Magyar Hirlap, 1892. szeptember (2. évfolyam, 241-270. szám)
1892-09-01 / 241. szám
MAGYAR HÍRLAP Egy földön mozgunk és más világban élünk. S ha néha-néha megjegyezzük szerényen, hogy ez még sincs jól így, mindjárt jön a félhivatalos vigasztalás: már készül a nagy reform-ma, csak még egy kis türelmet kérünk. Nem megy az olyan könnyen, sok mindenféle tényezővel számot kell vetni az igazságügyminiszter úrnak. A tervezet már kész, sőt ki is van dolgozva, csak azok a tényezők. Igen, azok a tényezők. Mi persze, a mi magyar paraszt-eszünkkel nem tudjuk felérni, hogy mi isten teremtései lehetnek azok a tényezők , mert rösteljük bevallani tudatlanságunkat, inkább hallgatunk. Csak ilyenkor szólalunk meg felénk, bátortalan hangon, ha egy boldogtalan ifjú meglövi magát egy tizenhat krajczáros ebéd miatt. Ennek a tizenhat krajczáros ebédnek köszönheti majd a t. czivilbagázs, hogy holnapután ismét olvashatja: a nagy reform ma már készül, a részletek is meg vannak hányva-vetve, sőt az utolsó simítást is megtette rajtuk az igazságügyminiszter, csupán a tényezők ... Egy kis türelem. Hiszen ha még türelmünk sem volna ?! * Vértes Zsigmondnak hívták. Szegény fiu volt, aki keserves nélkülözések között elvégezte iskoláit, jogot hallgatott és mikor ezzel is készen volt, állást kapott a minisztériumnál. Kis fizetését csaknem egészben vidéken lakó apjának küldötte el, aki nagyon szegény ember és bizony rá volt szorulva szorgalmas fia támogatására. Besorozták katonának a 38. számú cs. és kir. gyalogezredbe. Annyi pénze nem volt, hogy mint sok más, saját költségén szolgálta volna le az önkéntesi évet, kénytelen volt államköltségen szolgálni. És most, hogy besorozták katonának, nem tudta apját segélyezni. Sokáig gondolkozott rajta, mit tegyen és elhatározta, hogy koplalni fog, csak azért, hogy a menázsi-pénzt apjának küldhesse. Az államköltséges önkénteseknek ugyanis jogukban van a menázsit, mint a többieknek megenni, vagy kivehetik a menázsi-pénzt, mely helyőrségek szerint különböző és ez idő szerint Budapesten 16716 krajcárban van megállapítva. Vértes a 164/10 krajczárt felvette, ebből étkezett és ebből segélyezte szegény apját. Hogy nem tellett neki becsületes eledelre, az bizonyos. Profunttal élt és azzal a kőkeménységü kétszersülttel, ami katonáéknál csemegeszámba megy. Ilyen nélkülözések között leszolgált immár tizenegy keserves hónapot. Most a fárasztó brigád- és divízió-gyakorlatok alatt kevés volt gyenge testének a profint, a cziibak és Vértes noha a menázsi-pénzt megkapta, mégis bement a konyhára és menázsit kért. Megkapta és meg is ette. Ez nem bűn és nem különösen akkor, amikor Vértes maga kereste a számvevő-őrmestert, hogy neki az erre a napra járó menázsipénzt visszafizesse. Az őrmestert szerencsétlenségére nem találta meg és igy olyan színben tűnt fel a dolog, mintha a fiatal ember azzal a hitvány 164/io krajczárral meg akarta volna károsítani a katonai kincstárt. Ahelyett, hogy a fiatal embert rapportra czitálták volna és ott, ha már éppen kell, megdorgálták volna, vagy, ami ebben az esetben elég kemény büntetés, pár napi egyes-áristumot diktáltak volna reá, hadbíróság elé állították. Vértes időközben megtudta, hogy a hadbíróság hallatlanul kemény ítéletet hoz ellene, úgy hallotta, hogy a 164/io krajczárért három hónapi narnizonáris lomra ítélik, ami ha való, önkéntességi jogának elvesztése mellett még két évet kellett volna szolgálnia. Ezt az ítéletet holnap délelőtt kellett volna Vértes előtt kihirdetni, ő azonban önérzetében sértve, el akarta kerülni a megaláztatást, a szégyent,a börtönt és agyonlőtte magát. Reggel négy órakor, amikor élénkülni kezdett a kaszárnya, az egyik legénységi szobából fegyverdörrenés hallatszott. Beszaladtak a szobába és ott találták Vértest, aki az ágyon ülve agyonlőtte magát. A golyó keresztül ment a testén. Még élt amikor berohantak hozzája, de néhány pillanat múlva, miközben háromszor felsóhajtott: «istenem! . . . istenem! . . . istenem! ...» kilehelte lelkét. Mellén a seb körül néhány csöpp vér volt, melyet a szerencsétlen öngyilkos, bizonyára nagy fájdalmában szétkent a mellén. Az öngyilkosságot úgy követte el, hogy a fegyvert talpával a földre állította, a ravaszhoz madzagot kötött, melyet mezítelen lábához erősített és úgy sütötte el a fegyvert. Még utolsó gondolata is szegény apja volt. Levelet hagyott hátra századosa számára, melyben arra kéri őt, ne közölje öngyilkosságának valódi okát apjával. Holttestét minden feltűnés nélkül a XVI. számú helyőrségi kórházba szállították, ahol holnap felbonczolják. Károly román király, Sinaiában, egy óráig tartó kihallgatáson fogadta. Íme tehát a jeles nemzetiségi politika eredménye. Mocsonyi Sándor, aki arról volt ismeretes, hogy a Magyarországgal való teljes és őszinte kibékülés híve, aki ellensége volt mindig a túlzóknak, az Szapáry Gyula gróf öntudatlankodása következtében, a román királyhoz fordul tanácsért, hogy mitévő legyen. A legmérsékeltebb magyarországi román egyszerűen nem veszi tudomásul, hogy az ő királya Budapesten található és nem Sinaiában. Elfelejti, hogy magyar király parancsol mindazoknak, akik Magyarországon laknak s kinek köszönhető e hirtelen feledékenység ? Annak a magyar kormánynak, amelynek különösen vezetője iránt mindenki elveszítette már bizalmát. Éles világot vet ez hazai állapotainkra, a nemzetiségi kérdés fenyegető alakulására és önkéntelenül is azt kérdezzük: mit fognak tenni az ultrák, ha a mérsékeltek is úgy cselekednek, mint Mocsonyi Sándor? A füstiden lőporról szólott közleményeink a külföldi sajtót még most is élénken foglalkoztatják. A legutóbbi napokban lapunkra való hivatkozással a következő külföldi lapok tárgyalják az affairet: A Constitutionnel aug. 15-ki száma. (Szerinte igen valószínű, hogy czikkünket egy szakavatott katonatiszt írta). The Pall Mall Gazette aug. 20-ki száma. A saumuri Conouer aug. 20-ki száma. A Berliner Tageblatt aug. 22-ki száma. A Frankfurter Zeitung aug. 25-ki száma. A berlini Kleines Journal aug. 23-ki száma. A silmeni Armorique aug. 17-ki száma. A mulhousi Express aug. 17-ki száma. A londoni Morning advertiser aug. 12-ki száma. A párisi La Nation aug. 19-ki száma. A párisi Le XIX-e siéde aug. 19-ki száma. A Moskomsky Blouth aug. 17. száma, mindannyian a forrás megnevezésével. Budapest, augusztus 31. A román királynál. Egy bukaresti távirat azt jelenti, hogy Mocsonyi Sándort, a magyarországi románok egyik legkiválóbb vezérét, 1892. szeptember 1. A miniszter ur ellenszenve. — Szilágyi és Vajkay. — Szilágyi miniszter ur ellen az a panasz, hogy semmit se tesz. Nos, nem áll. Most mégis tett valamit: kimart a hivatalából egy derék, buzgó hivatalnokot, aki országos kapaczitás a jogtudomány terén. Vajkay Károlyról, a kir. tábla elnökéről van szó, aki nemrég nyugalomba vonult. Nyugalomba vonult olyanképpen, hogy egy betűnyi elismerésben se részesült. Pedig rendszerint ez a legkevesebb, amit olyan régi, buzgó hivatalnok meg szokott kapni és ha valaki, úgy Vajkay Károly bizonyára rászolgált az elismerésre. Történt pedig mindez azért, mert Szilágyi Dezső miniszter úr ő exczellencziájának — nem tetszett u arcza. A miniszter a leghatározottabb ellenszenvvel viseltetett Vajkay iránt, nyilván azért, mert ez szóelső bálom, ott írtam magamra az első szatírát. Ott voltam először nő. — Ti tudjátok, milyen egy bakfis. Jön egy idő, amikor izgalom fog el. Megváltozik minden, az a rezszin is. A pillantás is furcsa. És amit látunk, az is más, mint előbb. Más alakok, más színek. Más a hangunk is, más a kifejezés, hangsúly, minden . . . — Akkor én sok éjen át ültem az ágyban és keservesen sírtam. Milyen furcsa, sírtam s nem volt semmi okom rá. Valami ismeretlen dolog gyötört, de isten tudja, nem volt a fantazmáimnak még tárgya sem. Mintha egy vászonra nagy alaktalan foltokat festenénk, mik csak gyengén válnak el egymástól színben. — És akkor kicserélődik minden érzés. Képzeljétek: a sötét éjben könnyes szemekkel csókoltam össze a párnát. — így vittek a bálba. — Jöttek — mentek ezek az idegen fiatal emberek. Kértek, hát tánczoltam. Csak egy-egy tourt, mint jól nevelt leányhoz illik. — Azután hüsitőt ittunk éjfélkor. A papa pezsgőt is hozatott. Csillogó, ragyogó volt itt az éj, óh, én szenvedélyes, sötét éjszakáimra gondoltam. De már húzták a szuper-csárdást. — Nekem is mennem kellett, egy emberrel kerültem össze, akit eddig nem láttam a zűrzavarban. Őrülten röpült a csárdás és én ott benn ebben a nyüzsgésben, azzal az emberrel és fülembe sirt élesen, izgatóan a hegedű. Én, szö&ay kislány, egy bakfis! — Akkor csöppnek éreztem magamat, egy nagy viharos tengerben. Most emlékszem az impressziókra: minden nyüzsög és csapkod, fekete, fehér foltok repülnek, forognak, összekuszált husszin karok a kavargó fodrokban, egy pillanatra vörös, égő arczok, kis fekete gyöngyökkel, ragyogó harmatcsöppekkel . . . Fehér kertyük a magasba . . . hajrá!rekedt rikácsolás, körülöttem gőztenger párolgott, forró, nedves, melegházi szag . . . • — Óh ez semmi, de a tánczosom! — Szemembe nézett, mint egy baziliszk, úgy nézett, hogy nem bírtam máshova pillantani, csak ezekbe a delejes golyókba. Szája nem egészen csukva, mintha minden perczben valami borzasztót akarna nekem súgni. Remegtem ettől a szótól, de nem mondta. — És két keze erősen tartott, mint egy srót. Hanem éreztem ennek a meleg testnek hevét, az apró rezgést, parányi ideges lökéseket, valamit, ami örökké és mindig égetett, csiklandozott, izgatott. Aztán egy friss jött ... magához szorított s forog minden. Nyakamon érzem forró lehelletét — éh nem bírtam kitartani, odaborultam keblére, erősen, féktelenül, éreztem ezt a kaczagtató meleget. — Hatalmában voltam. Nem voltam más, mint egy vad vágy, akarat s gondolat nélkül. Egy darab eleven, forrongó érzés. — Ez a nő. Ó és én ennek vagyok formálva! ■.Úgy zokogott, mint egy kis gyermek. A másik kettő némán nézett a padlóra: ők ismerik ezt a talányt! — Óh, miért vagyok én nő!Miért vagyok rabszolga! Mért, hogy csak úgy olvadtam föl annak keblén, mint vízben a jégdarab. Miért, miért! Ó magyarázzátok meg nekem! — Mondjátok meg, hogy micsoda az a valami, ami hozzá hajtott, mint egy rabszolgát? Mért voltam magamon kívül a gyönyörtől, hogy magamhoz szoríthattam! Mi ez az én titkos ellenségem, ami mindenben kicsúfol, nam idenütt ott van, mindenütt kerget, gyötör------mi ez a láthatatlan, ismeretlen kisértet, ami mögöttem ül és kaczag? Térdei közé szorította kezeit s hátrahajtotta fejét. — Ismeritek az én gondolataimat Tudjátok, hogy nagyon komoly vagyok. Egész életem csupa tanulás, belefogtam mindenbe, amit ember megtudhat. És most mondjátok meg, mi az, ami az én szilárd világnézetem nagy épületét egyszerre összerántja — egy pillanatra — egy órára . . . Hogy azután újból a régi filozof legyek s keserűen kikaczagjam magamat azért a perezért, azért az óráért-------Most csönd lett, kínzó, bágyasztó hangulat feküdt a szobára. Kissé tüzesebben válaszolt azután a másik* Hogy hát élet az élet, úgy kell élni, ahogy eszünkbe jut, csupa véletlenségben, csupa esetlegben és nem rendszerben. Vannak dolgok* a miket mért ne tenne meg az ember, mikor milliók teszik öröktől fogva. És minek hafia