Magyar Hang, 2023. április-június (7. évfolyam, 15-26. szám)
2023-06-30 / 26. szám
Magyar Hang 2023. JÚNIUS 30. - JÚLIUS 6. Gazda Albert Elmém egy hangyaboly, kisgyermek vizet önt belé, ez jár az eszemben mostanában, tudom, mit jelent, mármint nekem, nem baj, ha nem pont azt, amit a dal szerzőinek és előadóinak vagy bárki másnak. Azért írom ezt így, mert van gyanúm, hogy lehetnek különbségek is az értelmezésben. De az ilyen különbségek tényleg nem fontosak, ha van valami, ami elindít valamit, az már eleve valami. Az értelmezés nem minden, az értelmezés is számít. A Platon Karataev zenekar Tágul című dalának képezi részét a fenti sor, és azért jár az eszemben, mert voltam koncerten múlt szombaton, beleültették ott a fülembe. Nem akármilyen hangverseny volt, a múzeumok éjszakája alkalmából szervezték, méghozzá a Fiumei úti sírkertbe, ami - mint köztudomású - nem pusztán temető, nemzeti emlékhely is, ilyenformán múzeumnak számít. Mármost mivel a Platon Karat nevet is szeretem, továbbá a Fiumei úti sírkertet is szeretem, magától értetődött, hogy ott a helyem ezen a különleges eseményen. A zenekarról amúgy régóta szerettem volna írni érdemben, lehet, hogy futólag már említettem is itteni hasábjaimon. Bizonyos generációs különbségek ellenére ők azok napjainkban, akik képesek engem megszólítani a hazai előadók közül. Sok-sok „könnyű” zenét hallgatok, gitárosat meg elektronikusat is - ezzel fix, hogy hivalkodtam már -, minden tekintetben sokfélét, származásilag és nyelvileg, de magyart lényegesen kevesebbet. (Azt most nem részletezném részletekbe menően, hogy miért, a probléma kifejtése szétfeszítené a rendelkezésre álló kereteket.) Kezdetben, vagyis első albumával a Platon sem fogott meg tetőtől talpig - innentől keresztnevén szólítom, vagyunk olyan viszonyban, de a másodikkal annál inkább. Besűrűdött, zajosabb, dinamikusabb, erősebb lett, közelebb kerültünk egymáshoz. Plusz készült egy kiváló videó ifj. Vidnyánszky Attilával az Ocean című dalhoz, azzal is meg lettem véve hirtelen. És arról még nem is mondtam semmit, hogy a lemezen is egymás mellé került, illetve a koncerteken dettó egymás után játszott két számból, az Aphelionból és a Wolf Throatból mennyi-mennyi energia szabadul fel. Meg arról sem, hogy milyen csodásan sikerült a Valaki jár a fák hegyén c. Kányádi Sándor-vers feldolgozása. Ha jól vagyok informálva, utóbbi volt az együttes első magyar nyelvű dala - majd kiderült, hogy általános nyelvi átállás lesz. Ennek egyfelől örültem - egyes vélekedésekkel ellentétben úgy tartom, nem az előadók nemzeti hovatartozása identifikál, de minimum annyira az előadott művek nyelve is, másfelől tartottam tőle. Hogy meg lehet-e őrizni a szépen működő harmonikus összhangot. Egykettőre kiderült, hogy nem volt miért izgulni, a harmadik, immár ától cettig anyanyelvi lemez is jó lett. Megmaradt tehát közöttünk a kiváló viszony, sőt mélyült; a dalokkal gyakran találkozom, meg a zenekarral is viszonylag rendszeresen, különböző koncerthelyszíneken. (Ők velem nem, mert ők fent vannak, én meg lent, arctalan arcként a tömegben.) A Platonban az a legjobb, hogy természetes. A helyén van benne minden, vagyis minden jól van úgy, ahogyan van. Nincs máz, flikkflakk, tupír, semmi se kevés, semmi se sok. Zeneileg, szövegileg, fellépésileg is ez a helyzet. Ha valaki furtenfurt nagy kérdésekre keresgél válaszokat, az könnyen eltévedhet a patetikum erdejében, a műfajban nemegyszer történik hasonló, sorolhatnám a példákat napestig. Pláne azok vannak veszélyben, akik szeretik mellőzni az iróniát. Másrészt viszont nálam már az iróniamellőzés puszta szándéka kalaplengetést érdemel - ha van valami, amitől irtózom, az a mindenáron humor, igazi, tőrőlmetszett bátorság, hogy vállalva van a komoly beszéd, és még hiteles is lesz, nem torkollik üres komolykodásba. Na ezt nevezem többek közt természetesnek. Véletlenek vannak ugyan általában, de itt nincsenek. Aki látta a 444.hu remek Platon Karataev-dokumentumfilmjét, tudhatja - aki nem látta, nézze meg az internetes világhálón -, ezekben a srácokban semmi olyan vonás vagy tulajdonság nincs, amiből rockzenészeket szoktak gyurmázni a recepteket jól ismerő menedzserek. Ők csak úgy vannak, tehetségesen és fiatalon, ötletekkel és kérdésekkel, összeteszik, amijük adódott, csinálják a dolgukat. Na de hogy kerültek a temetőbe? És mit szólt hozzá Kossuth Lajos, hogy decibeleket dübörögnek a fülébe, valamint színes képeket vetítenek rá, azaz a mauzóleumára? Helyénvaló az ilyen, miközben a holtak mi mást akarhatnának, mint nyugodni békében? Nos, arról nem tudni, hogy ők véleményt nyilvánítottak volna pró vagy kontra. De én nyilvánítok, mert megtehetem: az ötlet rendben volt, a szervezést és az előadást pedig sikeresnek minősítem, így fogalmazok: az élőknek bejött, természetesen. BESZÖKÖTT AZ ŐSZ Természetesen a temetőben Makrai Az ókori római Pompeji városában egy valaha pékséget is magában foglaló ház falán bukkantak rá arra a freskóra, amely a ma ismert olasz pizza távoli elődjét ábrázolja, bár az olyan klasszikus összetevők, mint a paradicsom és a mozzarella pont hiányoznak róla. A régészek feltételezése szerint a festményen a kerek focacciához hasonló lapos kenyeret fűszerekkel és moretummal, az ókori rómaiak által fogyasztott fűszeres sajtkrémmel fogyaszthatták. A kenyér mellett egy pohár bor, aszalt gyümölcsök - datolya, gránátalma - és egy sárga arbutusfüzér is látható. (Itt érdemes megjegyezni, hogy sok olasz számára szentségtörésnek számít a gyümölcs és a pizza párosítása.) A csendéletet a görög vendéglátás rituáléja, a xénia ihlette, így a tálcán a hellenisztikus korból származó hagyomány részeként a vendégeknek KULTMATEK Kőbe zárt pizza felajánlott ajándékok jelennek meg. Ez az ábrázolás az ókori Pompeji és a közeli Herculaneum otthonainak jellemző motívuma lehetett, szokatlan azonban a lapos kenyér ábrázolása. Gabriel Zuchtriegel, a pompeji régészeti park igazgatója szerint a képet a takarékos és egyszerű étkezés, az ezüsttálcák luxusa, valamint a művészi ábrázolás kifinomultsága közötti ellentét jellemzi. „Hogyan is ne gondolnánk ebben a tekintetben a pizzára, amely szintén Dél-Olaszország szegényes ételeként született, mára azonban meghódította a világot” - tette fel a kérdést Zuchtriegel. Pompeji, amelyet a Vezúv kitörése Kr. u. 79-ben pusztított el, mindössze 23 kilométerre fekszik Nápolytól, az UNESCO által védett olasz pizza mai otthonától. Itt született meg a margherita, a paradicsom, mozzarella, friss bazsalikom és extra szűz olívaolaj egyszerű keverékéből álló hagyományos pizza. A Vezúv kitörése a becslések szerint 2000 ember halálát okozta. A romokat a XVI. században fedezték fel, az első ásatások 1748-ban kezdődtek. Egy 105 millió euró értékű, uniós finanszírozású projektnek köszönhetően a területen a közelmúltban újra fellendült a régészeti tevékenység, amelynek célja az évek óta tartó pusztulás megakadályozása és a hely konzerválása. Februárban kezdődtek meg az ásatások a Regio IX. városrészben, ahol lakóházak, műhelyek és pékségek csoportja állhatott. Májusban három áldozat - két nő és egy gyermek - csontváz maradványait találták meg a pékségben, ahol feltehetően menedéket kerestek. A pizzát ábrázoló csendélet mellett Apolló és Daphné, illetve Poszeidón és Amümóné mitikus jelenetét ábrázoló freskókat is felfedeztek a munkálatok során. Egy másik helyszínen két 50 év körüli férfi maradványai kerültek elő, ők feltehetően a Vezúv kitörését kísérő földrengés következtében vesztették életüket. MAGAZIN • VETÉSFORGÓ 27 Pethő D ÓSZLENG Davajgitár avaj, davaj ruszki pajtás - kiabálta egy orosz katona karjáról a magyar-szovjet barátság szimbólumává nemesedett kisfiú a legutóbbi Ószlengben. Akkor kezdtünk bele mi is a hosszú davajozásba. Eljutottunk a davaj csaszig/dáváj császtig. Ennél több példát hoz meglepő merészséggel egy 1954-es Magyar Nyelvőrben Erdődi József nyelvész (a Magyar életrajzi lexikon szerint „a II. világháború alatti hányattatásai révén hosszú évekre közeli kapcsolatba került az orosz nyelvvel és kultúrával”) például a davajozásra. A davajozás annyit tesz, hogy munkára serkenteni, de - teszi hozzá bátran - az ötvenes években „már nem található meg a szó 1945-ös pejoratív színezete”. A siettemi jelentés továbbfejlődéséből született meg a bedavajoztam a levest (bekaptam a levest), a gépírónő korszakból a davajozza rá még ezt a két sort, vagy az eldavajoz (sietve elterel, elküld). A szovjet katonáknál a második világháborúban olykor davajgitár, azaz kerek dobtáras géppisztoly is volt. A szó nem orosz eredetű, téves az az állítás, hogy a Vörös Hadseregben szolgálók nevezték így fegyverüket, amikor magukra vették. A magyaron kívül más nyelvben nem találkozni vele - tudomásom szerint.