Magyar Hirlap, 1892. november (2. évfolyam, 302-331. szám)

1892-11-01 / 302. szám

2 A temető vándorol. — A Magyar Hírlap eredeti tárczája. — írta: Kóbor Tamás. És ismét rabjául ejt a szomorú kérdés: mi lesz belőlem? És évről-évre megdöbbenve tapasztalom, hogy a feleletet mind közönyöseb­ben fogadom. Meg fogok halni. El fognak temetni, reám hánynak néhány köbméternyi földet és föléj­e tesznek egy nagy kőoszlopot. Ezen a kőoszlopon arany betűkkel ragyog a nevem, alatta meg fekszem én, hide­gen, mozdulatlanul, összekulcsolt kezekkel, nem tudva magamról, nem tudva semmiről. Mire a sírkőről lekopik a betűk aranyfestéke, az én földi formám is felbomlott, porrá és ha­muvá vált. Nem riaszt már a férgek undok nyüzs­gése, nem riaszt a sötétség és nem riaszt, hogy énem elveszett. Mind jobban, jobban érzem, hogy a halál álom, nyugalom, az emésztő életre következő pihentető éjszaka. És ez az éjszaka hosszú, ki lehet heverni alatta bármilyen viha­ros élet fáradtságait. A sírban az ember háborítatlan. Nem ra­gyog neki az örökkévaló világosság, de vár reá az örökkévaló nyugalom. A nyugalom fekete. Ne jöjjetek ki hozzám, ne tegyetek koszo­rút síromra. Mélyen a földben fekszem és nem tudok semmiről. És ne sirassatok, hiszen nem tudok semmiről. MAGYAR HÍRLAP 1892. november 1. és amit itt írtak, mert önök független, önálló állam. A független állam gondosko­dik a maga képviseltetéséről és érdekeinek megóvásáról. Bármint nem is tetszik az önöknek, de az uralkodón kívül vannak még a monarkiában tényezők, melyeknek helyes informácziója kívánatos. A dinasztia tag­jai, a hadsereg, a diplomáczia, sőt még a monarkia osztrák tartományainak repre­zentánsai sem hagyhatók Magyarország politikájának megállapításánál és érvénye­sítésénél figyelmen kívül. Önök az érdeklő­dést legtöbb esetben beavatkozásnak ve­szik és ezért beavatkoznak ugyan ügyeikbe, de nem érdeklődnek önök magyarok iránt. A véderővita után következett a Kossuth visszahonosítási kérdése. A már régebben elejtett Tisza itt végleg megbu­kott. Szapáry, amidőn a Kossuth-kérdést a napirendről egy igen szűkszavú és rideg kijelentéssel levette, nálunk egy csapással meghódította magának az összes döntő tényezőket. Az egyenes, határozott, bátor ariszto­krata Szapáry mellett a ravasz, prókátor Tisza, azok által is elejtetett, kik az ő kor­mányzati nagy képességeinek még addig szószólói valának. Blind sűrűbben hal­szik föl a vád Tisza ellen, hogy az ő kormányzata ne­velte nag­gyá a sovinizmust és korrupcziót. Tiszát az ellenzék Magyarországon keményebben el nem ítéli, mint itt a döntő körök. A Kossuth-kultusz, a Hentzi ellen való demonstrácziók csak az ő kormány­zatának gyümölcsei... az ő kétes maga­tartása bátorította fel a turbulens elemeket Magyarországon. Ennek pedig véget kell minden áron vetni — így adták ki a Szapáry-kabinet megalakítása után azonnal a jelszót. A forradalmi anyag a megyéken mu­tatkozik és ott grasszál. A Kossuth-kultusz gyökere ott van. Magyarország békés fej­lődése, a monarkia megszilárdulása, csakis úgy biztosítható, ha az adminisztráczió c­entralizálva lesz és az államhatalom, az autonomikus elemek túlcsapongásai által nem veszélyeztetik. A közigazgatási reformot önök belügyi kérdésnek tekintették, pedig ez a dinasz­tiának és a monarkiának hatalmi kér­dése volt. A Kossuth ünnepeltetése, melynek évek óta se hossza se vége, a mindegyre meg­újuló katonai affairek, a monarkia eddigi színeinek és jelvényeinek állandó dehoner­­tálása, minden ok és haszon nélkül, inge­relte az itteni hatalmi és politikai kö­röket. Az a türelmetlenség, mely a monarkia innenső felével szemben éppen úgy mu­tatkozott, mint a Magyarországon lévő nem­zetiségekkel szemben, hasonló türelmetlen­séget és ellenségeskedést keltett mindenütt. Ezeket kellett előre bocsátanom, hogy megértsék azt az elkeseredést és animo­­zitást, mely Magyarország ellen itt uralkodik. Ő felsége, amidőn hosszas kérések után beleegyezett a honvéd- és Hentzi­­szobor kettős ünnepélyébe, ezt abban a reményben tette, hogy ezzel a forradalmi emlékek tendencziózus napirenden tartása megszűnik. Reményében csalódott, mert feje­delmi nemes szándéka félre lett értve vagy félre lett magyarázva. Én nem ma­gyarázom, önök tudják mit csináltak és miért csinálták, de annyi bizonyos,hogy ez az esemény nagymértékben hozzájá­­rult ahhoz, hogy azoknak az állása, kik sohase voltak a magyar nemzet és állam szószólói, megszilárdult — — míg a magyar lojalitás, mit önök hirdetnek, leg­alább nyilvánulásaiban rendkívül sajátsá­gosnak találtatik itt Bécsben. Ó de félek, hogy a halálos nyugalom sem örökkévaló. A holtak is vándorolnak. Hogy elfogja a kétség az embert, hogy ki­ábrándul még a legsivárabb valóságból! Valami­kor a test halhatatlanságában is hittek, megóv­ták háromezer esztendei épségben a kör futását végző lélek számára. Most nem hiszünk semmi­ben, sem a test, sem a lélek halhatatlanságá­ban és a könyörtelen valóság széttépi azt a szomorú illúziót is, hogy halálunk után örökké nyugodhatunk. Látom magamat, hogy bolygok mint sző­ke fürtös gyermek egy gyér ákáczerdőben. Arra kint a váczi­ köruton túl. Most nem tudnám megjelölni a helyét, talán a vasút jár most rajta keresztül. A gyér ákáczerdőben ritkás vadbokrok közül ki-ki bámult egy régi, süppedő kő. Sírkő. És mindenfelé a beteges pázsit alatt magába roskadt egy-egy elaggalt domb, egy láb széles, öt láb hosszú. Majd tátongó üregek ál­lották utamat és itt is, ott is fehérlett bennük valami. Temető volt ott. És kint az üllői­ ut végén, az uj városi kórház mögött egy ritkás, szegényes ákáczerdő. Vig trombitaszó hallik ottan mindennap, gyors paripák száguldanak az előtte levő réten és az erdőből sárga ágyúcsövek villognak ki. Messzire hangzik az instrukcziós­ tisztek káromkodása és a gyakorló­ katonák kék sapkája­, kék egyen­ruhája a rekedt kommandó után indul, mintha kalászok volnának, melyeket a szél egy irányba Fejérváry báró, habár ideiglenesen is ő felsége személye körüli miniszter lett Ez többet jelent, mint azt önök hiszik. A felségnek személye körül oly miniszter kell ez idő szerint, ki nem magyaráz, nem kérdez, nem diplomatizál, csak en­gedelmeskedik. Szapáry gróf nem jelent a válságról, mert válságnak nem szabad a Hentzli ügyből kifolyólag lennie. Az uralkodó ezt elvárta minden egyes miniszter lojali­tásától; a kormány­elnökük legfentebb azt jelenti, hogy e legfelsőbb óhajnak a kabi­net szolidárisan megfelel.­ Egy olyan válságot ne várjanak, amely a kormánynak politikájában sza­badelvű irányban változást jelent. Itt azt tartják és ebben, ugy látszik, a kormány megerősitette még a császárt is,­­ hogy a forradalmi irányzat és elemek akarnak ott túlsúlyra vergődni. Apponyi gróf a hatalom után való féktelen vágyában ezzel az uj irányzattal azonban nem mer, de nem is bír állást foglalni, azért az ország konzervatív, arisztokratikus, klerikális ele­meit és az országban lakó német és hor­­vát fajt kell egyesülésre bírni, hogy a már feloszlásban levő liberális párt helyét el­foglalja. E proc­esszus keresztülvitelére a Szapáry-Fejérváry-kabinet alkalmas lesz. Minden valószínűség szerint sem Tisza, sem Szilágyi nem lesz hajlandó Appo­­nyival egyesülni, Apponyi pedig egyedül a harczot nem bírja ki egy határozott egyöntetű és kíméletlen kormán­nyal szemben. A mostani magyar kormány gyengéje az volt, hogy sem egységes irány, sem sze­mélyes szimpathia nem képezett összekötő kapcsot tagjai közt. Állandó fondorkodá­­suk kiszolgáltatta Szapáryt, a koronát, és a többséget az ellenzéknek. Ezen állapotok megorvoslása foganatba fog vétetni azon­hajlit. Ott is süppedezik néhány mohos kő, fénytelen betüüregekkel rajtok, melyeket már nem lehet elolvasni. Temető volt ott. És akik ebbe a temetőbe feküdtek, hogy ott örökre megpihenjenek, már nincsenek ott Hol vannak? .... Pusztultak, eltűntek, semmivé lettek. Hamvaik elvegyültek a földdel és most sárga fa nő belőlük. Csontjaikat széthányták, elkallódtak, mint a gazdátlan jószág. Vagy a­kinek volt jómódú, kegyeletes utóda, az áthur­­czolkodott az uj temetőbe. Még a sirban sincs örökkévalóság. Ki van szabva a halálos nyugalom tar­tama is, az is véget ér, mert minden véget ér a földön. Nincs nyugalom, még a temető is vándorol. Hogy virul ez a temető, csillogó, hivalgó kőerdejével­ fehér kövek, csillogó aranyos be­tűk, busuló cziprusok, kavicsos utak és kegye­letes koszorúk. Egy gondozott, szép, angol kert ez, szabályosan beosztva, jó karban tartva, minden virágos halom, mindennap megöntözve. És itt nyugodnak, akikre senki sem emlékszik és azok, akikre örök tisztelettel gondol az em­beriség. A drága hamvak, melyeket mint relik­viákat őriz a nemzet, mauzóleumot építve föléjük, minden esztendőben gyászban ünne­pelve őket. Pusztulni fognak. Egy ideig átviszik őket az új temetőbe, de egymásután el-elmaradoz­­nak majd a végtelen vándor­útban, az újabbak

Next