Magyar Hirlap, 1892. szeptember (2. évfolyam, 241-270. szám)

1892-09-01 / 241. szám

MAGYAR HÍRLAP Egy földön mozgunk és más világ­ban élünk. S ha néha-néha megjegyezzük szerényen, hogy ez még sincs jól így, mindjárt jön a félhivatalos vigasztalás: már készül a nagy reform-ma, csak még egy kis türelmet kérünk. Nem megy az olyan könnyen, sok mindenféle tényezővel számot kell vetni az igazságügyminiszter úrnak. A tervezet már kész, sőt ki is van dolgozva, csak azok a tényezők. Igen, azok a tényezők. Mi persze, a mi magyar pa­raszt-eszünkkel nem tudjuk felérni, hogy mi isten teremtései lehetnek azok a té­nyezők , mert rösteljük bevallani tudat­lanságunkat, inkább hallgatunk. Csak ilyen­kor szólalunk meg felénk, bátortalan han­gon, ha egy boldogtalan ifjú meglövi ma­gát egy tizenhat krajczáros ebéd miatt. Ennek a tizenhat krajczáros ebédnek köszönheti majd a t. czivilbagázs, hogy holnapután ismét olvashatja: a nagy re­­form­­ ma már készül, a részletek is meg vannak hányva-vetve, sőt az utolsó simí­­tást is megtette rajtuk az igazságügymi­niszter, csupán a tényezők ... Egy kis türelem. Hiszen ha még türelmünk sem volna ?! * Vértes Zsigmondnak hívták. Szegény fiu volt, a­ki keserves nélkülözések között elvé­gezte iskoláit, jogot hallgatott és mikor ezzel is készen volt, állást kapott a minisztériumnál. Kis fizetését csaknem egészben vidéken lakó apjának küldötte el, a­ki nagyon szegény ember és bizony rá volt szorulva szorgalmas fia tá­mogatására. Besorozták katonának a 38. számú cs. és kir. gyalogezredbe. Annyi pénze nem volt, hogy mint sok más, saját költségén szolgálta volna le az önkéntesi évet, kénytelen volt államkölt­ségen szolgálni. És most, hogy besorozták katonának, nem tudta apját segélyezni. Sokáig gondolko­zott rajta, mit tegyen és elhatározta, hogy koplalni fog, csak azért, hogy a menázsi-pénzt apjának küldhesse. Az államköltséges önkén­teseknek ugyanis jogukban van a menázsit, mint a többieknek megenni, vagy kivehetik a menázsi-pénzt, mely helyőrségek szerint külön­böző és ez idő szerint Budapesten 16716 kraj­cárban van megállapítva. Vértes a 164/10 kraj­­czárt felvette, ebből étkezett és ebből segélyezte szegény apját. Hogy nem tellett neki becsületes eledelre, az bizonyos. Profunttal élt és azzal a kőke­ménységü kétszersülttel, a­mi katonáéknál cse­megeszámba megy. Ilyen nélkülözések között leszolgált immár tizenegy keserves hónapot. Most a fárasztó bri­gád- és divízió-gyakorlatok alatt kevés volt gyenge testének a profint, a cziibak és Vértes noha a menázsi-pénzt megkapta, mégis bement a konyhára és menázsit kért. Megkapta és meg is ette. Ez nem bűn és nem különösen akkor, a­mikor Vértes maga kereste a számvevő-őrmes­tert, hogy neki az erre a napra járó menázsi­­pénzt visszafizesse. Az őrmestert szerencsétlen­ségére nem találta meg és igy olyan színben tűnt fel a dolog, mintha a fiatal ember azzal a hitvány 164/io krajczárral meg akarta volna ká­rosítani a katonai kincstárt. A­helyett, hogy a fiatal embert rapportra czitálták volna és ott, ha már éppen kell, meg­dorgálták volna, vagy, a­mi ebben az esetben elég kemény büntetés, pár napi egyes-áristumot diktáltak volna reá, hadbíróság elé állították. Vértes időközben megtudta, hogy a had­bíróság hallatlanul kemény ítéletet hoz ellene, úgy hallotta, hogy a 164/io krajczárért három hónapi narnizon­áris lomra ítélik, a­mi ha való, önkéntességi jogának elvesztése mellett még két évet kellett volna szolgálnia. Ezt az ítéletet holnap délelőtt kellett volna Vértes előtt kihirdetni, ő azonban ön­érzetében sértve, el akarta kerülni a megaláz­tatást, a szégyent,­­a börtönt és agyonlőtte magát. Reggel négy órakor, a­mikor élénkülni kezdett a kaszárnya, az egyik legénységi szobá­ból fegyverdörrenés hallatszott. Beszaladtak a szobába és ott találták Vértest, a­ki az ágyon ülve agyonlőtte magát. A golyó keresztül ment a testén. Még élt a­mikor berohantak hozzája, de néhány pilla­nat múlva, miközben háromszor felsóhajtott: «istenem! . . . istenem! . . . istenem! ...» ki­lehelte lelkét. Mellén a seb körül néhány csöpp vér volt, melyet a szerencsétlen öngyilkos, bi­zonyára nagy fájdalmában szétkent a mellén. Az öngyilkosságot úgy követte el, hogy a fegyvert talpával a földre állította, a ravaszhoz madzagot kötött, melyet mezítelen lábához erő­sített és úgy sütötte el a fegyvert. Még utolsó gondolata is szegény apja volt. Levelet hagyott hátra századosa számára, mely­ben arra kéri őt, ne közölje öngyilkosságának valódi okát apjával. Holttestét minden feltűnés nélkül a XVI. számú helyőrségi kórházba szállították, a­hol holnap felbonczolják. Károly román király, Sinaiában, egy óráig tartó kihallgatáson fogadta. Íme tehát a jeles nemze­tiségi politika eredménye. Mocsonyi Sándor, a­ki arról volt ismeretes, hogy a Magyarországgal való teljes és őszinte kibékülés híve, a­ki ellen­sége volt mindig a túlzóknak, az Szapáry Gyula gróf öntudatlankodása következtében, a román királyhoz fordul tanácsért, hogy mi­tévő legyen. A legmérsékeltebb magyarországi román egy­szerűen nem veszi tudomásul, hogy az ő ki­rálya Budapesten található és nem Sinaiában. Elfelejti, hogy magyar király parancsol mind­azoknak, a­kik Magyarországon laknak s kinek köszönhető e hirtelen feledékenység ? Annak a magyar kormánynak, a­melynek különösen ve­zetője iránt mindenki elveszítette már bizalmát. Éles világot vet ez hazai állapotainkra, a nem­zetiségi kérdés fenyegető alakulására és önkén­telenül is azt kérdezzük: mit fognak tenni az ultrák, ha a mérsékeltek is úgy cselekednek, mint Mocsonyi Sándor? A füstiden lőporról szólott közleményeink a külföldi sajtót még most is élénken foglalkoztatják. A legutóbbi napokban lapunkra való hivatkozással a következő külföldi lapok tárgyalják az affairet: A Constitutionnel aug. 15-ki száma. (Sze­rinte igen valószínű, hogy czikkünket egy szakavatott katonatiszt írta). The Pall Mall Gazette aug. 20-ki száma. A saumuri Conouer aug. 20-ki száma. A Berliner Tageblatt aug. 22-ki száma. A Frankfur­ter Zeitung aug. 25-ki száma. A berlini Kleines Journal aug. 23-ki száma. A si­lm­eni Armorique aug. 17-ki száma. A mulhousi Express aug. 17-ki száma. A londoni Morning advertiser aug. 12-ki száma. A párisi La Nation aug. 19-ki száma. A párisi Le XIX-e siéde aug. 19-ki száma. A Mos­­komsky Blouth­ aug. 17. száma, mindannyian a forrás megnevezésével. Budapest, augusztus 31. A román királynál. Egy bukaresti táv­irat azt jelenti, hogy Mocsonyi Sándort, a ma­gyarországi románok egyik legkiválóbb vezérét, 1892. szeptember 1. A miniszter ur ellenszenve. — Szilágyi és Vajkay. — Szilágyi miniszter ur ellen az a panasz, hogy semmit se tesz. Nos, nem áll. Most mégis tett valamit: kimart a hivatalából egy derék, buzgó hivatalnokot, a­ki országos kapaczitás a jogtudomány terén. Vajkay Károlyról, a kir. tábla elnökéről van szó, a­ki nemrég nyugalomba vonult. Nyugalomba vonult olyanképpen, hogy egy betűnyi elismerésben se részesült. Pedig rendszerint ez a legkevesebb, a­mit olyan régi, buzgó hivatalnok meg szokott kapni és ha valaki, úgy Vajkay Károly bizonyára rászol­gált az elismerésre. Történt pedig mindez azért, mert Szilágyi Dezső miniszter úr ő exczellencziájának — nem tetszett u arcza. A miniszter a leghatározottabb ellenszenvvel viseltetett Vajkay iránt, nyilván azért, mert ez szó­első bálom, ott írtam magamra az első szatírát. O­tt voltam először nő. — Ti tudjátok, milyen egy bakfis. Jön egy idő, a­mikor izgalom fog el. Megváltozik minden, az a rezszin is. A pillantás is furcsa. És amit látunk, az is más, mint előbb. Más alakok, más színek. Más a hangunk is, más a kifejezés, hangsúly, minden . . . — Akkor én sok éjen át ültem az ágy­ban és keservesen sírtam. Milyen furcsa, sírtam s nem volt semmi okom rá. Valami ismeretlen dolog gyötört, de isten tudja, nem volt a fan­­tazmáimnak még tárgya sem. Mintha egy vá­szonra nagy alaktalan foltokat festenénk, mik csak gyengén válnak el egymástól színben. — És akkor kicserélődik minden érzés. Képzeljétek: a sötét éjben könnyes szemekkel csókoltam össze a párnát. — így vittek a bálba. — Jöttek — mentek ezek az idegen fiatal emberek. Kértek, hát tánczoltam. Csak egy-egy tourt, mint jól nevelt leányhoz illik. — Azután hüsitőt ittunk éjfélkor. A papa pezsgőt is hozatott. Csillogó, ragyogó volt itt az éj, óh, én szenvedélyes, sötét éjszakáimra gon­doltam. De már húzták a szuper-csárdást. — Nekem is mennem kellett, egy ember­rel kerültem össze, a­kit eddig nem láttam a zűrzavarban. Őrülten röpült a csárdás és én ott benn ebben a nyüzsgésben, azzal az emberrel és fülembe sirt élesen, izgatóan a hegedű. Én, szö&ay kis­lány, egy bakfis! — Akkor csöppnek éreztem magamat, egy nagy viharos tengerben. Most emlékszem az impressziókra: minden nyüzsög és csapkod, fekete, fehér foltok repülnek, forognak, össze­kuszált husszin karok a kavargó fodrokban, egy pillanatra vörös, égő arczok, kis fekete gyöngyökkel, ragyogó harmatcsöppekkel . . . Fehér kertyük a magasba . . . hajrá!­rekedt rikácsolás, körülöttem gőztenger párolgott, forró, nedves, melegházi szag . . . • — Óh ez semmi, de a tánczosom! — Szemembe nézett, mint egy baziliszk, úgy nézett, hogy nem bírtam máshova pillan­tani, csak ezekbe a delejes golyókba. Szája nem egészen csukva, mintha minden perczben va­lami borzasztót akarna nekem súgni. Remegtem ettől a szótól, de nem mondta. — És két keze erősen tartott, mint egy srót. Hanem éreztem ennek a meleg testnek hevét, az apró rezgést, parányi ideges lökése­ket, valamit, a­mi örökké és mindig égetett, csiklandozott, izgatott. Aztán egy friss jött ... magához szorított s forog minden. Nyakamon érzem forró lehelletét — éh nem bírtam ki­tartani, odaborultam keblére, erősen, féktelenül, éreztem ezt a kaczagtató meleget. — Hatalmában voltam. Nem voltam más, mint egy vad vágy, akarat s gondolat nélkül. Egy darab eleven, forrongó érzés. — Ez a nő. Ó és én ennek vagyok for­málva! ■.­­Úgy zokogott, mint egy kis gyermek. A másik kettő némán nézett a padlóra: ők isme­rik ezt a talányt! — Óh, miért vagyok én nő!Miért vagyok rabszolga! Mért, hogy csak úgy olvadtam föl annak keblén, mint vízben a jégdarab. Miért, miért! Ó magyarázzátok meg nekem! — Mondjátok meg, hogy micsoda az a valami, a­mi hozzá hajtott, mint egy rabszol­gát? Mért voltam magamon kívül a gyönyörtől, hogy magamhoz szoríthattam! Mi ez az én tit­kos ellenségem, a­mi mindenben kicsúfol, nam­­ i­denütt ott van, mindenütt kerget, gyötör------­mi ez a láthatatlan, ismeretlen kisértet, a­mi mögöttem ül és kaczag? Térdei közé szorította kezeit s hátrahaj­totta fejét. — Ismeritek az én gondolataimat Tud­játok, hogy nagyon komoly vagyok. Egész életem csupa tanulás, belefogtam mindenbe, a­mit ember megtudhat. És most mondjátok meg, mi az, a­mi az én szilárd világnézetem nagy épüle­tét egyszerre összerántja — egy pillanatra — egy órára . . . Hogy azután újból a régi filozof legyek s keserűen kikaczagjam magamat azért a perezért, azért az óráért-------­Most csönd lett, kínzó, bágyasztó hangulat feküdt a szobára. Kissé tüzesebben válaszolt azután a másik* Hogy hát élet az élet, úgy kell élni, a­hogy eszünkbe jut, csupa véletlenségben, csupa eset­­legben és nem rendszerben. Vannak dolgok* a miket mért ne tenne meg az ember, mikor milliók teszik öröktől fogva. És minek hafia

Next