Népi kultúra – Népi társadalom 2-3. (Az MTA Néprajzi Kutató Csoportjának Évkönyve, 1969)

K. KOVÁCS LÁSZLÓ: Pásztortűzhelyek Erdélyben 1900 körül

az azt követő idők még csak gyorsították a változások, a keveredések folya­matát. Pl. az ordafőző nagy rézüstök készítése a háború alatt szünetelt, de azután sem éledt többé új életre. Ez aztán a meglevő példányok erős vándorlását indította el.­ E meggondolások késztettek arra, hogy anyagunkat lehetőleg ,,1900 körül"-re rendezzük, illetve lokalizáljuk. Terepgyűjtésünk időpontjában már elég nagy volt a formai keveredés ahhoz, hogy a térben jelentkező anyag — még nagy táji elrendezésben is — világosan áttekinthető legyen, illetve, hogy mutassa a táji különbségeket (amik azelőtt határozottan je­lentkeztek) és a történeti fejlődés tendenciáit. A közölt térképeken az 1900 körüli állapotokat igyekeztünk rögzíteni. Észak-Erdély és a Székely­föld területére, az Északkeleti és Keleti-Kárpátok vidékére nézve — helyszíni gyűjtéseinkből — sokkal több adattal rendelkezünk, mint amit a térképekre (az áttekinthetőség kedvéért) felrajzolhattunk. Erdély déli részére és a Déli-Kárpátok vidékére már alig állt több adat rendelkezésünkre, mint amiket a térképek mutatnak.­ Munkánkat éppen ezért csak vázlatnak tekintjük. Olyan elindulási pontnak, amit mások kiegészíthetnek, újabb adatokkal módosíthatnak. Nyelvi, terminológiai adatokat is gyűjtöttünk, de azokat — hézagossá­guk miatt­ — nem vittük térképre. E tekintetben speciális kérdőívekkel felszerelt terepgyűjtéstől remélhető térképezésre, kultúrtörténeti vizsgá­latra érdemes anyag. AZ ESZTENÁN BELÜLI TŰZHELYEK A címben ugyan ,,pásztortűzhelyeket" írtunk, zömmel azonban a juhá­szattal kapcsolatos tűzhelyekről beszélünk. Ez a dolgok természetéből adódik, hiszen Erdélyben a juhászat, főleg a fejőjuhászat az, amely — . A pásztoroknak mindig jó és megbízható tudomásuk volt arról, hogy mi hol és hogyan van; sokan — a Mezőségről pl. — elmentek Fogarasba, Hunyad megyébe, fel Máramarosba, vagy ki Moldvába, hogy rézüstöt, kolompot, csengőt szerezzenek. De nemcsak a mezőségiek jártak így üstök után, hanem a háromszéki (magyar és román), a csiki, udvarhelyi, gyergyói székelyek is.­­ Szerencsére a korábbi publikációk, különösen az idevágó román szakirodalom, mindenekelőtt VUIA munkái, valamint a Dél-Erdélyben huzamosan és sokfelé szol­gáló bácsok, pakulárok közlései segítettek a formák elterjedésének a nyomozásában. A Terepen végzett sokéves tapasztalataink arról győztek meg, hogy kultúrjelensé­geket, formai, szerkezeti, sőt még tartalmi tekintetben is lehet olyanoktól gyűjteni, akik más vidéken éltek huzamosabb ideig, de nyelvi, terminológiai anyagot — meg­bízhatóan — már nem lehet. Az illetők ugyanis rendszerint a saját vidékük, szülő­földjük terminológiáját ismerik biztosan. Az áttelepültek esetében szerezhet erre nézve bárki tapasztalatokat. (PL a Bukovinából, Moldvából és Erdélyből áttelepült székelyek között. Az idősek még jól tudják, mit hogy neveztek „otthon", az újabb nemzedék pedig már a saját szülőföld elnevezéseit — keverve az öregektől tanulttal — sajátítja el.

Next