Magyar Hang, 2023. április-június (7. évfolyam, 15-26. szám)

2023-06-30 / 26. szám

Magyar Hang 2023. JÚNIUS 30. - JÚLIUS 6. Gazda Albert E­lmém egy hangyaboly, kisgyermek vizet önt belé, ez jár az eszemben mostanában, tudom, mit jelent, mármint nekem, nem baj, ha nem pont azt, amit a dal szer­zőinek és előadóinak vagy bárki másnak. Azért írom ezt így, mert van gyanúm, hogy lehetnek kü­lönbségek is az értelmezésben. De az ilyen különbségek tényleg nem fontosak, ha van valami, ami elin­dít valamit, az már eleve valami. Az értelmezés nem minden, az értel­­mezés is számít. A Platon Karataev zenekar Tágul című dalának képezi részét a fenti sor, és azért jár az eszemben, mert voltam koncerten múlt szomba­ton, beleültették ott a fülembe. Nem akármilyen hangverseny volt, a múzeumok éjszakája alkalmából szervezték, méghozzá a Fiumei úti sírkertbe, ami - mint köztudomá­sú - nem pusztán temető, nemzeti emlékhely is, ilyenformán múze­umnak számít. Mármost mivel a Platon Karat nevet is szeretem, továbbá a Fiumei úti sírkertet is szeretem, magától értetődött, hogy ott a helyem ezen a különleges eseményen. A zenekarról amúgy régóta sze­rettem volna írni érdemben, lehet, hogy futólag már említettem is itteni hasábjaimon. Bizonyos ge­nerációs különbségek ellenére ők azok napjainkban, akik képe­sek engem megszólítani a hazai előadók közül. Sok-sok „könnyű” zenét hallgatok, gitárosat meg elektronikusat is - ezzel fix, hogy hivalkodtam már -, minden tekin­tetben sokfélét, származásilag és nyelvileg, de magyart lényegesen kevesebbet. (Azt most nem rész­letezném részletekbe menően, hogy miért, a probléma kifejtése szétfeszítené a rendelkezésre álló kereteket.) Kezdetben, vagyis első albumá­val a Platon sem fogott meg tetőtől talpig - innentől keresztnevén szó­lítom, vagyunk olyan viszonyban­­, de a másodikkal annál inkább. Be­­sűrűdött, zajosabb, dinamikusabb, erősebb lett, közelebb kerültünk egymáshoz. Plusz készült egy ki­váló videó ifj. Vidnyánszky Attilával az Ocean című dalhoz, azzal is meg lettem véve hirtelen. És arról még nem is mondtam semmit, hogy a le­mezen is egymás mellé került, illet­ve a koncerteken dettó egymás után játszott két számból, az Aphelionból és a Wolf Throatból mennyi-men­­nyi energia szabadul fel. Meg arról sem, hogy milyen csodásan sikerült a Valaki jár a fák hegyén c. Kányádi Sándor-vers feldolgozása. Ha jól vagyok informálva, utóbbi volt az együttes első magyar nyel­vű dala - majd kiderült, hogy ál­talános nyelvi átállás lesz. Ennek egyfelől örültem - egyes véleke­désekkel ellentétben úgy tartom, nem az előadók nemzeti hovatar­tozása identifikál, de minimum annyira az előadott művek nyel­ve is­­, másfelől tartottam tőle. Hogy meg lehet-e őrizni a szépen működő harmonikus összhangot. Egykettőre kiderült, hogy nem volt miért izgulni, a harmadik, immár ától cettig anyanyelvi lemez is jó lett. Megmaradt tehát közöttünk a kiváló viszony, sőt mélyült; a da­lokkal gyakran találkozom, meg a zenekarral is viszonylag rend­szeresen, különböző koncerthely­színeken. (Ők velem nem, mert ők fent vannak, én meg lent, arctalan arcként a tömegben.) A Platonban az a legjobb, hogy természetes. A helyén van benne minden, vagyis minden jól van úgy, ahogyan van. Nincs máz, flikkflakk, tupír, semmi se kevés, semmi se sok. Zeneileg, szövegileg, fellépé­­sileg is ez a helyzet. Ha valaki fur­­tenfurt nagy kérdésekre keresgél válaszokat, az könnyen eltévedhet a patetikum erdejében, a műfaj­ban nemegyszer történik hasonló, sorolhatnám a példákat napestig. Pláne azok vannak veszélyben, akik szeretik mellőzni az iróni­át. Másrészt viszont nálam már az iróniamellőzés puszta szándé­ka kalaplengetést érdemel - ha van valami, amitől irtózom, az a min­­denáron humor­­, igazi, tőrőlmet­­szett bátorság, hogy vállalva van a komoly­ beszéd, és még hiteles is lesz, nem torkollik üres komolyko­dásba. Na ezt nevezem többek közt természetesnek. Véletlenek vannak ugyan­­ ál­talában­­, de itt nincsenek. Aki látta a 444.hu remek Platon Kara­­taev-dokumentumfilmjét, tudhat­ja - aki nem látta, nézze meg az internetes világhálón -, ezekben a srácokban semmi olyan vonás vagy tulajdonság nincs, amiből rockzenészeket szoktak gyurmázni a recepteket jól ismerő menedzse­rek. Ők csak úgy vannak, tehet­ségesen és fiatalon, ötletekkel és kérdésekkel, összeteszik, amijük adódott, csinálják a dolgukat. Na de hogy kerültek a temető­be? És mit szólt hozzá Kossuth La­jos, hogy decibeleket dübörögnek a fülébe, valamint színes képeket vetítenek rá, azaz a mauzóleumá­ra? Helyénvaló az ilyen, miközben a holtak mi mást akarhatnának, mint nyugodni békében? Nos, ar­ról nem tudni, hogy ők véleményt nyilvánítottak volna pró vagy kontra. De én nyilvánítok, mert megtehetem: az ötlet rendben volt, a szervezést és az előadást pedig sikeresnek minősítem, így fogal­mazok: az élőknek bejött, termé­szetesen. BESZÖKÖTT AZ ŐSZ Természetesen a temetőben Makrai A­z ókori római Pompeji váro­sában egy valaha pékséget is magában foglaló ház falán bukkantak rá arra a freskóra, amely a ma ismert olasz pizza távoli elődjét ábrázolja, bár az olyan klas­­­szikus összetevők, mint a paradicsom és a mozzarella pont hiányoznak róla. A régészek feltételezése szerint a fest­ményen a kerek focacciához hasonló la­pos kenyeret fűszerekkel és moretum­­mal, az ókori rómaiak által fogyasztott fűszeres sajtkrémmel fogyaszthatták. A kenyér mellett egy pohár bor, aszalt gyümölcsök - datolya, gránátalma - és egy sárga arbutusfüzér is látható. (Itt érdemes megjegyezni, hogy sok olasz számára szentségtörésnek szá­mít a gyümölcs és a pizza párosítása.) A csendéletet a görög vendéglátás rituáléja, a xénia ihlette, így a tálcán a hellenisztikus korból származó ha­gyomány részeként a vendégeknek KULTMATEK Kőbe zárt pizza felajánlott ajándékok jelennek meg. Ez az ábrázolás az ókori Pompeji és a közeli Herculaneum otthonainak jel­lemző motívuma lehetett, szokatlan azonban a lapos kenyér ábrázolása. Gabriel Zuchtriegel, a pompeji régészeti park igazgatója szerint a képet a takaré­kos és egyszerű étkezés, az ezüsttálcák luxusa, valamint a művészi ábrázolás kifinomultsága közötti ellentét jellem­zi. „Hogyan is ne gondolnánk ebben a tekintetben a pizzára, amely szin­tén Dél-Olaszország szegényes étele­ként született, mára azonban meghó­dította a világot” - tette fel a kérdést Zuchtriegel. Pompeji, amelyet a Vezúv kitörése Kr. u. 79-ben pusztított el, mindös­­sze 23 kilométerre fekszik Nápolytól, az UNESCO által védett olasz pizza mai otthonától. Itt született meg a mar­­gherita, a paradicsom, mozzarella, friss bazsalikom és extra szűz olívaolaj egyszerű keverékéből álló hagyomá­nyos pizza. A Vezúv kitörése a becslések szerint 2000 ember halálát okozta. A romokat a XVI. században fedezték fel, az első ásatások 1748-ban kezdődtek. Egy 105 millió euró értékű, uniós finanszírozá­sú projektnek köszönhetően a területen a közelmúltban újra fellendült a régé­szeti tevékenység, amelynek célja az évek óta tartó pusztulás megakadályo­zása és a hely konzerválása. Februárban kezdődtek meg az ásatások a Regio IX. városrészben, ahol lakóházak, műhe­lyek és pékségek csoportja állhatott. Májusban három áldozat - két nő és egy gyermek - csontváz maradványait találták meg a pékségben, ahol felte­hetően menedéket kerestek. A pizzát ábrázoló csendélet mellett Apolló és Daphné, illetve Poszeidón és Amümó­­né mitikus jelenetét ábrázoló freskókat is felfedeztek a munkálatok során. Egy másik helyszínen két 50 év körüli férfi maradványai kerültek elő, ők feltehető­en a Vezúv kitörését kísérő földrengés következtében vesztették életüket. MAGAZIN • VETÉSFORGÓ 27 Pethő D ÓSZLENG Davajgitár avaj, davaj ruszki pajtás - kiabálta egy orosz katona karjáról a magyar-szovjet barátság szimbólumává nemesedett kisfiú a legutóbbi Ószlengben. Akkor kezdtünk bele mi is a hosszú davajozásba. Eljutottunk a davaj csaszig/dáváj császtig. Ennél több példát hoz meg­lepő merészséggel egy 1954-es Magyar Nyelvőrben Erdődi József nyelvész (a Magyar életrajzi lexikon szerint „a II. világháború alatti hányattatásai révén hosszú évekre közeli kapcsolatba került az orosz nyelvvel és kultúrával”) például a davajozásra. A davajozás annyit tesz, hogy munkára serken­teni, de - teszi hozzá bátran - az ötvenes években „már nem található meg a szó 1945-ös pejoratív színezete”. A siettem­i jelentés tovább­fejlődéséből született meg a bedavajoztam a levest (bekaptam a le­vest), a gépírónő korszakból a davajozza rá még ezt a két sort, vagy az eldavajoz (sietve elterel, elküld). A szovjet katonáknál a második világháborúban olykor davajgitár, azaz kerek dobtáras géppisztoly is volt. A szó nem orosz eredetű, téves az az állítás, hogy a Vörös Hadseregben szolgálók nevezték így fegyverüket, amikor magukra vették. A magyaron kívül más nyelvben nem találkozni vele - tudomá­som szerint.

Next