Magyar Bioetikai Szemle, 2010 (16. évfolyam, 1-4. szám)
2010 / 1-2. szám
BROOSER GÁBOR A betegjog, az élethez való jog afenntartható egészségügyében Az utóbbi években áttekinthetetlen keverék jött létre azegészségpolitika elveiben, jelszavaiban és gyakorlatában, az állami betegellátás és a jövedelem-érdekelt magánvállalkozási formák között. Új szövedéket hozott létre a komputerizálás, a pénzforrások kamatérdekelt kezelése, az ellátásra folyondárként ráépült szállító-, bonyolító-, beszerző-, gyártó-, élelmező vállalkozások, a nem egészségügyi cégek tömege. Ezek általában a költségek növelésében érdekeltek, de néha kényszerű hitelnyújtással életben is tartják a kórházakat. Ha az elmúlt negyedszázad egészségügyi ellátására vonatkozó jelszavait felidézzük kb. a következő sor alakul ki: társadalmi szolidaritás — holisztikus gyógymód - EU reform - fenntartható költségvetés — menedzserirányítás. Félig végrehajtott rendelkezések, meggondolatlan akciók sora kísérte a felsorolt program jelszavait. S az eredmény?! A gyógyításban évről-évre fokozódó mértékben jelentkeztek az alulfinanszírozás veszedelmes tünetei. Az állami ellátás kötelezettségéről (már nem beszélünk a „legmagasabb szint”-ről) a privatizálásra, a fenntartható üzemre való áttéréskor a szakmai, azaz a betegérdekek már nem tudták áttörni az alulfinanszírozás korlátait. Az ellátásban megjelenő, orvosilag már elfogadhatatlan hosszúságú várólisták, az indokolatlan halálesetek kivédésének kérdéseiben az arra hivatottak egyre tanácstalanabbak, és végül elhallgatnak. Talán ennek tudható be, hogy amíg az orvosi és ápolói fizetések, az ügyeleti díjak folyósítása rendre késik, vagy meg sem történik, addig a minisztérium, az egyes egyetemek, megyei és városi kórházak újra meg újra számolatlan milliókat fizetnek egyes magántársaságoknak a legtöbbször meg sem valósítható üzemeltetési, szervezési reformtervekért. A beteg - minden fel- és elhasznált jelszó ellenére — fokozatosan kikerült az egészségpolitika centrumából. Helyébe a finanszírozhatóság, vagy a remélhető profit került. Divat lett a lakóhelytől távoli, úgynevezett „emelt szintű” ellátás ígérete, amelynek során a család utazási költsége alaposan megemelkedett, és a magukra maradt betegek ellátottsága, biztonságérzete nem várt módon romlott. Kezdett hiányozni a gyógyításból a beteg ember bizalma, amelynek kulcsát már az ókorban oly egyszerűen meg tudták fogalmazni: „a beteg üdve a legfőbb törvény”. Még néhány esztendeje az orvosok zöme ezen ősidők óta fennálló értékrend alapján dolgozott, melynek középpontjában embertársuk volt. Az ő reménységét