Kritika 27. (1998)
1998 / 10. szám - Boros Géza: Emlék/mű
rendszer kriminális jellegének értelmezését, mint egységes rendszerét. A kommunizmus nem volt képes valójában átalakítani magát, a revizionizmus enyhe hajtásai is kiszáradva hullottak le a korhadt fatönkről, de képesnek bizonyult kimondani saját képtelenségét a túlélésre, és teret adni a civil társadalomnak. Ellehetetlenült.18 Azóta, az itt vagy ott, időről időre hatalmat nyerő exkommunista pártok pedig bizonyára nem mentesek a régi „jó szokásoktól”, de már a demokratikus váltásrendszer eredményei, a vox populi legitimálta őket, vezetik az ügyeket, és profitálnak belőlük, de nem állították vissza az eszmei főhatalmat, és lemondtak az erőszak alkalmazásáról. Ma bekerülnek, holnap megbuknak vagy ismét győznek - a vérkeringés helyreállt. Egyszóval a kommunizmus letűnte hullámvölgyeken és hullámhegyeken át vezetett, ami egy adalékkal több a hitleri és csatlósrendszerekkel való párhuzam pontatlanságához. A történész számára tilos a „mi-történt-volna-ha-nem-ez-történt-volna” ingoványos talajára lépni, de szabad megállapítania, hogy a hitleri rendszer első napjaitól az utolsóig, céljait alig leplezve tört az apokaliptikus „végmegoldás” felé. Ismereteink még egy viszonylagos enyhülés előjelét se mutatják, az átalakulás képessége még az „ellehetetlenülés” beismerésének síkján sem jelenik meg a rendszer „génjeiben”. A hitlerizmust csak leverni lehetett. A szovjethatalom „génjei” se hordozták a demokratikus átalakulás ígéretét, de talán eredeténél, talán helyzeténél fogva más lett a történelmi szerepe, és más a végzete. Előbb győzött, majd meg tudott halni, s „ágyban, párnák közt” vett búcsút az árnyékvilágtól... Szinte „civilizáltan”. A két totalitarizmus más és más történelmi szerepet játszott, amit sem a történész, sem a kommunizmus képzelt perének ügyésze nem tekinthet negligálható tényezőnek. A két terror egyenlő megítélése egy anakronisztikus elemet is hordoz, és a történelmi vizsgálódás síkjáról átcsúsztat oda, ahol az érzelmek és szenvedélyek dominálnak a tények mérlegelése felett. Pestis vagy kolera? A legtöbb egyszerű ember mindkettőt el óhajtja kerülni, s értelmetlennek tartja az összehasonlítást. Másoknál az érzelmek döntenek: kinek az egyik, kinek a másik embertelenség okozott fájdalmasabb sebeket. Ismét másvalaki fontosabbnak tarthatja az erkölcsi igazságot, amelynek mércéjén, s ebben e sorok írója maradéktalanul osztja a tárgyalt munka alaphangját, mindkét totalitarizmus a XX. század fekete könyvébe írta be a történetét. Legfeljebb annyit tehet hozzá, hogy Antigoné álhatatossága, Elektra kérlelhetetlensége a görög tragédia szellemében fogant, a szürke hétköznapok a béke útravalóját kívánják. MOLNÁR MIKLÓS A kilencvenes évek emlékmű-állítási hulláma Budapest új részeit sem kíméli. A Lágymányosi híd pesti és a Petőfi híd budai hídfőjének a környezetéről, az egykori Expo-terület helyén formálódó új városrészekről van szó. A korábbi, lehangoló ipari övezet helyén épülő külvárosi központok szimbolikus birtokbavétele, jelképekkel történő átlényegítése az új Duna-híd elnevezése körüli vitával kezdődött. Mint emlékezetes, a Fővárosi Önkormányzat által kiírt névpályázaton az illetékesek nem a javasolt történelmi nevek (Szent István, Szent László, Mátyás király, Nagy Imre stb.), hanem a Lágymányosi híd elnevezés mellett döntöttek. Egyesek nem tudtak belenyugodni a híd pragmatikus, hivatalos elnevezésébe. A Magyar Út Körök Mozgalom, a Nemzeti Társaskör és a Magyar Szellemi Védegylet protestáló hídavatást is rendezett - tagjaik 1995 szilveszter éjjelén nemzetiszínű zászlók alatt a Szent Lászlóra „átkeresztelt” hídon vonultak át a millecentenárium évébe. A Duna két partjának megújulása és folyamatban lévő környezetrendezése következtében várható volt, hogy a környéket előbb-utóbb valaki szoborállítás céljára nézi ki. A kérdés számomra csak az volt, hogy mindez összhangban lesz-e a terület új urbanisztikai funkcióival - a pesti oldal közlekedési, kereskedelmi, a budai oldal egyetemvárosi központ jellegével -, vagy azoktól függetlenül itt is politikai-történelmi emlékművek jelennek meg. Az utóbbi történt. A Lágymányosi híd pesti hídfőjénél a Bombázások áldozatainak emlékművét május 3-án avatta fel az Országgyűlés elnöke. Az emlékállítás indoka: a második világháborúban a környéket súlyos bombatámadások érték. A BM Polgári Védelmi Országos Parancsnokság és a Magyar Polgári Védelmi Szövetség által állított emlékmű egy romos épületfalat idéző betonépítményből áll, amelyre sárga és barna színű zománctáblák vannak felerősítve. A táblákon szenvedő arcok és koponyák sokasága látható. A „szenvedés” ábrázolásáról persze túlzás beszélni, az arcok mintha egy olcsó képregényújságból lennének kivágva. Az ábrázolás inkább komikus hatású, mint expresszív. Az I. Szegedi Árpád festményének adaptálásával készült emlékmű eséllyel indulhatna a „kilencvenes évek budapesti köztéri szobrászaténak a mélypontja” cím elnyeréséért. Rejtély, hogy egy közpénzből finanszírozott köztéri képzőművészeti alkotást miért nem lehetett pályázat útján, profi szobrászok részvételével megvalósítani. Mentő körülmény, hogy a mű közvetlen környezetében gyalogosforgalom nincs, így csak azoknak kell a művel szembesülniük, akik állították és koszorúzzák. Pár hónappal az avatás után elkezdődött az emlékhely leépülése. Az emlékmű mögé ültetett díszcserjék kiszáradtak, a környezetet felverte a gaz, az egész kezd olyan lenni, mintha a szocializmus éveiből itt felejtett, elhagyatott emlékműrom lenne. A tervekben szerepelt, hogy az emlékmű elé - második ütemben - kopjafákat állítanak. Csak reménykedni lehet, hogy a továbbfejlesztés elmarad; kár lenne fokozni az esztétikai zavart. A legújabb emlékmű a Petőfi híd budai hídfőjénél, az ELTE Természettudományi Karának új épülettömbje előtti parkban áll. Péterfy László alkotása, a Memento 1945-1956, az 1945 és 1956 között kivégzett politikai elítéltek és mártírhalált halt hazafiak emlékére készült. A süttői mészkőből faragott emlékmű lépcsős talapzaton magasodó két szimmetrikus falból áll, amelyek egy szűk átjárót fognak közre, ahová a járókelő beléphet. A falakból kopaszra nyírt fejek emelkednek ki frízszerűen. A kőarcokon szorongás és döbbenet, a halálra ítéltek elszántsága tükröződik. Az emlékmű oldalán az 1956-ban elesett fiatal költő, Gérecz Attila ítélet című versének a sorai olvashatók, de amikor a hóhér hozzáért, / hangja kizúdult az utcáig, / süvöltve tovább: a hazáért/és a népért mindhalálig!" A falak belső oldalán fogják megörökíteni az áldozatok neveit. Idén 323 nevet terveznek felvésni, a végső cél, hogy valamennyi ismert kivégzett és mártír hazafi neve felkerüljön az emlékműre. Hogy e komor mondanivalójú mementónak mi köze a helyhez, nem tudni. Valószínűleg csak annyi, hogy itt találtak neki helyet. Az emlékmű kezdeményezője az 1945-1956 közötti Politikai Elítéltek Közössége (PEK), ugyanaz a szervezet, amely a rákoskeresztúri Új köztemető 298-as parcelláját is rendbe tette, egyenkopjafákkal jelölve meg a sírokat, „nemzeti panteonná” alakítva át a pusztulásra ítélt parcellát. Emlékmű-állítási tervük a rendszerváltozás óta számos fővárosi fórumot és helyszínt megjárt már. Az igényelt helyszínek között szerepelt a Vérmező, a Szabadság tér, a parlamenti képviselőház környéke - eredménytelenül. Külön tanulmányt érdemelne annak a többrétű (szociálpszichológiai, esztétikai, politikai) problémának a vizsgálata, hogy a rendszerváltozás után miért nem sikerült a különféle veteránszervezeteknek a főváros szívében (legális módon) komolyabb emlékművet felállítaniuk. Ha magyarázatként nem is fogadhatjuk el, jellegzetes adalék a megértéshez, ahogy például ennek az emlékműnek a sorsát a kezdeményezők megélték. „Nyolc hosszú esztendő alatt végigjártuk a bürokrácia, a régi világból itt maradt adminisztráció sokszor kimondottan rosszindulatú beosztottjainak kétkedő és elutasító döntéseit - vallja a PKK elnöke, Fehérváry István. - Nyíltan sehol sem merték megtagadni az emlékmű építéséhez szükséges engedélyek megadását, de ahol csak lehetett, húzták az időt, s mindig találtak valami újabb kifogást." (Magyar Nemzet, 1998. jún. 26.) A terv végül többszöri nekifutás és módosítás után ért révbe. 1995-ben a vérmezei terv főmotívumaként például még egy börtönablak rácsát áttörő lélekmadár szerepelt. A rabságra és a szenvedésre emlékeztetés állandó motívuma a veterán ikonográfiának. Péterfy megvalósult művének az előnyére írandó, hogy e hagyományon belül maradva nem a szokványos mártírszimbolikát ismétli, formanyelve nem túl naturalisztikus, ugyanakkor megfelel az emlékműállítók elképzelésének is, kellőképpen közérthető, kifejező és nyomasztó. Péterfy László közadakozásból épült lágymányosi alkotása a maga nemében kvalitásos mű, ennek ellenére némi sajnálkozásnak hangot kell adni. Véleményem szerint ez a terület ugyanis inkább alkalmas lett volna Budapest köztereiről olyannyira hiányzó, kortárs plasztikák koncepciózus elhelyezésére. A terület egyetemvárosi funkciója és adottságai - az új épületek közötti tágas terek, parkok és sétányok - következtében kiváló befogadó közege lehetett volna a kortárs képzőművészetnek. (Túlzott várakozásaink persze ne legyenek a modern szobrászat jótékony térszervező hatását illetően - elég, ha megnézzük a Kémiai Tanszékcsoport épülete elé 1995-ben került művet, Szanyi Péter suta térplasztikáját, és hamar elszállnak az illúzióink.) A kommunizmus áldozatai emlékművének adekvát helyszíne lehetett volna inkább mondjuk a Kozma utcai börtön előtti tér, a rákoskeresztúri Új köztemető vagy a Fő utcai börtönépület előtti park, a Nagy Imre tér. Egy emlékmű helyi történeti megalapozottság (genius loci) nélkül ugyanis nem több, mint csupán egy szobor, „komoly bábu”, ahogy Melocco Miklós mondaná. A hely ereje, kisugárzása nélkül bármennyire is szeretnék az emlékhely létrehozói - nem válik valódi kultuszhellyé. A kommunizmus áldozatainak mementójával a terület historizáló szobrászi birtokbavételének koránt sincs vége, a kerületi önkormányzat beruházásában már készül az újabb emlékmű, amely Varga Imre 1992-ben alkotott Szent László-mellszobrának a felállítása lesz a Magyar Szentek Templomának a közelében. 1995-ben, amikor a Fővárosi Közgyűlés az új Duna-híd elnevezéséről szavazott, a szociálliberális többség által támogatott Lágymányosi híd névvel szemben a konzervatív oldal által favorizált Szent László név csak néhány szavazattal maradt alul. Lehet, hogy a híd egyszer még tényleg Szent László király nevét fogja viselni? * BOROS GÉZA Péterfy László alkotása KRITIKA 31 JEGYZETEK 1 „Le livre noir du communisme. Crimes, terreur et repression", (A kommunizmus fekete könyve. Bűnök, terror, megtorlások. Stéphane Courtois, Nicolas Werth, Jean Louis Panné, Andrzej Paczkowski, Karel Bartosek, Jean-Louis Margolin és öt kisebb fejezet szerzője) Paris, Robert Laffont, 1997, 846. old. 2 Le passé d’une illusion. Essai sur l'idée communiste au XX. siècle, Paris, Robert Laffont/Calmann-Lévy, 580. old. 3 Eugen Fried: Le grand secret du PCF (Fried Jenő: A Francia Kommunista Párt nagy titka), Paris, Seuil, 1997, 448. old. 4 Gorkij Új Élet-beli írásait Herman Jermolejov rendezte sajtó alá és adta ki (angolul 1968-ban, oroszul 1971-ben), itt az idézett bővített kiadás: Lausanne, l’Âge d’Homme, 1975, újabb kiadása 1977, Boris Souvirane bevezetésével. Gondozta Georges Nivát és Georges Liébert. A Louvarine által említett Krjutcskov Gorkij titkára lesz. 5 Le livre noir du communisme, 84. old. 6 Uo. 91. old. 7 Üdvözlet a magyar munkásoknak, 1919. V. 27. 8 Le livre noir, 94. old. 9 Uo. 156. old. 10 The Great Terror, London, Macmillan, 1968 11 Le systéme communiste mondial, Paris, PUF, 1984; lásd még egyéb munkái közül Les grands procés dans les systémes communistes. La pédagogie infernal, Paris, „Idées”, Gallimard, 1972. 12 Pierre Lellouche, „A két per”, Le Monde, 1997. december 27. Az RPR-képviselő szerző a Papon-per és a kommunizmus „pere” közt von párhuzamot. 13 A híres német történészvita, a „Historikerstreit" tanulságait se vonta le a könyv. 14 Le livre noir, 19 old. 15 Uo. 33. old. 16 Uo. 26. old. 17 Le Monde, 1997. december 20. 18 Ehelyen nem térek ki a civil társadalom szerepére a hatalom „ellehetetlenülésének” folyamatában, amit másutt volt alkalmam tárgyalni.