Magyar Fórum, 2017. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)

2017-11-02 / 44. szám

12 SZABADSÁG HÍD Emlékezés az előeste helyszínén Halzl József, a Rákóczi Szövetség elnöke és Simicskó István honvédelmi miniszter beszé­de után a Műegyetemi felvonulás kezdetét iz­gatottan váró tömeghez csatlakoztunk. A nagy, platós tehergépkocsi és a rajta ülő, korabeli ruházatot viselő fiatalok idézték fel a megem­lékezés fókuszába helyezett 22-ei felvonulás és az azt követő forradalom hangulatát. Szé­kely népviseletbe öltözött és modern forra­dalmi ruházatot (farmer, barna bőrkabát vagy­­zakó) viselők kisebb körökbe állva, fáklyái­kat összeérintve adták tovább egymásnak a szabadság lángját, a bátorság fényét. Csillogó szemű serdülő korúak, ápolt külsejű határon túli értelmiségi egyetemisták, nehéz helyzet­ből jövő, szerény öltözékű fiatalok, középko­rú és idősebb fővárosi urak és hölgyek, továb­bá budapesti egyetemisták mind együtt vol­tak. Együtt voltunk és madártávlatból egy nagy közös fényfoltot képeztünk a város egy történelmi jelentőségű szegletében. A felvo­nulás közben hazafias érzelmű, zeneileg igé­nyes és tartalmas dalok szóltak a kocsikról, melyeket a tömeg egy része közösen énekelt. Ahogy magam is énekeltem, egy szembe jö­vő, a pláza világában valószínűleg túlságosan is otthonosan mozgó tinilány meghallva az ál­tala is ismert Ákos-számot, az addig nem csak hogy csodálkozó, de kissé megvető ábrázata felderült és elkezdte hangosan énekelni a dalt. Azt hiszem, kicsi kellett volna ahhoz, hogy ő is közénk álljon. Végig vonulva a Duna-par­­ton előresiettem és az Erzsébet hídról elgon­dolkozva néztem végig a tömegen. Fiatalok a déli végekről Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bi­zottságának elnöke és Rétvári Bence államtit­kár ünnepi beszédet mondott a Bem József té­ren. A déli határtól mintegy 15 km-re, a Ti­sza partján fekvő, a migráció által megtépá­zott Magyarkanizsa szülötte, a harmonikás Fábián Bálint a már majd egy órája tartó áz­tató eső ellenére is büszkén állt az első sorok­ban az ünnepségen, nem törődve fázó kezei­vel és csurom vizes ruhájával. A művelt és ha­tározott kiállású Bálint örömmel mesélt ar­ról, hogy milyen nagy dolog számára ez az ün­nep. Már az első néhány kérdés után kiderült, mély történelmi ismeretekkel rendelkezik. A beszélgetés közben kissé militarista öltözéke mögött egy komoly értékrenddel bíró, szélső­séges nézetektől mentes fiatal felnőtt alakja rajzolódott ki. A Bem téri ünnepség után a Stoczek-menza felé vitt a résztvevők útja. A beszélgetéseket nem akartuk megszakítani, így sétáltunk to­vább velük. Útközben Bálint Tiborral talál­koztunk, aki a Kanizsától mintegy 50 kilomé­terre délre lévő Törökbecse falujából érkezett. Hosszasan mesélt történelmi érdeklődéséről, és arról, hogy a környékről, ahonnan ők jöt­tek, sokan nem engedhetik meg maguknak anyagilag, hogy a fővárosba utazhassanak. A talpraesett legény aktívan ki szokta venni a részét a Rákóczi Szövetség délvidéki program­jaiból is. Tibi elmesélte nekünk, hogy a Há­ló Közösség tagjaként is aktívan tevékenyke­dik saját régiójában, és egyaránt hatalmas örö­möt jelentettek számára itt, az ünnepségen a tervezett és nem várt találkozások, melyek a csíksomlyói Háló Táborban fogant barátsá­gokat erősítették tovább. Voltak itt barátai Er­délyből, Partiumból sőt még Franciaország­ból és természetesen Budapestről is. Mély be­nyomást tettek rá az itt töltött napok. Tibor úgy nyerte el az utazás lehetőségét, hogy egy történelmi dolgozatot írt ’56-os témában. Be­vallom, engem megdöbbentett, hogy egy át­lagos gimnáziumba járó végzős tanuló ilyen komoly témát választott és ilyen alapos utá­najárással készítette el munkáját. A hősök em­léke velünk él című írása a nyugati országok ’56-os eseményekre vonatkozó reakcióját mu­tatja be. A 10 oldalban leírt történelmi tények­ről és saját gondolatiról örömmel mesélt. A munka lezárásában így fogalmaz: „Hiszen ha nincs történelmünk, múltunk is elveszik, ez­zel együtt kultúránk, nyelvünk, majd végül mi is elveszünk, és megszűnik az a gyönyörű szép ajándék, amit Árpád apánk hagyott re­ánk, és amiért harcolt Hunyadi, amiről írt Arany, amiért meghalt Petőfi, amit vezetett Horthy, és aki fellépett egykoron az elnyomó törökök és szovjetek ellen is!” Az étteremhez érkezve sorban állás kezdő­dött. Mivel az eső nem hagyott alább, a hosszas várakozás egyeseknél azért elkezdte feszeget­ni türelmük határát, de amikor a székely lá­nyok vidám népdalokba kezdtek, a bosszúsá­got okozó esőcseppek egyszeriben megváltoz­tak és a felszabadult pillanat megélésének esz­közeivé lettek. Egy ’89-es forradalmár fia Ekkor már régen a hazamenetelt terveztük, de a jó beszélgetések miatt maradtunk. Végül elindultunk a Gellért tér irányába. A kivilá­gított Műegyetem látványa megragadta tekin­tetünket. Mivel eddigre már teljesen besöté­tedett, a színek sokkal élénkebbé váltak. Vé­gül úgy döntöttünk, benézünk az aulába, ahol erdélyiek egy csoportjával kezdtünk társalog­ni. Egy egyetemistától megtudtuk, hogy ő évek óta jár a Gloria Victisre, és az egyetemen mű­ködő diákszövetség képviselőjeként más ha­táron túli régiók diákköreivel is gyakran van lehetősége együtt dolgozni. A fiatal értelmi­ségi kérdésünkre elmondta, a rendezvényre szórványban élők is eljutnak. Azt gondolom ez nagyszerű dolog, hogy a rendezvény kü­lönböző társadalmi helyzetben lévőket, tömb­ben, illetve szórványban élőket egyaránt fo­gadni tud. A beszélgetést Hamar Márk Ro­­landdal folytatták, számára nagy megtisztel­tetés volt, hogy a marosvásárhelyi egyetemis­tákhoz egyetlen középiskolásként csatlakoz­hatott. Elmesélte, hogy az október 6-i ünnep­ségre ünnepi beszédet írt, ami olyan jól sike­rült, hogy felajánlották neki az ünnepségen való részvételt. Életében másodszor járhatott így Budapesten a gimnáziumban éppen vég­zős fiú, aki lelkesen osztotta meg élményeit arról, hogy mennyi szép helyet és épületet néz­hetett meg ebben a két napban. Lenyűgözte az, ahogy a szobrok és az építészeti remekmű­vek nem csak gyönyörködtetnek, hanem ál­taluk életre kel a történelem. Természetesen nemcsak a 20. század, hanem ezeregyszáz éves múltunk elevenedik meg ezekben. A mély tör­ténelmi ismeretekkel rendelkező fiatalember­ről hamar kiderült, hogy e tárgy iránti őszin­te szeretetét édesapjától örökölte, aki ’89-es forradalmár volt Erdélyben a Ceausescu-rend­­szer megdöntésekor. Ekkor két golyó is érte, de szerencsére egyik sem okozott komoly sé­rülést. Elmesélte, tényleg valóság az, hogy a románok abban a hitben élnek, hogy - aho­gyan ők nevezik - Korvin Mátyás az ő kirá­lyuk volt, és a magyar történelmet egyáltalán nem ismeri a többségi társadalom. A magyar nemzeti ünnepeket többnyire szabadon ün­nepelhetik ugyan, de időnként már-már ko­mikusan igyekeznek a magyar utcaneveket románra fordítani, így lett például a Kinizsi Pál utcából, Pavel Kinézi, ami annyit tesz, Kí­nai Pál. Márk magyar iskolába jár, és éppen idén tanulják a románok történelmét, de meg­lepőnek tartja, hogy a románok a magyar tör­ténelmet nem ismerik. Beszélgetésben és vi­tákban gyakran éri őt olyan támadás, hogy 1918-ig nem is volt olyan, hogy önálló magyar állam mert vagy török fennhatóság alatt volt, vagy pedig az osztrákok vezették az országot. Gyakran mondogatják neki, hogy hát a ma­gyaroknak egy királyuk sem volt. Hozzátet­te, hogy ugyanakkor szomorúnak tartja, hogy magyar politikusok vagy újságírók, akik nem ismernek személyesen egy románt sem, sok­szor „románoznak”. A meggondolatlan kije­lentések pedig sokszor csak a romániai ma­gyarokat hozzák nehéz helyzetbe. Hiszen a románok azt mondják az „ungurik”, vagyis általánosságban a magyarok ezt meg ezt mond­ták. Marosvásárhelyen egyébként március 15- e a legnagyobb ünnep, ezért is örül, hogy idén 23-áról is kellő hangsúllyal emlékezhet meg. A szabadság hídjának építése Az esemény végén eszembe jutott az a pilla­nat, amikor az Erzsébet hídon állva, a fénylő tömeget nézve, háttérben a Szabadság híddal elgondolkoztam. „Szabadságiad”. Ma hál’ Is­tennek Magyarországon és a szomszédos ál­lamaiban is szabadság van. Jóllehet sok szem­pontból nehezítik a magyar kisebbség életle­hetőségeit (most főképp Kárpátalján), de vi­szonylagos béke és szabadság van. Most nem fegyverrel kell védekezni vagy támadásba len­dülni, forradalmat kirobbantani. Most épít­kezni kell. Méghozzá hidakat kell építeni. Sza­badságunk úgy erősödik, akkor leszünk a Kár­pát-medencében szabad és erős nemzet, ha összetartunk, hidakat építve határon túli te­rületek és az anyaország, valamint a különbö­ző határon túli területek között. De még in­kább valódi, személyes találkozások útján ma­gyar és magyar között, lélek és lélek között. Egymásnak tovább adott lánggal, a közös jö­­vőnkbe vetett hit fényénél építsük mindannyi­an magyar szabadságunk hídját. Széplaky Bálint 2017. október 21-23. között 25. alkalommal szervezte meg a Rákóczi Szövetség Gloria Victis elnevezésű 1956-os emlékünnepségét, ami egy Kárpát-medencei Ifjúsági Találko­zóval és középiskolai történelmi vetélkedővel egybekötött hétvége a határon inneni és tú­li diákok számára. A találkozón idén körülbelül 2000 Kárpát-medencei egyetemista és középiskolás vett részt. Emellett az október 23-i nemzeti ünnep alkalmából 145 középis­kola közel 7000 diákja utazott egy másik Kárpát-medencei ország magyar közösséghez a szövetség Diákutaztatási Programjának támogatásával. A tavalyi 60 éves évfordulón megrendezett, rendkívül tartalmas és különlegesen méltó megemlékezést követő eszten­dőben is színvonalas ünneplésre számítottunk. Kíváncsian mentünk a rendezvényre, hogy személyes élményeket gyűjtsünk a diákokkal való közös ünneplésről és szóba elegyed­jünk a szabadságharc kirobbanásának helyszínén a Kárpát-medence különböző pontja­iról összegyűlt fiatalokkal. Hamar Márk - Marosvásárhely Bálint Tibor - Törökbecse Magyar Fórum 2017. november 2.

Next