Kritika 23. (1994)
1994 / 11. szám - Lengyel László: LuciFeri
l 21 mint a hatalom által felkínált magyar-román kiegyezés nagy lelki felkavarodást okozott. A fiatal erdélyi magyar és román értelmiség ekkor élte át azt a nagy élményt, hogy lehetségesnek látszott egy szovjetek nélküli emberi szocializmus, a kis népek testvérisége, az emberi esélyegyenlőség. A műszaki és agrárértelmiség bízhatott abban, hogy egyenrangúként, sőt, nagyobb felkészültsége révén irányítóként vehet részt az ismét nekilendülő iparosításnak és agrárátalakításnak. Hittek, mert hinni szerettek volna a román többségi és hatalmi ígéreteknek, reménykedtek a román külön útban, miként a vajdasági magyarok a jugoszláviai demokratikus szocializmusban. A fiatal nemzedék a nemzeti bezárkózás helyett a kinyílást választotta. A többség feltehetően önként, mert csak így remélhetett szerepet a romániai társadalomban. A kisebbség vélhetőleg kényszerből, mert ezt látta a karrier, a megélhetés egyetlen útjának. S egészében naivitásból, hiszen nem voltak érdemi tapasztalataik a kisebbségi sorsból, Kolozsváron nem élték át egy román többségi társadalom magatartását. Elfogadtatták magukkal, hogy az eredeti szocialista gondolat helyes volt, hogy a magyar kisebbség vezetőinek 1945-46-os baloldali, kiegyező magatartása a magyar megmaradás egyetlen alternatívája volt, csak Dej és a szovjet típusú sztálinizmus, valamint ortodox magyar képviselői torzították el, rombolták le az eredeti helyes eszméket és intézményeket. Nem fogadták el apáikat, legyenek azok provinciális nacionalisták vagy hívő ortodoxok. Az új nemzedék bízott magában, a rendszer reformálhatóságában, tudásának, szakértelmének nélkülözhetetlenségében. A lázadás T. G. M. első lázadása ekkor zajlik le. Mi sem természetesebb, hogy pontosan az ellenkező irányban, mint nemzedéktársai többségének. A kolozsvári középiskolából Bukarestbe kerül egyetemre. Itt megismerheti a magányt és a balkáni tömegességet, itt gyakorlati tapasztalatokat szerezhet a román értelmiség viselkedéséről. Sérelmei a román értelmiség részéről örökre megmaradtak. Ekkor alakulhatott ki az a megrögzött meggyőződése, hogy a román értelmiség csak álcázza magát európainak. Valójában idegengyűlölő, antiszemita, magyarellenes, szellemi Vasgárdista. „Azt hiszem egyébként Bukarestben lettem magyar. A görög szószedet mellett Majtényi Erik atyai barátom könyvtárában Zrínyit és Gulyás Pált és Sinkát olvastam, székely cselédlányokkal és a Szőlőhegyi úti Soseaua Viilor - magyar református egyházközség őrültjeivel és a Petőfi Ház dzsesszklubjának meghittjeivel vitattam bethleni gróf Bethlen Miklós nézeteit a Semmiről...” T. G. M. talált magának egy vallást, a „magyar vallást”, a reformátusságot. Akár Szabó Dezső és Fülep Ájos vagy az erdélyi Makkai Sándor és Szentimrei Jenő, T. G. M. a református egyházban, a presbiteri közösségben egy lehetséges megújítót látott. S minden családi, kortársi, nevelői tekintéllyel dacolva, a nevetségességet is vállalva, székely-magyar keresztyén népfiként tért meg Bukarestből. Emlékező nemzedéktársai máig emlegetik, mekkora feltűnést keltett, amikor székely-kalotaszegi össze nem illő népviseletben jelent meg a kolozsvári társaságban. Annyi bizonyos, hogy Bukarest beoltotta mind a marxizmus, mind a román értelmiség felé való nyitás ellen. A székely cselédek kitaszítottságába beleérző és szerepjátszó képességével átélte, hogy soha, semmikor, se értelmiségiként, se proletárként nem lehet bejutni a többségi társadalomba. Az apját, az apja valódi, meggyötört, szétdúlt életét játszotta. Csinálhatsz bármit, lehetsz szocialistává, válhatsz önként proletárrá vagy tanulhatsz értelmiségivé, magyar és idegen maradsz. „Számtalan vallomásban olvashatjuk, hogy erkölcsi motivációjú döntése meghozatalához »le kellett győznie magában a németet« (no és persze a burzsoát, az unitáriust, a kommunistát). A király elleni lázadáshoz elég az a természetjogi alapú meggyőződés, hogy a király zsarnok vagy bitorlói nyugodtan megtérhetek az ál-Dmitrij vagy más trónkövetelő hitére. A tekintély kívül van. A modern, »belülről irányított« embert is irányítja a tekintély, csak ezt saját maga részének, önnön valója egy darabjának érzi.” - írja később az Idolatribus-ban. T. G. M.-nek le kellett győznie magában a „románt” - lehetne román filozófus -, a hitetlent, a funkcionáriust. Az újrakeresztelkedésnek és a nemzeti öntudatra ébredésnek ez a kamasz ifjú megnyilvánulása, a végsőkig való elmenetel nemcsak eszmékben, hanem viselkedésben, életmódban, szerepben az első igazi nagy döntés. És ez az első áttérés ebben a cikázó, sokfordulatos életben tartós. T. G. M. nem tudott, nem is akart a kolozsvári társadalomban egy „konzervatív”, nemzetvédő, népi, gravaminális politika, szellemiség felé váltani. A kolozsvári nemzetvédők provinciálisak voltak számára. Provinciálisak a polgár urak és a betelepült népiek. És ott volt a valóság: az intellektuálisan túlfűtött T. G. M.-et sohasem fogadták volna be maguk közé, így alakulhatott ki magatartásának sajátos kettőssége: eszmeileg a nemzetvédő politikának volt elkötelezve, viszont kulturálisan és törzsi alapon egy nyitott, szocialista-liberális-anarchista értelmiségi körbe tartozott. Képletesen értve, hiába tette magáévá a Farkas utcai templom, a százados kolozsvári polgár eszméit, hiába azonosult a székely vándormunkás nemzeti érzelmeivel, tartozni a szerkesztőségi, „kávéházi”, minden irányban nyitott világba tartozott. Nemzedéktársa, a kolozsvári Tőkés László sohasem fogadta volna el T. G. M.-et. Az előbbi világban számított származás, hagyomány és érzelem, az utóbbiban tehetség, tudás és értelem. Hiába volt T. G. M. tehetséges, származást és ehhez való hűséget nem hozhatott haza Bukarestből. Viszont hozta a személyesség, az emberi közvetlen meggyőzés, elfogadtatás vágyát. T. G. M. a bezárt, félreszorított diákból magabiztos, több nyelven szuggesztív fiatal felnőtté vált. Világlátott ember. Lehetett utálni, kinevetni, de nem lehetett kiküldeni a szobából. Ellenkezőleg. Szikrázó társalgása, csapongó ötletei kezdetben társasági központtá tették. A bohóckodás, a pózok mellett a Bretter-iskola filozófusai között, Molnár Gusztávval és Ágoston Vilmossal egy nem marxista kritikai filozófia útját kereste. Bretter György újmarxista filozófiai próbálkozásai, személyi tekintélye átmenetileg elegendő volt arra, hogy a hetvenes évek közepéig, a Ceausescu-féle enyhülés időszakában T. G. M. nyugodtan filozofálhasson. Ekkor alakult ki Tamás Gáspár Miklós nyelve. Ebben a nyelvben élően keveredett a két világháború közötti erdélyi kritikai publicisztika sokszor személyig sértő, kegyetlen stílusa - elsősorban a Korunk, de a Brassói Lapok és a Helikon szerzőjé a háború utáni önálló erdélyi filozófiai nyelv szavaival, mondatszerkesztési módjával. Kavargott benne Makkai Sándor, Tamási Áron, Kacsó Sándor, Szentimrei Jenő, Gaál Gábor, Nagy István, Kuncz Aladár, Kós Károly, Kemény János, Molter Károly esszéista és publicisztikai könyörtelensége, és a Gaál Gábor, Bretter György által kitalált filozófiai nyelvezet. A Nyugat és a Huszadik Század közvetve, a Szép Szó és a Századunk, az Újhold és a Válasz egyáltalán nem hatottak rá. Romániába és Erdélybe a marxizmus nem Lukács György közvetítésével érkezett, hanem Gaál fordításában, Bretter újmarxista szűrésében. Ha a magyarországi olvasót meglepik T. G. M. váratlan cikkcímei vagy meglepő mondatfűzései, akkor ezt hajlamos T. G. M. egyéni stílusának tulajdonítani. Valójában a kolozsvári iskola nyelvéről van szó, ahol Bretter törte át a nyelvi, provinciális korlátot, s hozott össze egy sajátos stílust és fogalmi rendszert az ifjabb generáció, tanítványai segítségével. „A köznyelv többnyire gesztusok jelzésére szorítkozik, míg a teória nyelve nem csupán a logikai építkezés feladatát látja el, hanem olyan funkciót is, amelyre alkalmatlan: rendet, racionális és átfogó rendet igyekszik teremteni a létben. A létre való ilyen vonatkozás hermetikussá teszi, elszakítja közlésének alanyától. De éppen ez változtatja a teória nyelvét az ifjú generáció legtudatosabb képviselőinek nyelvévé, szemben az ifjúságnak azokkal a reprezentatív képviselőivel, akik az érzelmek nyelvét fogalmazzák át generációs nyelvvé.” Bretter írja ezt a „Hipotézis a nemzedékek kettős nyelvéről” című esszéjében. T. G. M. az ifjú generáció legtudatosabb képviselőinek egyike, aki a teória nyelvén ír, teremt rendet. Emigráció - gyakorlati erkölcstan „Átmegyünk illusztrációba. Csak úgy vagyunk. Úgy létezünk, mint bútorok egy régi házban, kertben, fás színben, kiaszottan, kivágva, csupa érték. Jaj, megnéznek, sajnálnak, hogy betelt a mérték!” Balla Zsófia: Utazások Ceausescu nemzeti szocializmusa a hetvenes évek közepére minden kaput bezárt. A szocialista, a liberális, a nemzetek közötti egyetértést áhító illúzióknak vége szakadt. Kolozsvár a hetvenes években többségi román és egyben balkáni várossá terebélyesedett. Lakótelepek emelkedtek ki a földből, hogy távolról jött román munkásokkal népesítsék be a monostori oldalt, és a Házsongárd feletti tetőt. Erdély alávetése meglepetéssel és önmarcangolással érte T. G. M. nemzedékét. Érezték, hogy becsapták őket, megértették, hogy nemzedéküket felhasználták, de még nem tudták, hogy hová vonuljanak vissza. Vissza a szakmába, védelmezve a szakmai értékeket? Vissza a templomba, a fogyó magyar iskolába, a családba? Vissza a történelembe, a múltba, a megszépítő messzeségbe? Minden kaput belülről is be kellett zárni. „Akkor, abban az erdélyi helyzetben, az erdélyi magyar kultúrán belül csak egy dolgot lehetett csinálni: kritikátlan értékvédő magatartást magamévá tenni. Elismertem, hogy azoknak az embereknek, akik az erdélyi múlt romantikus fölstilizálásával éltek, és általában nemzeti romantikával vélték védhetni az erdélyi magyarságot - nos, úgy láttam, nekik volt igazuk. Ez volt az egyetlen bejáratott taktika, amit Kelet-Európában az emberek ilyenkor használni tudnak és szoktak. De ebben nem láttam a magam számára semmilyen funkciót. Elsősorban mint kritikus működtem, és éppen a kritikának, a vele járó iróniának, elhatárolódásnak, ítélkezésnek merült ki a morális lehetősége. Nem lehetett azt a provincializmus elleni harcot, amit mi többedmagunkkal elkezdtünk, tovább folytatni anélkül, hogy az ember árulóvá ne vált volna. Ezt pedig nem óhajtottam, és a dilemma elől eljöttem.” - mondja egy interjúban. „Hiszem, hogy a nemzet fennmarad, de ez csak hit, mert a józan ész nem támasztja alá, sőt, éppenséggel kétségbe is vonja. Az anyagi tényezők azon munkálkodnak, hogy a nemzet elvesszék, ha tehát fenn kell maradnia, e tényezők ellenében kell fellépni. Akkor viszont mint egyén, bajba keveredhetek, míg ha legyintenék nemzetemre, mint egyént, semmi veszély nem fenyegetne, mint egyénnek annál nagyobbak a fennmaradási esélyeim, minél kevésbé szegülök szembe az anyagi tényezőkkel, vagyis minél inkább növelem annak az esélyeit, hogy a nemzet elvész. A hit tehát nemes, a józan ész disznóság.” Így azután létrejönnek a történelem egymást maró sztereotípiái: „Romantikus - realista. Idealista - pragmatikus. Őrült hős - megfontolt gyáva. A hit vértanúja - számító disznó”. T. G. M. még ennél is több dilemmával nézett szembe. A hetvenes évek második felére kiderült, hogy a kolozsvári filozófiai iskola folytathatatlan. T. G. M. fiatalkori két kis kötete A teória esélyei (1975) és a Descartes a módszerről (1977) dühöt és értetlenséget váltott ki a dogmatizmus-antidogmatizmus vitával elfoglalt idősebb nemzedékekben, mert se nyelvileg, se fogalmilag nem volt hajlandó tudomást venni a marxizmusról. Ezt a sok tekintetben homályos kötetecskét még saját nemze KRITIKA