Pszichológia 15. (1995)
1995 / 4. szám - TANULMÁNYOK - PATAKI FERENC: Élettörténet és identitás (Új törekvések az én-pszichológiában)
res elemzésre. Eriksonnal kapcsolatban egyébként is gyakorta megfogalmazódik az a jogosult fenntartás, hogy fogalmai túlságosan lazán körvonalazottak, s inkább leíró — semmint elemző — jellegűek. Inkább az utólagos értelmezésben működnek, semmint a kutatási elgondolások operacionalizálásában. Nos, ha úgy tetszik, az elmúlt másfél-két évtized ezt az eriksoni programot igyekezett kézzelfoghatóvá tenni, még ha számos szerző nem kapcsolódott is közvetlenül hozzá. Már csak azért sem, mivel az a feltevése, hogy „a klinikum művészi és elméleti módon egyaránt leírható” (id. mű, 416.), bőséges teret kínált az elütő — olykor önkényes — értelmezésekre. Annál is inkább, mert — mint mondja — „szakadék tátong az adatok hihetetlen gazdagsága és az elméletek szűkössége között” (id. mű, 422.). Persze ügyelnünk kell rá, hogy a szakadéknak két pereme van. Az elmélet „szűkössége” olykor az adatok bizonytalanságából és sokértelműségéből ered, s viszont az elméleti feltevések és fogalmak elvontsága és spekulatív jellege gyakorta megnehezíti az érvényes tények és adatok azonosítását és megragadását. Mindenesetre Erikson munkásságában válik elméletileg és gyakorlatilag egyaránt kitüntetett fontosságúvá az a felismerés, hogy szoros kapcsolat létezik az egyéni élettörténet és a történelem, illetve a személyes múlt, jelen és jövő között. Aligha csodálkozhatunk azon, hogy e kérdések különös kiélezettségekkel bukkannak fel azokban a régiókban, ahol gyors és gyökeres — sok tekintetben váratlan — rendszerváltozások zajlottak le. Ennek következtében az egyéni élettörténeteket éles törések és szakadások szabdalják szét. Az egyén újra és újra arra kényszerül, hogy újraértelmezze és új jelentéshangsúlyokkal lássa el tulajdon életrajzát, újra és újra rekonstruálja, és így az új viszonyokhoz alkalmazza korábbi életútját. Hasonló fejlemények zajlanak a viharos és drámai körülmények között születő új nemzetállamokban is, legyen bár szó a Balkánról, az orosz birodalomról vagy a harmadik világról. Teljességgel érthető hát, hogy az utóbbi években az énalakulás és az identitásképzés történeti és élettörténeti kontextusának tanulmányozása kitüntetett figyelemben részesült, s új ösvényeket nyitott a tágasan szemlélt én-pszichológiában. Ezzel magyarázható, hogy az élettörténet-elemzés s ennek forrásai (az önéletrajz, az oral history termékei, életrajzi dokumentumok és naplók, szépirodalom) mind szélesebb körben kerülnek alkalmazásra. ROSENBERG (1988) — kísérleti vizsgálódásainak kiegészítéseképpen — Wolfe „Nézz vissza, angyal” c. önéletrajzi regényének elemzése révén igyekszik közelebb férkőzni az én-alakulás pszichikusai