Magyar Fórum, 1992. július-december (4. évfolyam, 27-52. szám)

1992-10-22 / 43. szám

­ HÁBORÚS BŰNÖSÖK - ÁRTATLAN GYILKOSOK? 4-5. oldal TÓTH ILONÁRÓL PARDI ANNA 12. oldal MANSFELD PÉTER TESTVÉRBÁTYJ­A— A MÁRTÍR RÖVID ÉLETÉRŐL 13. oldal ÍRÓK KÖLTŐK A FORRADALOMRÓL OKTÓBER 23-I LAPUNKBAN: BENEDEK ISTVÁN, CSURKA ISTVÁN, FEKETE GYULA, PÁSKÁNDI GÉZA,, SÁNDOR ANDRÁS ÍRÁSAI KISS DÉNES, SERFŐZŐ SIMON VERSEI TÖRTÉNELMI LECKE -EMLÉKKÉPEK AZ 1956-OS FORRADALOMRÓL 24 FORINT IV. évfolyam 43. szám KÖZÉLETI HETILAP 1992. október 22. ­ Szeretnék most, ezek­ben a napokban bekopogni Ramon Cue Románéhoz. Szeretnék leülni az írócel­­lájában, szeretném meg­kérdezni őt: emlékezik-e az érzelmi viharra, amely harminchat esztendeje ki­vetette belőle azt a verset? Emlékezik-e még reánk, magyarokra? Magunk vagyunk ugyanis, ma­gunkra hagyatottak me­gint. Ramon Cue Romano. Spanyol szerzetes, Puebla szülötte. Él-e még? Ha él - ahogy remélem, kívá­nom -, a nyolcvanadik esztendeje felé ballag. Amikor azt a verset írta, javakorabeli férfi volt - ma fehér hajú öregem­ber? Azt a verset jó eszten­deje ismerem. A kötetet, amely a Gloria victis cí­met viseli, Tollas Tibor adta a kezembe kitünteté­se napján, az Országház­ban. Költők jajdulnak, ki­áltanak, imádkoznak eb­ben a könyvben, a nagy­világ költői, akik kiáltják, sóhajtják, imádkozzák. Dicsőség a legyőzöttnek. Dicsőség ezerkilencszáz­­ötvenhat magyarjainak. Az osztrák Busta, az an­gol Moraes, a cseh Klonsky, a dán Rasmus­sen, az észt Kangro, a finn Laitinen, a francia Super­­vielle, a holland Smit, a szerb Vlahovic, a lengyel Milosz, a német Taube, a norvég GUI, az orosz Pet­rov, a török Unkan, a hon­­durasi Rojas, a kenyai To­­wett, és mások, sokan... a költők szóltak értünk egyedül. A szív és az igaz­ság emberei. Romano, a szerzetes odatérdelt elénk: „Bűnöd csak az volt, hogy a szabadságot kívántad, mint a kék magas Büszke királya, a sas. És annyi volt hős fiad­nak vétke, Hogy hitvesüket úgy hívták 'enyém', Hogy anyjukat is úgy hívták ’enyém’, Hogy lányukat is úgy akarták hívni, S a földbe, melybe búzát s vért vetettek, ’enyém’-nek hívták a hazát, történelmet. Oh Isten mondd, hát vétek ez? Ezért tiportak le-s mi szabadok Magunkra hagytunk Tégedet! Kicsiny húgunk, te drá­ga Magyarország!'' És féltér­ben még min­dig: „Kis húgunkat dobtuk oda s holnap Új áldozatra vajon kit sorolnak?" Magunkra hagyattunk, ahogy magukra maradtak az utánunk következők. A csehek, a lengyelek, a hor­­vátok, a bosnyákok. Aki itt szabadságot kíván, le­tiporják. Akit itt letipor­nak, hiába sikolt segítsé­gért. Amott Európa, s amott, túl az óceánon, a szabadság felkent őriző­je néma és közönyös. Népeket tipornak itt megint Közép- és Kelet- Európa tájain. Kit fegy­verrel gyilkolnak, kit rá­galmak és hazugságok so­­rozatvetőivel. Nem, nem akarják kiengedni a töm­lőéből a népeket, kiket kö­zösen zártak oda a rab nemzetekért évtizedeken át álszent módon imád­kozók és a rab tar­tók. Egyedül vagyunk itt, régi és új áldozatok. Ramon Cue Romano, magyarok barátja! Hon­nan ismerted te a mi szí­vünket, hogyan tudtad velünk álmodni az álma­inkat? Honnan tudták ők, és egyedül csak ők, a poé­ták, hogy a „kék magas" mindenkié, minden nem­zeté? Magyarok barátja, spa­nyol költő, szeretnék most bekopogni hozzád, szeret­ném, ha rám néznél tisz­ta, látó szemeddel, galamb­ősz öregember, és bólinta­nál: - Tudom, ennyit akar­tok ma is. „Enyém"-nek hívni a hazát, a történel­met. Kósa Csaba ______________

Next