Kritika 33. (2004)

2004 / 9. szám - Szalai Erzsébet: Tulajdonviszonyok, társadalomszerkezet és munkásság

3 2004. szeptember 1984-ben interjúsorozatot foly­tattam a nagyipari munkásság kö­rében, melynek során a fentiekben vázolt megosztottság elemi erővel mutatkozott meg (Szalai, 1986). Az első törésvonal a második gazda­ságba belépni és oda nem belépni képes munkások között húzódik. A munkásság általános életszínvo­nala az 1970-es évek végétől, az 1980-as évek elejétől folyamatosan csökken, pontosabban csakis azok a munkásrétegek képesek a gaz­dasági megkapaszkodásra, ame­lyek a második gazdaság különbö­ző intézményeiben (elsősorban a vállalati gazdasági munkaközössé­gekben) képesnek bizonyulnak az első gazdaságban szerzett jövedel­meik kiegészítésére. A második éles választóvonal a kékgallérosok és a fehérgallérosok (fizikai mun­kások és „irodisták”) éles ellentéte. Előbbiek csak mint az általuk meg­termelt javak fogyasztóira tekinte­nek utóbbiakra. Végül különbség mutatkozik a közéletileg tökélete­sen passzív munkások széles tábo­ra és a társadalmi kérdésekben ha­tározott véleményt alkotó munká­sok között. Utóbbiak sem fogal­maznak meg azonban valamiféle rendszerkritikát, szerintük az éle­ződő társadalmi-gazdasági problé­mák „az irányítás korszerűsítésé­vel” orvosolhatók. Általános tendenciaként mutat­kozik meg a nyugati fogyasztói modell erősödő vonzereje, és emellett az az érzés, hogy a mun­kások nem urai saját létfeltételeik­nek. (Saját kutatásaim mellett lásd Losonczi, 1977.) Ennek mélyén pedig az a „valóság” áll, hogy a tár­sadalminak nevezett tulajdon nem az ő tulajdonuk, a „munkásállam­ban” ők csupán elkülönült érdeke­ik nyílt megfogalmazásának min­den lehetőségétől­­ kezdetben nyílt tiltással, majd egyre inkább a manipuláció eszközével­­ meg­fosztott bérmunkások (Szalai, 2004b). Bár az érdekérvényesítés domi­náns módja valóban az egyéni, atomizált, informális érdekérvé­nyesítés, mégis van jelentősége a kollektivitáshoz kötődő tradicio­nális társadalmi minták továbbélé­sének, és annak, hogy a rendszer hivatalos ideológiájában a közös­ségiség központi helyet foglal el. A tradicionális minták bázisán ugyanis működésbe lép a közös­ségiség érték- és normateremtő funkciója. És bár a közösségek nem gyakoriak és többnyire fölül­ről, művi úton, valamint korláto­zott funkciók betöltésére jönnek létre, a rendszer már lehiggadt, megállapodott korszakában - részben spontán csoportdinamikai folyamatok hatására - nem ritkán képessé válnak valódi közösségi feladatok megvalósítására is. [A korlátozott közösségiség intézmé­nyeként működnek többek között a munkahelyi nyilvánosság fóru­mai, melyek által a belső hatalmi és érdekviszonyok (ezen belül például javadalmazási viszonyok) viszonylag átláthatóak és legalább­is valamelyest befolyásolhatóak.­ Ezt példázza többek között Almási Tamás Kitüntetetten című dokumentumfilmje (2001), mely egy felülről létrehozott, de valódi közösséggé formálódó csoportról, egy főként nőkből álló szocialista brigádról szól. Életükben egyszer­re vannak jelen a valódi szolidari­tás, a közösségért érzett felelősség, mindennek keretében a kulturális emelkedés és a Kádár-rendszer autoriter hatalmi viszonyai, vala­mint az e viszonyokból közvetle­nül levezethető kiskapuk világa. És az erre épülő egyéni számítás. Sietek hozzátenni: a közösség­­képződés az adott körülmények között igen sajátos jellegű. Abból adódóan, hogy a csoportok létre­jötte az esetek többségében nem szabad elhatározásokon, önkéntes vállalásokon alapul, és a csopor­tok tagjai nem igazán szabad, au­tonóm egyének, a csoportok túl­­hierarchizáltak, tekintélyelvűek, a szereposztások jórészt merevek. Másrészt a csoportok hajlamosak a bezáródásra, a belterjességre. Ép­pen ebből fakad azonban nagyfo­kú sérülékenységük, borulékony­­ságuk is. Vagyis az, hogy a csopor­tok tagjai nem képesek kollektíven reagálni az őket ért külső kihívá­sokra, megrázkódtatásokra - ezek szinte egyik pillanatról a másikra a közösségek széteséséhez vezet­nek. A vázolt makro- és mikrorend­­szerek jellemzői alapján végül is semmi csodálkoznivaló nincs a munkásságnak a „nagy kihívás”, a létezett szocializmus hatalmi szer­kezetét szétrobbantó politikai rendszerváltás, majd a gazdasági rendszerváltás - a privatizáció - megindulásának idején tanúsított nagyfokú passzivitásán. Mindazo­náltal az 1989-től (1956-os mintá­ra) szerveződő munkástanács­mozgalomban a munkások egy szűk köre kísérletet tesz arra, hogy a meginduló privatizáció folyama­tában képviselje érdekeit (kezdet­ben a teljes munkás-önigazgatás gondolatával, később a munkavál­lalói résztulajdon szorgalmazásá­val). Ezek a törekvések azonban az új politikai és gazdasági elit éles ellenállásába ütköznek, emellett nem találnak hiteles értelmiségi szószólókra sem, ezért rövid időn belül lesöpörtetnek az asztalról (Szalai, 1994). A munkásság közéleti aktivitás­ra hajlandóságot mutató szűk köre is rövid időn belül felismeri, hogy tökéletesen ki van zárva a rend­szerváltás irányának befolyásolá­sából. Kántor Csaba Áron (1992), korabeli munkástanács-vezető a következőket írja erről: „A magyar munkavállaló rájött, hogy érdekeit továbbra is egyéni csatornákon át érvényesítheti. Magyarán, ha több bérre van szüksége, akkor az elit­munkás különalkut köt a vállalati vezetéssel, a dolgozók más rétegei pedig pluszmunkát vállalnak a második gazdaságban.” Az újkapitalizmusban Az államszocialista hatalom- és tu­lajdonszerkezet, valamint az el­múlt tizennégy évben kialakult ha­talmi és tulajdonviszonyok közötti történelmi folytonosságot a késő kádári technokrácia sajátos társa­dalmi szerepvállalása teremti meg. A késő kádári technokrácia nem csupán a kései államszocializmus hatalmi szerkezetében, majd eme szerkezet politikai intézményrend­szerének lebontásában, hanem az eredeti tőke- és jövedelemátcso­portosítás folyamatának vezérlésé­ben is alapvető szerepet játszik. Ennek során hatalma egy részét a globális tőke helyi reprezentánsai­nak adja át, cserébe azért, hogy ő maga a globális kapitalizmus csúcsintézményeinek - a nemzet­közi gazdasági-pénzügyi szuper­struktúrának­­ szereplőjévé vál­hasson, vagy legalábbis annak kö­zelébe kerülhessen (Szalai, 2001). Az eredeti tőke- és jövedelem­átcsoportosítás nyomán egy ko­rábbinál többszereplősebb hatalmi és tulajdonszerkezet, egy jóval bo­nyolultabb társadalomszerkezet alakul ki. A hatalmi szerkezet középpont­jában a gazdasági elit áll, alfrak­­cióit pedig a gazdasági elit érde­keitől eltérő alternatívákat felmu­tatni nem képes parlamenti politi­kai pártok és a kulturális elit alkot­ják. A gazdasági elit a tulajdonjo­gok koncentrálása alapján különül el a társadalomtól, legerősebb cso­portját a külföldi tulajdonú vállal-­ lom szerkezet és munkásság

Next