Magyar Építőművészet, 1988 (79. évfolyam, 1-6. szám)
1988 / 4-5. szám
1. Részlet az előcsarnokból 2. A közönség társalgó bejárata 3. Közönség társalgó 4. Előcsarnok 1. Detail of the lounge 2. The entrance of the spectators’ assembly-room 3. The spectators’ assembly-room 4. Lounge szempontból is hasznos volt. Ezzel a kis dombbal, a főbejárathoz kialakított kocsifelhajtóval az épület még jelentőségteljesebbé vált. Ezen „emelkedettebb” gondolat megvalósulásán túl sikerült a talajvizet is elkerülni, még a pinceszint alatt húzódó légcsatornáknak is! (Arra persze a bécsi építészek nem számítottak, hogy napjainkra a „fejlődés” eredménye lesz sok más mellett, a város alatti talajvízszint jelentős emelkedése is...) Eredetileg a nézőtér, a nézőtéri körfolyosó, a színpad és a színpadot körülvevő épületrészek alatt alakítottak ki pincét. Ennek a területnek a döntő részét foglalták el a hőlégkaloriteres fűtési rendszer öt kazánja és a hőmérséklet-szabályozó keverőterek. A színházzal szinte egyidőben emelték az akkori üzemviteli — inkább csak raktár — épületet. Ez — mint a színházépítéssel együtt megvalósítandó városrendezés része — a színház mögötti épületsor középrizalitjaként épült meg, eklektikus utcai és teljesen sík felületű tömbbelső felőli homlokzatokkal. Ebben a két épületben működött a színház közel kilenc évtizeden át. Az épület eredeti állapotának ismertetése talán azért sikerült mégis hosszabbra, mert az egész munka „leggondtalanabb” és tapasztalatokban leggazdagabb szakasza a felmérés volt. Ami természetesen kiegészült levéltári kutatásokkal is. Előkerült a színház „beruházási programterve”, a kiviteli tervek közül a kőműves főlapok, a tetők acélszerkezeti tervei, egyes ajtók, ablakok részlettervei, a homlokzatok, valamint a kivitelezőkkel megkötött szerződések — ezek inkább emlékeztetnek versenyfeltételek sorolására, mint a mai „alkuk” eredményére... Ha belegondolunk, hogy a mai terveknek mi a sorsa 5—10 évvel az új épületek átadása után, nem irigyeljük a jövő építészeit, akik majd felújítják korunk sokszor indokolatlanul bonyolult épületszerkezetű házait. A felmérés, az eredeti tervek tanulmányozása egyre inkább erősített bennünk egy bizonytalanságot. A neobarokk, az eklektika (a többi „neo” irányzat) történetileg talán már teljesen elfogadottá vált, közvetlenül az építészszakma azonban mintha nem tudna mit kezdeni vele. A legelfogadottabb szlogenek kb. ezek: nem volt kiforrott a szerkezeti gondolkodás, még nem tudták kezelni az új anyagokat (elrejtették — nem „őszinte”) némi lekicsinylése a „neo”ságnak (nem tudott mást, mint ismételni). Ezeknek a „kritikáknak” a nagy része (bizonyos önkényes mai szemmel) talán még igaz is, de ez az ítéletalkotás, mi úgy látjuk — szó szerint is — eléggé felületes. A neobarokk „már” hihetetlenül racionális, átgondolt épületet „von be”. Ezek az épületek — talán valószínűsíthetjük — teljesen kiforrott építészeti megoldásai voltak az akkori társadalmi-gazdasági-technikai konstrukciónak. Különösen figyelemre méltó volt számunkra ez a bizonyos technikai szint. Persze egy kisebb vidéki színházépület nem jelentett különösebb bonyodalmat és ez a letisztultság valószínűleg összefügg a méretével, de ilyen kicsiben is tanulságos volt látni, hogy a tégla, az acélszerkezet és a gipszrabkok mindennek a „hordozói” voltak. Kicsit iskolásan fogalmazva a tégla megfelelt az építészeti igényeknek, jó volt tartószerkezetnek, sőt még a falazott légjáratok által gépészetnek is. Tudjuk, ez nem új felismerés, de ezt azért nem árt leírni olyan viszonyok között, amikor új épületeink zömének van tartószerkezeti rendszere, van vázkitöltő fala, van külön válaszfala, zörgő „pléhkaszni” klímája, amit külön feladat csendesíteni stb. A végén már az az ember érzése, hogy századunk nem is a technikai tartalmú fejlődés, hanem a közgazdasági determináltságú munka (és technikai) megosztás ideje volt. (Ettől a sok alrendszer.) Összefoglalva, ez az épület és kortársai — „őszintétlenségük” és „neo”felszínük ellenére — valami olyasmit sugallnak, hogy ezek a házak oly módon voltak megtervezve, hogy a megvalósulásuk során a rajtuk elvégzett „egységnyi munka” — a végeredmény, a korabeli igény szempontjából — sokszorta hatékonyabb volt minden tekintetben, mint a napjaink gondolkodásában és feltételrendszerében született házakon! E kis kitérő után térjünk vissza a rekonstrukció folyamatára. A munka 1981-ben kezdődött a beruházási program elkészítésével. (Eredetileg csak a fűtési rekonstrukció kiviteli terveire kaptunk megbízást, de némi vita után szerencsére nem ezt kellett végrehajtani). Áttekintve a színház állapotát, a beruházási program a következőket tartalmazta: — mindenképpen szükséges új műhelyház építése; — fel kell újítani a színházépület mögötti üzemházat, amely „napi”díszletraktárként és próbateremként töltheti be legjobban feladatát (MÉ 1986/5.); — e két épület megépítése, illetve felújítása után szabad hozzákezdeni a főépület rekonstrukciójához, amely folyamat semmiképpen nem szakaszolható (ezen álláspontunk ellenére a beruházási program is tartalmazott ütemezéseket, eltérő alternatívákat a színpadtechnikában, illetve az épület bővítésére nézve, de ezek — szerencsére — elsősorban pénzügyi okokból nem jöhettek számításba); — a színházépületnél a műszaki állapoton kívül a ház legnagyobb gondja az volt, hogy kicsi, ezért úgy próbáltuk alakítani a programot, hogy ne maradjon más a házban, mint az, ami az előadásokhoz közvetlenül szükséges a közönség és a színpad számára. Ezenkívül az 2