idéz elő változást, akkor a minimum is boldoggá tesz bennünket. Ha egyszer felesleges lesz a kénytelen-kelletlenül elfogadott tanulság, akkor majd feltörnek belőlünk a múlt rettegései, megaláztatásai, görcsei, traumái. Csak akkor de­rül majd ki, mennyit szenvedett az a társadalom. A legszörnyűbb az, hogy most azok is üdvözlik az egyetemista zavargásokat, akik húsz évvel ez­előtt elfojtották azokat, atyáskodva duruzsolnak azok, akik a Milenák elmarasztalására ala­pozták politikai karrierjüket, és egy életre szólón megbélyegeztek mindenkit, aki netán egy jó szót mert szólni arról a ’68-as forró nyárról. Még sem­mi sem változott meg tehát. A tüntető belgrádi egyetemisták egyik falfel­iratát olvasom: „Tartsatok ki, megérkezünk. — A Hatodik flotta.” Már az utcán is hangosan be­szélnek a katonai intervencióról. Sokan tudni vé­lik, hogy bombázni fogják a légi kikötőket, a hi­dakat, a vasúti csomópontokat. A polgárháború leheletét soha nem éreztem ilyen közelről, mint ezekben a napokban. Mindennapi téma lett, hogy ki hány kiló lisztet és cukrot vásárolt? Hány liter olajat raktározott el? De mit ér az olaj, a liszt, ha a pincékbe kell menekülnünk? Garázdálkodó bandák fosztogatják majd a lakásokat. Mi lesz azokkal, akiknek nem jut pince és óvóhely? Ősz­re nem működik a távfűtés. A kórházak, az isko­lák, a színházak zárva lesznek. A kormánypárti politikusok a konstruktív pesszimizmusról mon­danak próféciákat. Eddig mindenki személyesen élte át a félelmet, most kollektívvé vált ez is. Az értelmiségiek egyik csoportja azzal vádolja a másikat, hogy a háború szellemének szolgálatába szegődött. Aki mély meggyőződésből és igaz ér­vekkel teszi ezt, okvetlenül szembesül a követke­ző dilemmával: ha a gondolatnak valóban lehe­tett ilyen ereje, akkor mit tettünk annyi éven át, hogy olyan egyetemes és szilárd értékeszménye­ket fogalmazzunk meg, amelyek semlegesítették volna az előbbieket. Vagy kizárólag csak az em­bertelen gondolatnak lenne hatása? Vagy pedig a pártállami zsöllyékben éppen a felvilágosult, li­berális, demokratikus étoszt hanyagolták el so­kan a kényelmes széplelkűség nevében. Mit kezdjünk az ártatlan értelmiség felelőtlenségé­vel? Ha ezekkel a kérdésekkel szembesülünk, akkor már nem egyszerű marakodásról, vádasko­dásról lesz szó, hanem a totalitárius szellem em­berséges, de következetes fertőtlenítéséről. Lesz ez olyan fontos, mint a nácitlanítás volt Német­országban. S­zembetűnő, hogy a bukott politikusok a hatalomban eltöltött időt a teljes determi­­­­nizmus, már-már a fatalizmus szellemé­ben értelmezik, hogy felelősségüket ta­gadják. De a bukásuk utáni éveket már csakis a személyes felelősség optikáján át nézik, szerintük ekkor nem működtek azok a legendáris „objektív szükségszerűségek”. Igaza van Isaiah Berlinnek, amikor rámutatott ennek veszélyére, hisz amennyiben elismerjük a determinizmus érvé­nyességét, gyökeresen felül kell vizsgálni az etika nyelvét. A farkasok szabadsága mindig a bárá­nyok halálát jelentette, és semmiféle interpretáci­ós hamisítással ezt nem lehet kiforgatni, mert ahogy nem léteznek farkasfaló bárányok, ugya­núgy sohasem sompolyogtak köztünk bárányba­rát farkasok. A mindenkori farkasok pedig akkor vizsgálják felül az etika nyelvét, amikor ez nekik megfelel. Milyen örömet talál a vak ember, ha a napba néz? A sejtelem, hogy mégis ragyog a nap, enyhí­ti-e vakságának keserűségét? Könnyű dolguk volt azoknak, akik a szilárd és látható berlini falakat döntögették! De mi legyen a láthatatlan, a kocso­nyás, a nyálkás anyagból felemelt, nagyrészt lát­hatatlanná varázsolt falakkal? Az ex-Jugoszláviá­­ban ilyen falak között éltünk. Avagy miért ne gondolnám, hogy olyan volt itt az élet, mint ami­kor egy csónak felborult a nyílt tengeren, s egy elegáns szálloda teraszán egy előkelő társaság tagjai egymás kezéből kapkodták ki a távcsövet, hogy gyönyörködjenek a természet féktelen ha­talmában. M Iro Andric­­ indabból, amit az ember életösztöne emel és épít, számomra semmi se jóravalóbb és ér­tékesebb, mint a hidak. Fontosabbak a há­zaknál, szentebbek, mert közösebbek, a templomok­nál. Mindenki bírja őket, s mindenkihez egyformák, hasznosak, mindig megfontoltan emelték őket, oly helyen, ahol a szükség leginkább kereszteződik, ma­radandóbbak, mint más épületek, és nem szolgálnak semmit, ami titkos vagy gonosz. A nagy kőhidak, letűnt korok tanúi, amikor más­képp éltek, gondolkodtak és építettek, szürkék vagy vörhenyesek a széltől, meg esőtől. Élesen metszett köveik gyakran kicsorbultak, eresztékeikben és lát­hatatlan repedéseikben pedig satnya fű sarjad, vagy madarak fészkelnek. Sudár acélhidak, melyek úgy feszülnek az egyik parttól a másikig, mint a húr, s remegnek és megpendülnek minden vonattól, amely átrobog rajtuk; ezek mintha még várnának végső alakjukra és tökélyükre, s vonalaik szépsége a maga teljében unokáink szemében tárulkozik majd csak fel. A fahidak a boszniai városkák bejáratánál, me­lyeknek elkopott gerendái úgy táncolnak és penge­nek a falusi lovak patái alatt, mint a xilofon falemez­­kéi. S legvégül azok az egészen kicsiny hidacskák a hegyekben, valójában csak egyetlen nagyobbacska rönk, vagy két egymáshoz szegezett gerenda, melye­ket valami hegyi patak fölé vetettek, amelyen nélkü­lük nem lehetne átjutni. Évente kétszer a hegyi ára­dat, amikor lezúdul, magával ragadja e bürüt, a pa­rasztok meg, elvakult csökönyösségükben, akár a hangyák, újat döntenek, ácsolnak és tesznek a helyé­be. Ezért a hegyi patakok mentén, a sziklák közötti erekben, gyakran látni ezeket a néhai hidakat, ott fekszenek és korhadoznak, akár a többi fa, melyet a véletlen sodort arrafelé, de ezek a megbárdolt geren­dák, amelyek tűzre vagy elkorhadásra ítéltettek, ki­válnak a hordalékból, s még mindig ama célra emlé­keztetnek, melyet szolgáltak. Lényegében egyformák, s egyaránt érdemesek fi­gyelmünkre, mert azt a helyet jelzik, ahol az ember akadályba ütközött, de nem torpant meg előtte, ha­nem felülkerekedett rajta, s úgy hidalta át, ahogy tudta, felfogásához, ízléséhez, s ama körülmé­nyekhez mérten, melyek közrefogták. S amikor a hidakra gondolok, emlékezetemben nem azok tűnnek elő, amelyeken a legtöbbször men­tem át, hanem azok, melyek a legjobban ragadták meg és ragadták magukkal figyelmemet és szelleme­met. Mindenekelőtt a szarajevói hidak. A Miljackán, amelynek medre képezi Szarajevó gerincét, olyanok ezek a hidak, mint a kőcsigolyák. Világosan látom őket, és sorba veszem. Ismerem íveiket, emlékszem korlátaikra. Van közöttük olyan is, amely egy fiatal­ember sorsszerű nevét viseli, kicsiny, de állhatatos, magába zárkózó, mint valami jó és hallgatag erőd, amely nem ismer megadást, sem árulást. Azután azok a hidak, amelyeket útjaimon láttam, éjjel, a vo­natból, sudárak és fehérek, akár valami látomások. Spanyolország kőhídjai, melyeket benőtt a repkény, s amelyek önmaguk képe fölött merengenek, amely a sötét víztükörben rajzolódik ki. Fahidak szerte Svájcban, amelyeket a nagy havazások miatt tetővel fedtek, s hosszú hombárokra emlékeztetnek, belülről meg szentek s legendák képeivel ékítették őket, mint a kápolnákat szokás. Fantasztikus hidak török föl­dön, amelyeket csak úgy nagyjából állítottak, s csak a sors őrzi és tartja fenn őket. A római hidak Dél- Itáliában, fehér kőből, melyekről az idő már min­dent lemállasztott, amit csak lehetett, s melyek mel­lett már vagy száz éve valami új híd vezet, de azok egyre csak állnak, mint őrködő csontvázak. Így aztán, mindenfele a világban, amerre csak gondolataim szállnak vagy megállapodnak, hűséges és hallgatag hidakkal találkoznak, mint az ember örök és örökké kielégítetlen vágyával, hogy összekö­tődjék, megbékéljen és egybekapcsolódjék egymás­sal minden, ami szellemünk, szemünk és lépteink út­jában feltűnik, hogy ne legyen megosztódás, ellentét, sem különválás. Így van ez álmaimban, és a képzelet önkényes já­tékában. A legkesernyésebb és legszépségesebb zenét hallgatva, amelyet valaha is hallottam, hirtelen egy kőhíd látomása merült fel előttem, melyet derékba törtek, s megtört ívének meredező csonkjai fájdal­masan ágaskodtak egymás felé, végső erőfeszítésük­kel mutatva a megsemmisült ív egyedüli lehetséges vonalát. Ez a hűség, és a szépség magasztos meg nem nyugvása, amely önmaga mellett csak egyedül egy lehetőséget tartogat: a nemlétet. Végül mindaz, ahogyan életünk kifejeződik - a gondolatok, erőfeszítések, pillantások, mosolyok, szavak, sóhajok -, mindaz a túlsó partra húz, amely­hez úgy igazodik, mint célhoz, s csak azon nyeri el valódi értelmét. Mindennek van valami leküzdeni és áthidalni valója: zűrzavart, halált vagy értelmetlen­séget. Mert minden csak átmenet: híd, mely a végte­lenbe vész, melyhez képest minden híd a földön csak játék, sejtelmes jelkép. És minden reménységünk odaát van. (1933) VUJICSICS SZTOJÁN fordítása Hidak 18 KRITIKA

Next