Kritika 38. (2009)
2009 / 12. szám - FILM - Csőke Katalin: Tréfa
2009. december távolról sem a múlt kövülete: pimasz kíváncsiságuk, a minden mindegy állapotát sugalló folyamatos részegségük, lezser leereszkedésük mögött ott a szilárd meggyőződés: itt úgysem változik semmi. Az üdvös változtathatatlanság boldog tudata élteti a jókedvűen erőszakos, saját gesztenyéjét mindig kikaparó Ghida rendőrt is, aki Urbán Tibor számomra revelatív alakításában egyszerre testesíti meg a hatalmával saját fontossága tudatában következetesen visszaélő szervet és a jég hátán is megélő kisembert. Az előadás záróképe talán kevésbé hatásos a szokottnál; a politikai elit látványos összeborulása, a léghajóra szállók és a „földönfutók” csoportjának éles elválasztása és hangsúlyos egymásra utaltsága találó ugyan, de maga a csattanó kevésbé erős. S tény az is, hogy Az elveszett levél mint alapanyag nem alkalmas arra, hogy - az utóbbi idők igazán jelentős Mohácsi-előadásaihoz hasonlóan - tragikum és komikum szüntelenül egymást váltsa, s az önfeledt nevetés nemegyszer torkunkra forrjon. Ám az, amit a politika és az azt egyszerre stimuláló és elszenvedő közeg állapotáról, kapcsolatáról, kölcsönhatásáról roppant szellemesen, mulatságosan elmond az előadás, nemcsak pontos és fontos, de sajnos roppant aktuálisnak is érződik. URBÁN BALÁZS Tréfa A nevetés gonosz epidémia. Csak kevés jó belőle. Hogyha túlságosan élvezzük, akkor elfulladunk és köhögünk, az arcunk elsápad és kipirul, fáj a derekunk, csiklandja a hónunkat, a tarkónkat, a bordánkat. Nem is mulatságból nevettünk tán.” (Kosztolányi Dezső: Tréfa) A nevetés lehetőleg pozitív, feloldó, felszabadító érzés, ám ugyanannyira unalom- és feszültséglevezető. A címmel ellentétben, Gárdos Péter legújabb filmje nem is olyan mulatságos. Minden csak néhány ártatlan tréfával kezdődött... XX. századi életkép egy egyházi bentlakásos kollégium diákjairól, akik különféle csínytevésekkel igyekeznek a papi szigort megtörni csakúgy, mint saját félelmeiken úrrá lenni. A sorozatos diákcsínyek egyre veszedelmesebb lavinákat indítanak el... sejtjük a tragikus végkifejletet. Adott egy vidéki bencés iskola, jelen esetben a zsámbéki Zichy-kastély kollégiuma. A múlt század elején járunk, de ezt csak onnan tudjuk, hogy direkt utalásként egy újsághírben megjelenik: a korábban elsüllyedhetetlennek vélt Titanic nevű utasszállító hajó zátonyra futott. No meg persze a mozgókép egyik előfutárának tekinthető zootróp is állandó visszatérő momentum. 1912-t írunk, a boldog békeidők egyik utolsó évét. Erről a történetben szereplő karakterek természetesen mit sem tudnak, csak mi, befogadók, magyarázhatjuk bele ebbe az évszámba a háború előtti, kirobbanni készülő feszültséget. A kolostorban új tanév kezdődik - látszólag szokványosan - ám ezen az őszön a hetedikeseken úrrá lett valami, amivel lassan már a papok sem tudnak mit kezdeni. „Az ördög incselkedik veletek” - mindössze ennyit fűz hozzá az iskola igazgatója a sorozatos ugratásokhoz. És a fiúk egyetértenek vele. Ezen az őszön új tornatanár csatlakozik a liberálisabb szellemű tanári karhoz. A már-már nőies vonásokkal megáldott Weigl atya éppolyan szigorú, mint amilyen széparcú, bár azt már a legelején megtudjuk, milyen kiválóan ultizik. Jelenléte alaposan megzavarja nemcsak a kolostorban élők lelkivilágát, akik egyre vadabb tréfákat eszelnek ki egymás és (csak képzeletben!) a paptanárok ellen, hanem minket, nézőket is, akik ettől a külsőtől egy ellentétes karaktert várnánk. Csakúgy, mint az osztályfőnöktől, a gyűröttebb, kiéltebb arcú Zoltán atyától, aki meglepően szabadelvűen kezeli a tanítványok csínytevéseit. Nem lepődünk meg, amikor egyre nagyobb konfliktus gerjed a két tökéletesen ellentétes figura között. És mint egy rossz házasságban: ugyan ki más inná meg a levét a szülők közötti feszültségnek, ha nem a gyermek maga? A sztori alapja Kosztolányi azonos című, mindössze nyolcoldalas novellája egy gyerekgyilkosságról, nevek, kidolgozott jellemek nélkül, ám annál erőteljesebb hangulatfestő elemekkel. Egy mű leíró, történetmesélő jelleggel, ahol pusztán a karakterek adottak, magának a gyilkosságnak se célja nincsen, se motivációja. Egy ilyen sztorit filmre vinni nem könnyű feladat, ám - éppen ezért - kínálja magát azon rendezők számára, akikre mindez inspirációként hat. Ugródeszkának kiválóan alkalmas, és éppen ez az, amit az alkotógárda is kihasznált. Nem titkolt szándékuk volt, hogy - kiindulva az irodalmi alkotásból - olyan látnivalót hozzanak létre, amelyben a cselekvéseknek célt és motivációt ad, miközben mindvégig megőrzi a Kosztolányi-novella mély érzelemvilágát. Hangulatát, atmoszféráját, színeit (vagy azok hiányát), impresszióit, a növendékek útkeresését a diákcsínyek mélyén. No és persze a csattanót. A jellemábrázolás kétségtelenül egyik legnagyobb erőssége Gárdosnak, ez pedig a Tréfánál sincsen másképp. Az eredetileg 60 perces tévéfilmnek indult látnivalóban valamennyi szereplő kialakult karakterrel operál, amit rövidebbhosszabb epizódokon keresztül a lehető legárnyaltabban mutat meg. Mindenféle jellem megtalálható itt, ez pedig többek között annak köszönhető, hogy a direktor ezúttal is jórészt amatőr szereplőkkel dolgozik. így van az, hogy a civil színészek között ugyanúgy találunk hentest, DJ-t, irodalomtörténészt, mint koreográfust vagy akár ELTE-n tanító angol szakos tanárt. Ők néhányan alkotják a papi kart. A stáb tagjai között mindössze három profi színész akad (Lengyel Tamás, Váta Lóránd és Kovács Zsolt), akik épp ellentétes karaktereket játszanak, mint ami az arcukról leolvasható lenne. A főszereplők mégis a gyerekek maradnak, az ő érzéseik, lelkiviláguk, útkereséseik, jellemhibáik, vagyis minden az ő jelenlétük körül forog. Miattuk léteznek a paptanárok, akiknek feladatuk abban merül ki, hogy megfelelő jellemeket faragjanak belőlük. Minden és mindenki a gyerekszereplők körül forog, még a rendezőgárda is, akik - meg kell hagyni - dicséretes módon tudnak együtt dolgozni a kiskorú amatőrszínészekkel. Valljuk be, a színészgárda igen erős lett, pedig jó gyerekszereplőket találni embert próbáló feladat... is lehetne. De nem úgy Gárdoséknál, akik jelen esetben előszeretettel alkalmaztak szűk plánokat. Valamennyi arc hiteles és autentikus, nem beszélve a gesztusokról, mimikáról (annak ellenére, hogy a dialógusok és a hanglejtés hagy némi kívánnivalót maga után). Profik sem csinálhatták volna jobban. Gárdos Péter valahogy ért a fiatalkorú és amatőrszínészek instruálásához. Egyházi iskolában játszódó szüzsé révén nem maradhat el a nevelés kérdésének fel-, majd elvetése sem. Az évszázadok óta megválaszolatlanul maradt, örök kérdés - miszerint a szigorú fegyelem, vagy a demokratikus engedékenység a jobb módszer - ezúttal is talány marad. Az alkotók mindezt két tökéletesen ellentétes karakteren, Weigl atyán és Zoltán atyán keresztül mutatják be. Két antagonisztikus világnézet szembesül egymással, a köztük lévő „harc” pedig ugyanúgy kivetül a diákok életére, mint a jellemükre. Az ugratások tovább folytatódnak, az egyre elviselhetetlenebb feszültséget csakis egy katarzis oldhatja fel. Közel a tragédia, amit racionális alapokra a merev és demokratikus világképek helyeznek. A két atya a közöttük lévő folyamatos feszültséget akaratlanul is a tanulókra projektálja, akikből így lesz bűnös és áldozat egyben, s ők azok, akik - mintegy zárófordulatként - kollektíven még egy gyilkosságot is képesek elkövetni. Az ártatlannak induló bolondozások, egymás heccelése (vizes lavór, ellopott szemüveg, összekötözött cipőfűzők és kabátujjak) a fináléban végül hús-vér gyilkossághoz vezetnek, amelynek valódi motivációja nincsen ugyan, de ennyivel muszáj beérnünk. Sőt, talán épp ez az, ami igazán riasztóvá teszi a légkört. Éppen úgy, mint a helyszín, amely csak megsokszorozza a fojtogató fenyegetettség érzését (egy kolostor falai között elkövetett bűn mindig félelmetesebb). Erre még egy lapáttal rátesz a mozi képi megkomponáltsága. A digitális nyersanyagra forgatott, HD-kamerával készült film rendkívül erőteljes és autentikus vizuális 37 A KRITIKA HONLAPJA www.kritikaonline.hu Tisztelt Szerzőink! Lapunk elérhetővé vált az interneten is. Kérjük, akik nem kívánnak hozzájárulni az internetes megjelenéshez, jelezzék a szerkesztőségnek. A szerk.