Magyar Hirlap, 1892. augusztus (2. évfolyam, 212-240. szám)

1892-08-01 / 212. szám

Budapest, 1892. Szerkesztőség és kiadóhivatal József-körut 47. szám. Megjelenik minden nap: hétfőn és ünnep után is. n. évfolyam 212. szim. MAGYAR HÍRLAP FŐszerkesztő: HORVÁTH GYULA Felelős szerkesztő: FENYŐ SÁNDOR Hétfől, ftugttSatUR 1. Egész évre 14, fél évre 7. 7« évre 3 frt 50 kr, egy hónapra 1 frt 20 kr. Egyes szám­ára: helyben 4 kr, vidéken 5 kr. Hölgyek hivatalban. Lapunk egy­általán tisztelt barátjától kap­juk e czikket, melyet egyelőre minden megjegy­zés nélkül adunk közre. Egy kisasszony, a­ki érettségi vizsgát tett az idén Kolozsvárott, most azzal az alázatos kéréssel állott a pénzügyminisz­ter, azaz: az állam elé, hogy nevezzék őt ki valami kis pénzügyi hivatalra, helye­sebben: ismerjék el jogát ahhoz, hogy asszony létére hivatalt vállalhasson és láthasson el itt Magyarországon. A kisasszony — Gondos Eszter Ko­lozsvárról — mindenesetre szolgálatot tett a nő­ kérdés egy fontos részletének akkor, a­mikor a n.­károlyi pénzügyigazgatóság egyik számtiszti állásáért folyamodott föl a pénzügyminiszterhez. A folyamodására írott végzés — hacsak nem­ lesz kitérő és van okunk remélni, hogy nem lesz az — legalább arra fog felvilágosítást adni, hogy mint gondolkozik e kérdésben a kormányzat ma és melyek az ő elvi ál­láspontjai Nem akarunk jósolni, de meg va­gyunk győződve arról, hogy a kisasszony kérését feltétlenül elutasítják, nemcsak azért, mert az általa kért állásra bizo­nyára számos, helyesebben számtalan pá­lyázó lesz, esetleg kvalifikáczió, érdem és protekczió dolgában is különb nála. De nem reflektálhatnak rá azért sem, mert hölgy és ez idő szerint még egész Euró­pában tényleges államhivatalnok, a­ki as­­­szony — nincsen. Hogyan legyen Ma­gyarország ebben az első, a­mikor egy­részt nálunk a hivatalra alkalmatosak és a hivatalra rászorultak óriási, megható — néhol elkeseredett — harczot folytat­nak egy kis kenyérért. Hisz az állam nem tudja placzírozni azokat a férfiakat sem, a­kiket kitanított és felszabadított arra, hogy az ő szolgálatában és általa élje­nek. Másrészt pedig, hála istennek, a nő­kérdés nálunk még nem akut és itt még a férfiaknak rendes szokásuk az, hogy megházasodjanak, a nőknek, hogy férjhez menjenek és egy jól nevelt leány egy jó partiét elvben sem adna —­ akár egy ál­lamtitkárságért. Világos: a kormányzat igen könnyen fog leszámolni a fenforgó kérdéssel és minden géné nélkül, őszintén bevallhatja, hogy szívesen állana szolgálatára a kis­asszonynak, kész örömmel kinevezné, ha ez utas volna nálunk. Egy képzeletbeli végzés előtt állva, legalább­is sajátságos volna, ha ezt előre, mielőtt látnók, kritikai megjegyzésekkel kí­­sérnők. Mégis, a kisasszony folyamodása és annak várható elutasítása kapcsán sza­badjon nekünk — habár futólag — meg­tenni a magunk megjegyzéseit. Hogy mért ne tehetnők meg e kér­désben az első lépést mi, a­kiket még a probléma nem éget, azt kérdezzük, mert nem értjük. Más országok a nőkérdésben szinte már a katasztrófa előtt vagy már éppen benne állanak, mi előttünk még csak jelezve van és könnyen befolyhatunk jó irányban való fejlődése érdekében. Tud­juk, hogy az irányadó körök, sőt a közvé­lemény egy része is fázik attól, hogy vala­mit cselekedjék e tekintetben, az egyik oldalon hiányozván a kezdeményezéshez való bátorság, a másik oldalon pedig ural­kodván a kulináris vagy ósdi felfogás. Pe­dig milyen könnyű volna mind e kettővel leszámolni, milyen könnyű és kényelmes volna belátni, hogy sem az államnak, sem a tényleges hivatalnokoknak nem lenne abból káruk, ha az arra kvalifikált hölgyek kisebb állásokat elfoglalhatnának. A hiva­talért folytatott harcz nem lenne hevesebb ezért. És azért van a kormányzat, hogy e harczot mitigálja,. Itt úgy is kell valamit tenni. Aztán egyelőre olyan állásokról van szó, melyek csaknem egyenrangúak azok­kal, melyeket a nők nálunk a postánál, a távírdánál és közoktatásban elfoglalnak már­is. Hisz ők sem akarnak és a nő­kérdés e mai stádiumában nem is akar­hatnak többet. Működési terüket mert ne lehetne megnagyobbítani, a­mikor ezzel nem vesznek el senkitől semmit és a­mi­kor megadják ezzel azt, a­mihez joguk van: a reményt a fejlődésre. Mert voltaképpen az egész probléma jelenleg ide redukálódik. Nem szeretnők, ha félreértenének bennünket: a nőemanczipácziót mi a na­gyon is távol jövendőben látjuk. A­míg az bekövetkezik, alighanem egy teljes és tökéletes társadalmi reform alá veti magát az egész világ. De most a máról van szó, arról, hogy az államnak a saját kényelme és mindenféle előítéletek okán nem lehet megtagadni bizonyos önállóságot, egy kis jól megérdemelt kenyeret, ha van képes­sége és ereje azt magának kiküzdeni. Különös érdeklődéssel várjuk a ko­lozsvári kisasszony kérvényére hozandó végzést. Úgy véljük, nincs mit sokat vár­nunk tőle, ámbátor némi reménységgel vagyunk vele szemben azért, mert egy olyan államférfiú intézkedik benne, a­ki­nek bátorsága van ki nem térni elvi kér­dések elől, ha az olyan nehéznek látszik is, mint ez a mostani, való tekintettel vonul nyugalomba. A 73 éves mi­niszter távozását azonban kétségtelenül az is elő­idézte, hogy már nincsen pártja. Változások a számvevőszéknél. Mint a hiva­talos lap vasárnapi száma közli, az állami számvevő­­széknél Henisch Rezső és Than László számvevő­­széki tanácsosok nyugalomba vonultak, Vavra Gyula számvevőszéki osztálytanácsos pedig számvevőszéki tanácsossá és Oberschall Győző számvevőszéki titkár számvevőszéki osztálytanácsossá lettek. A nyugalomba vonult két számvevőszéki tanácsos közül az egyik: Henisch Rezső nyugalomba vonulása alkalmából «sok évi buzgó szolgálataiért» királyi elismerésben is részesült. Budapest, augusztus 1. A miniszterelnökség új államtitkára. A hivatalos lap vasárnapi száma a következő királyi elhatározást közli: Magyar miniszterelnököm előterjesztésére: Tarkovich József államtitkári czímmel és jel­leggel felruházott miniszteri tanácsost a mi­niszterelnökséghez valóságos államtitkárrá ki­nevezem. Kelt Ischlben, 1892. évi julius hó 27-én. FERENCZ JÓZSEF, s. k. Gróf Szapáry Gyula, s. k. Prasák miniszter lemondása. Lapunk leg­utóbbi számában egy bécsi táviratunk alapján meg­írtuk, hogy Prózák osztrák miniszter lemondott. Prazák egészségi állapotára és elő­haladott korára Át> . Mai számunk 8 oldal* Vallomások a zónáról. És három­­ hónappal azután, hogy meg­halt a vasminiszter, jönnek az előrelátott vallo­mások a zónatarifáról. A «Nemzet» officziózusan hirdeti ma azt is, hogy a zónatarifa fényesen bevált — a­mit a félhivatalosak már régen mondogatnak —de azt is, a­mit csak a Magyar Hírlap állított eddig, hogy t­i alapos, gyökeres reformokra van szükség. Dicsérvén a zónatarifa intézményét, így szól félhivatalos kollegánk: «Ha nem — ez a körülmény, nem zárja ki azt, hogy a kereskedelmi minisztérium folytonosan a legélénkebb figyelemmel ne (!) kísérje a személy­zónatarifa körül fölmerülő mozzanatokat, hogy az általánosságban fényesen bevált rendszernek egyes részleteit megfelelőleg tökéletesítse, a­mennyiben javításra szorulnak azok. A személyszállítás díjtételeinek lényeges le­­szállítása, a zóna­tarifa behozatala a legvérme­­sebb reményeken túl fokozta a helyi forgalmat. Eme haszna mellett van azonban hátránya is.* Tehát hátránya is van? Tehát a «Nem­zet» is rájött végre arra, a­mit mi egy év óta pontról-pontra, adatról-adatra föltártunk és be­bizonyítottunk, és a­mit a félhivatalosok éppen annyi idő óta pontról-pontra, adatról-adatra be­takarni és eltagadni törekedtek! És vajjon mi okozta azt, hogy a «Nem­zet» látkörének eddigi területéről, a «legvérme­­sebb remények» országából most kezd kifelé utazgatni és már kezd beleütközni a «hátrá­nyokba» is? A ma kiadott félhivatalos kommüniké egész világosan adja elő e fordulatának magya­rázatát. Valami külföldi utas «haladt» át az országon és ezt inkommodálták a vonatot meg­lepő szomszédos utazók. Talán többes számban is haladt ez az utas, talán csakugyan túlságosan inkommodáló demokrata lény egy ilyen orszá­got áthaladó utas oldalán egy csekély szom­szédos forgalomnak az áthaladója, de mégis különös, hogy ezek a messzemenő utasok éppen csak most kezdenek inkommodálódni a rövid­­járatúak által. Meg merjük koczkáztatni azt az állítást, hogy boldogult Baross Gábor kormány­zatának idejében is voltak utasok, kik hosszú utakat tettek meg az internaczionális forgalmat közvetítő vonalainkon és voltak ugyane vona­laknak szomszédos utazói is sokan és stinnen. Hogy van az, hogy illetékes helyen ezt csak most, Baross halála után veszik észre, míg annak­­előtte agyontörték magukat minden erre vonat­kozó állításaink megczáfolásában? Mi objektív kritikát gyakoroltunk nem a boldogult miniszter, hanem rendszerével szem­ben s ez a kritika megmaradt, a mikor a mi­niszter nincs is más’, ide megvan még a rend­szer. Mig a «Nemzet»-eknél «meghalt a miniszter, éljenek az uj elvek!» Következetlenség volna azonban tőlünk, ha a meglévő «illetékes köröket» akarnók üd­vözölni engedni. El kell ismernünk, hogy igaza van a «Nemzet»-nek, a­mikor konstatálja a

Next