Kritika 27. (1998)

1998 / 10. szám - Boros Géza: Emlék/mű

rendszer kriminális jellegének értelmezését, mint egységes rendszerét. A kommunizmus nem volt képes valójában átalakítani magát, a revizioniz­­mus enyhe hajtásai is kiszáradva hullottak le a kor­hadt fatönkről, de képesnek bizonyult kimondani saját képtelenségét a túlélésre, és teret adni a civil társadalomnak. Ellehetetlenült.18 Azóta, az itt vagy ott, időről időre hatalmat nyerő exkommunista pártok pedig bizonyára nem mentesek a régi „jó szokásoktól”, de már a demok­ratikus váltásrendszer eredményei, a vox populi le­gitimálta őket, vezetik az ügyeket, és profitálnak belőlük, de nem állították vissza az eszmei főha­talmat, és lemondtak az erőszak alkalmazásáról. Ma bekerülnek, holnap megbuknak vagy ismét győznek - a vérkeringés helyreállt. Egyszóval a kommunizmus letűnte hullámvöl­gyeken és hullámhegyeken át vezetett, ami egy adalékkal több a hitleri és csatlósrendszerekkel va­ló párhuzam pontatlanságához. A történész számá­ra tilos a „mi-történt-volna-ha-nem-ez-történt-vol­­na” ingoványos talajára lépni, de szabad megálla­pítania, hogy a hitleri rendszer első napjaitól az utolsóig, céljait alig leplezve tört az apokaliptikus „végmegoldás” felé. Ismereteink még egy vi­szonylagos enyhülés előjelét se mutatják, az átala­kulás képessége még az „ellehetetlenülés” beisme­résének síkján sem jelenik meg a rendszer „génje­iben”. A hitlerizmust csak leverni lehetett. A szov­jethatalom „génjei” se hordozták a demokratikus átalakulás ígéretét, de talán eredeténél, talán hely­zeténél fogva más lett a történelmi szerepe, és más a végzete. Előbb győzött, majd meg tudott halni, s „ágyban, párnák közt” vett búcsút az árnyékvilág­tól... Szinte „civilizáltan”. A két totalitarizmus más és más történelmi szerepet játszott, amit sem a történész, sem a kommunizmus képzelt perének ügyésze nem tekinthet negligálható tényezőnek. A két terror egyenlő megítélése egy anakronisztikus elemet is hordoz, és a történelmi vizsgálódás sík­járól átcsúsztat oda, ahol az érzelmek és szenvedé­lyek dominálnak a tények mérlegelése felett. Pestis vagy kolera? A legtöbb egyszerű ember mindkettőt el óhajtja kerülni, s értelmetlennek tart­ja az összehasonlítást. Másoknál az érzelmek dön­tenek: kinek az egyik, kinek a másik embertelenség okozott fájdalmasabb sebeket. Ismét másvalaki fontosabbnak tarthatja az erkölcsi igazságot, amelynek mércéjén, s ebben e sorok írója maradék­talanul osztja a tárgyalt munka alaphangját, mind­két totalitarizmus a XX. század fekete könyvébe ír­ta be a történetét. Legfeljebb annyit tehet hozzá, hogy Antigoné álhatatossága, Elektra kérlelhetet­­lensége a görög tragédia szellemében fogant, a szürke hétköznapok a béke útravalóját kívánják. MOLNÁR MIKLÓS A kilencvenes évek emlékmű-állítási hulláma Budapest új részeit sem kíméli. A Lágymányosi híd pesti és a Petőfi híd budai hídfőjének a környezetéről, az egykori Expo-terület helyén formálódó új városrészekről van szó. A korábbi, lehangoló ipari övezet helyén épülő külvárosi központok szimbolikus birtokbavétele, jelképekkel történő átlényegítése az új Duna-híd elneve­zése körüli vitával kezdődött. Mint emlékezetes, a Fővárosi Önkormányzat által kiírt névpályá­zaton az illetékesek nem a javasolt történelmi nevek (Szent István, Szent László, Mátyás király, Nagy Imre stb.), hanem a Lágymányosi híd elnevezés mellett döntöttek. Egyesek nem tudtak belenyugodni a híd pragmatikus, hivatalos elnevezésébe. A Magyar Út Körök Mozgalom, a Nemzeti Társaskör és a Magyar Szellemi Védegylet protestáló hídavatást is rendezett - tagja­ik 1995 szilveszter éjjelén nemzetiszínű zászlók alatt a Szent Lászlóra „átkeresztelt” hídon vo­nultak át a millecentenárium évébe. A Duna két partjának megújulása és folyamatban lévő környezetrendezése következtében várható volt, hogy a környéket előbb-utóbb valaki szoborállítás céljára nézi ki. A kérdés szá­momra csak az volt, hogy mindez összhangban lesz-e a terület új urbanisztikai funkcióival - a pesti oldal közlekedési, kereskedelmi, a budai oldal egyetemvárosi központ jellegével -, vagy azoktól függetlenül itt is politikai-történelmi emlékművek jelennek meg. Az utóbbi történt. A Lágymányosi híd pesti hídfőjénél a Bombázások áldozatainak emlékművét május 3-án avatta fel az Országgyűlés elnöke. Az emlékállítás indoka: a második világháborúban a környé­ket súlyos bombatámadások érték. A BM Polgári Védelmi Országos Parancsnokság és a Magyar Polgári Védelmi Szövetség által állított emlékmű egy romos épületfalat idéző betonépítményből áll, amelyre sárga és barna színű zománctáblák vannak felerősítve. A táblákon szenvedő arcok és koponyák sokasága látható. A „szenvedés” ábrázolásáról persze túlzás beszélni, az arcok mintha egy olcsó képregényújságból lennének kivágva. Az ábrázolás inkább komikus hatású, mint expresszív. Az I. Szegedi Árpád festményének adaptálásával készült emlékmű eséllyel in­dulhatna a „kilencvenes évek budapesti köztéri szobrászaténak a mélypontja” cím elnyeréséért. Rejtély, hogy egy közpénzből finanszírozott köztéri képzőművészeti alkotást miért nem lehetett pályázat útján, profi szobrászok részvételével megvalósítani. Mentő körülmény, hogy a mű köz­vetlen környezetében gyalogosforgalom nincs, így csak azoknak kell a művel szembesülniük, akik állították és koszorúzzák. Pár hónappal az avatás után elkezdődött az emlékhely leépülése. Az emlékmű mögé ültetett díszcserjék kiszáradtak, a környezetet felverte a gaz, az egész kezd olyan lenni, mintha a szo­cializmus éveiből itt felejtett, elhagyatott emlékműrom lenne. A tervekben szerepelt, hogy az emlékmű elé - második ütemben - kopjafákat állítanak. Csak reménykedni lehet, hogy a to­vábbfejlesztés elmarad; kár lenne fokozni az esztétikai zavart. A legújabb emlékmű a Petőfi híd budai hídfőjénél, az ELTE Természettudományi Karának új épülettömbje előtti parkban áll. Péterfy László alkotása, a Memento 1945-1956, az 1945 és 1956 között kivégzett politikai elítéltek és mártírhalált halt hazafiak emlékére készült. A süttői mészkőből faragott emlékmű lépcsős talapzaton magasodó két szimmetrikus falból áll, amelyek egy szűk átjárót fognak közre, ahová a járókelő beléphet. A falakból kopaszra nyírt fejek emel­kednek ki frízszerűen. A kőarcokon szorongás és döbbenet, a halálra ítéltek elszántsága tükrö­ződik. Az emlékmű oldalán az 1956-ban elesett fiatal költő, Gérecz Attila ítélet című versének a sorai olvashatók, de amikor a hóhér hozzáért, / hangja kizúdult az utcáig, / süvöltve tovább: a hazáért/és a népért mindhalálig!" A falak belső oldalán fogják megörökíteni az áldozatok neve­it. Idén 323 nevet terveznek felvésni, a végső cél, hogy valamennyi ismert kivégzett és mártír hazafi neve felkerüljön az emlékműre. Hogy e komor mondanivalójú mementónak mi köze a helyhez, nem tudni. Valószínűleg csak annyi, hogy itt találtak neki helyet. Az emlékmű kezdeményezője az 1945-1956 közötti Politikai Elítéltek Közössége (PEK), ugyanaz a szervezet, amely a rákoskeresztúri Új köztemető 298-as parcelláját is rendbe tette, egyenkopjafákkal jelölve meg a sírokat, „nemzeti panteonná” alakít­va át a pusztulásra ítélt parcellát. Emlékmű-állítási tervük a rendszerváltozás óta számos fővá­rosi fórumot és helyszínt megjárt már. Az igényelt helyszínek között szerepelt a Vérmező, a Szabadság tér, a parlamenti képviselőház környéke - eredménytelenül. Külön tanulmányt érde­melne annak a többrétű (szociálpszichológiai, esztétikai, politikai) problémának a vizsgálata, hogy a rendszerváltozás után miért nem sikerült a különféle veteránszervezeteknek a főváros szívében (legális módon) komolyabb emlékművet felállítaniuk. Ha magyarázatként nem is fo­gadhatjuk el, jellegzetes adalék a megértéshez, ahogy például ennek az emlékműnek a sorsát a kezdeményezők megélték. „Nyolc hosszú esztendő alatt végigjártuk a bürokrácia, a régi vi­lágból itt maradt adminisztráció sokszor kimondottan rosszindulatú beosztottjainak kétkedő és elutasító döntéseit - vallja a PKK elnöke, Fehérváry István. - Nyíltan sehol sem merték megta­gadni az emlékmű építéséhez szükséges engedélyek megadását, de ahol csak lehetett, húzták az időt, s mindig találtak valami újabb kifogást." (Magyar Nemzet, 1998. jún. 26.) A terv végül többszöri nekifutás és módosítás után ért révbe. 1995-ben a vérmezei terv fő­motívumaként például még egy börtönablak rácsát áttörő lélekmadár szerepelt. A rabságra és a szenvedésre emlékeztetés állandó motívuma a veterán ikonográfiának. Péterfy megvalósult művének az előnyére írandó, hogy e hagyományon belül maradva nem a szokványos mártír­szimbolikát ismétli, formanyelve nem túl naturalisztikus, ugyanakkor megfelel az emlékműállí­­tók elképzelésének is, kellőképpen közérthető, kifejező és nyomasztó. Péterfy László közadakozásból épült lágymányosi alkotása a maga nemében kvalitásos mű, ennek ellenére némi sajnálkozásnak hangot kell adni. Véleményem szerint ez a terület ugyan­is inkább alkalmas lett volna Budapest köztereiről olyannyira hiányzó, kortárs plasztikák kon­cepciózus elhelyezésére. A terület egyetemvárosi funkciója és adottságai - az új épületek kö­zötti tágas terek, parkok és sétányok - következtében kiváló befogadó közege lehetett volna a kortárs képzőművészetnek. (Túlzott várakozásaink persze ne legyenek a modern szobrászat jótékony térszervező hatását illetően - elég, ha megnézzük a Kémiai Tanszékcsoport épülete elé 1995-ben került művet, Szanyi Péter suta térplasztikáját, és hamar elszállnak az illúzióink.) A kommunizmus áldozatai emlékművének adekvát helyszíne lehetett volna inkább mondjuk a Kozma utcai börtön előtti tér, a rákoskeresztúri Új köztemető vagy a Fő utcai börtönépület előt­ti park, a Nagy Imre tér. Egy emlékmű helyi­ történeti megalapozottság (genius loci) nélkül ugyanis nem több, mint csupán egy szobor, „komoly bábu”, ahogy Melocco Miklós mondaná. A hely ereje, kisugárzása nélkül­­ bármennyire is szeretnék az emlékhely létrehozói - nem vá­lik valódi kultuszhellyé. A kommunizmus áldozatainak mementójával a terület historizáló szobrászi birtokbavétel­ének koránt sincs vége, a kerületi önkormányzat beruházásában már készül az újabb emlék­mű, amely Varga Imre 1992-ben alkotott Szent László-mellszobrának a felállítása lesz a Magyar Szentek Templomának a közelében. 1995-ben, amikor a Fővárosi Közgyűlés az új Duna-híd elnevezéséről szavazott, a szociál­­liberális többség által támogatott Lágymányosi híd névvel szemben a konzervatív oldal által fa­vorizált Szent László név csak néhány szavazattal maradt alul. Lehet, hogy a híd egyszer még tényleg Szent László király nevét fogja viselni? * BOROS GÉZA Péterfy László alkotása KRITIKA 31­ ­ JEGYZETEK 1 „Le livre noir du communisme. Crimes, terreur et repression", (A kommunizmus fekete könyve. Bűnök, terror, megtorlások. Stéphane Courtois, Nicolas Werth, Jean Louis Panné, Andrzej Paczkowski, Karel Bartosek, Jean-Louis Margolin és öt kisebb fejezet szerzője) Paris, Robert Laffont, 1997, 846. old. 2 Le passé d’une illusion. Essai sur l'idée communiste au XX. siècle, Paris, Robert Laffont/Calmann-Lévy, 580. old. 3 Eugen Fried: Le grand secret du PCF (Fried Jenő: A Francia Kommunista Párt nagy titka), Paris, Seuil, 1997, 448. old. 4 Gorkij Új Élet-beli írásait Herman Jermolejov rendezte sajtó alá és adta ki (angolul 1968-ban, oroszul 1971-ben), itt az idézett bővített kiadás: Lausanne, l’Âge d’Homme, 1975, újabb kiadása 1977, Boris Souvirane bevezetésével. Gondozta Georges Nivát és Georges Liébert. A Louvarine által említett Krjutcskov Gorkij titkára lesz. 5 Le livre noir du communisme, 84. old. 6 Uo. 91. old. 7 Üdvözlet a magyar munkásoknak, 1919. V. 27. 8 Le livre noir, 94. old. 9 Uo. 156. old. 10 The Great Terror, London, Macmillan, 1968 11 Le systéme communiste mondial, Paris, PUF, 1984; lásd még egyéb munkái közül Les grands procés dans les systémes commu­­nistes. La pédagogie infernal, Paris, „Idées”, Gallimard, 1972. 12 Pierre Lellouche, „A két per”, Le Monde, 1997. december 27. Az RPR-képviselő szerző a Papon-per és a kommunizmus „pere” közt von párhuzamot. 13 A híres német történészvita, a „Historikerstreit" tanulságait se vonta le a könyv. 14 Le livre noir, 19 old. 15 Uo. 33. old. 16 Uo. 26. old. 17 Le Monde, 1997. december 20. 18 Ehelyen nem térek ki a civil társadalom szerepére a hatalom „elle­hetetlenülésének” folyamatában, amit másutt volt alkalmam tárgyalni.

Next