Kritika 33. (2004)
2004 / 9. szám - Szalai Erzsébet: Tulajdonviszonyok, társadalomszerkezet és munkásság
3 2004. szeptember 1984-ben interjúsorozatot folytattam a nagyipari munkásság körében, melynek során a fentiekben vázolt megosztottság elemi erővel mutatkozott meg (Szalai, 1986). Az első törésvonal a második gazdaságba belépni és oda nem belépni képes munkások között húzódik. A munkásság általános életszínvonala az 1970-es évek végétől, az 1980-as évek elejétől folyamatosan csökken, pontosabban csakis azok a munkásrétegek képesek a gazdasági megkapaszkodásra, amelyek a második gazdaság különböző intézményeiben (elsősorban a vállalati gazdasági munkaközösségekben) képesnek bizonyulnak az első gazdaságban szerzett jövedelmeik kiegészítésére. A második éles választóvonal a kékgallérosok és a fehérgallérosok (fizikai munkások és „irodisták”) éles ellentéte. Előbbiek csak mint az általuk megtermelt javak fogyasztóira tekintenek utóbbiakra. Végül különbség mutatkozik a közéletileg tökéletesen passzív munkások széles tábora és a társadalmi kérdésekben határozott véleményt alkotó munkások között. Utóbbiak sem fogalmaznak meg azonban valamiféle rendszerkritikát, szerintük az éleződő társadalmi-gazdasági problémák „az irányítás korszerűsítésével” orvosolhatók. Általános tendenciaként mutatkozik meg a nyugati fogyasztói modell erősödő vonzereje, és emellett az az érzés, hogy a munkások nem urai saját létfeltételeiknek. (Saját kutatásaim mellett lásd Losonczi, 1977.) Ennek mélyén pedig az a „valóság” áll, hogy a társadalminak nevezett tulajdon nem az ő tulajdonuk, a „munkásállamban” ők csupán elkülönült érdekeik nyílt megfogalmazásának minden lehetőségétől kezdetben nyílt tiltással, majd egyre inkább a manipuláció eszközével megfosztott bérmunkások (Szalai, 2004b). Bár az érdekérvényesítés domináns módja valóban az egyéni, atomizált, informális érdekérvényesítés, mégis van jelentősége a kollektivitáshoz kötődő tradicionális társadalmi minták továbbélésének, és annak, hogy a rendszer hivatalos ideológiájában a közösségiség központi helyet foglal el. A tradicionális minták bázisán ugyanis működésbe lép a közösségiség érték- és normateremtő funkciója. És bár a közösségek nem gyakoriak és többnyire fölülről, művi úton, valamint korlátozott funkciók betöltésére jönnek létre, a rendszer már lehiggadt, megállapodott korszakában - részben spontán csoportdinamikai folyamatok hatására - nem ritkán képessé válnak valódi közösségi feladatok megvalósítására is. [A korlátozott közösségiség intézményeként működnek többek között a munkahelyi nyilvánosság fórumai, melyek által a belső hatalmi és érdekviszonyok (ezen belül például javadalmazási viszonyok) viszonylag átláthatóak és legalábbis valamelyest befolyásolhatóak. Ezt példázza többek között Almási Tamás Kitüntetetten című dokumentumfilmje (2001), mely egy felülről létrehozott, de valódi közösséggé formálódó csoportról, egy főként nőkből álló szocialista brigádról szól. Életükben egyszerre vannak jelen a valódi szolidaritás, a közösségért érzett felelősség, mindennek keretében a kulturális emelkedés és a Kádár-rendszer autoriter hatalmi viszonyai, valamint az e viszonyokból közvetlenül levezethető kiskapuk világa. És az erre épülő egyéni számítás. Sietek hozzátenni: a közösségképződés az adott körülmények között igen sajátos jellegű. Abból adódóan, hogy a csoportok létrejötte az esetek többségében nem szabad elhatározásokon, önkéntes vállalásokon alapul, és a csoportok tagjai nem igazán szabad, autonóm egyének, a csoportok túlhierarchizáltak, tekintélyelvűek, a szereposztások jórészt merevek. Másrészt a csoportok hajlamosak a bezáródásra, a belterjességre. Éppen ebből fakad azonban nagyfokú sérülékenységük, borulékonyságuk is. Vagyis az, hogy a csoportok tagjai nem képesek kollektíven reagálni az őket ért külső kihívásokra, megrázkódtatásokra - ezek szinte egyik pillanatról a másikra a közösségek széteséséhez vezetnek. A vázolt makro- és mikrorendszerek jellemzői alapján végül is semmi csodálkoznivaló nincs a munkásságnak a „nagy kihívás”, a létezett szocializmus hatalmi szerkezetét szétrobbantó politikai rendszerváltás, majd a gazdasági rendszerváltás - a privatizáció - megindulásának idején tanúsított nagyfokú passzivitásán. Mindazonáltal az 1989-től (1956-os mintára) szerveződő munkástanácsmozgalomban a munkások egy szűk köre kísérletet tesz arra, hogy a meginduló privatizáció folyamatában képviselje érdekeit (kezdetben a teljes munkás-önigazgatás gondolatával, később a munkavállalói résztulajdon szorgalmazásával). Ezek a törekvések azonban az új politikai és gazdasági elit éles ellenállásába ütköznek, emellett nem találnak hiteles értelmiségi szószólókra sem, ezért rövid időn belül lesöpörtetnek az asztalról (Szalai, 1994). A munkásság közéleti aktivitásra hajlandóságot mutató szűk köre is rövid időn belül felismeri, hogy tökéletesen ki van zárva a rendszerváltás irányának befolyásolásából. Kántor Csaba Áron (1992), korabeli munkástanács-vezető a következőket írja erről: „A magyar munkavállaló rájött, hogy érdekeit továbbra is egyéni csatornákon át érvényesítheti. Magyarán, ha több bérre van szüksége, akkor az elitmunkás különalkut köt a vállalati vezetéssel, a dolgozók más rétegei pedig pluszmunkát vállalnak a második gazdaságban.” Az újkapitalizmusban Az államszocialista hatalom- és tulajdonszerkezet, valamint az elmúlt tizennégy évben kialakult hatalmi és tulajdonviszonyok közötti történelmi folytonosságot a késő kádári technokrácia sajátos társadalmi szerepvállalása teremti meg. A késő kádári technokrácia nem csupán a kései államszocializmus hatalmi szerkezetében, majd eme szerkezet politikai intézményrendszerének lebontásában, hanem az eredeti tőke- és jövedelemátcsoportosítás folyamatának vezérlésében is alapvető szerepet játszik. Ennek során hatalma egy részét a globális tőke helyi reprezentánsainak adja át, cserébe azért, hogy ő maga a globális kapitalizmus csúcsintézményeinek - a nemzetközi gazdasági-pénzügyi szuperstruktúrának szereplőjévé válhasson, vagy legalábbis annak közelébe kerülhessen (Szalai, 2001). Az eredeti tőke- és jövedelemátcsoportosítás nyomán egy korábbinál többszereplősebb hatalmi és tulajdonszerkezet, egy jóval bonyolultabb társadalomszerkezet alakul ki. A hatalmi szerkezet középpontjában a gazdasági elit áll, alfrakcióit pedig a gazdasági elit érdekeitől eltérő alternatívákat felmutatni nem képes parlamenti politikai pártok és a kulturális elit alkotják. A gazdasági elit a tulajdonjogok koncentrálása alapján különül el a társadalomtól, legerősebb csoportját a külföldi tulajdonú vállal- lom szerkezet és munkásság