Magyar Hirlap, 1893. április (3. évfolyam, 90-118. szám)

1893-04-01 / 90. szám

2 mellett, íme, most taszítják le a cselekvés színpadáról pilátusi kézmosással, jámbor conzilium abeundikkel azt a kitűnő szellemet, aki vezére volt a pártnak s aki dobta felszínre ezt az egész kérdést ma! Lehet, hogy helytelenül tette, az más kérdés. De vajjon lehet-e hinni nagyon annak a nagy garral hirdetett liberális akczónak teljes komolyságában és őszinteségében, amely legelső kötelességének tartja éppen azokat taszítani ki a kürdtérről, akik kitűzték annak zászlaját? Erre feleljenek meg a Pupákok. MAGYAR HÍRLAP évi deczember hó 5-én és folytatólag az 1893. évi február hó 7-én és következő napjain Budapest fő- és székvárosunkban tartott országos zsinata által alkotott és vallás- és közoktatásügyi magyar miniszterünk utján legfelsőbb jóváhagyásunk és királyi megerősítésünk alá hódolattal felterjesztett jelen egyházi alkotmányt ezennel jóváhagyjuk és megerősítjük. Kelt Bécsben, 1893. évi márczius hó 18-án. FERENCZ JÓZSEF, s. k. Budapest, márczius 31. Rainer főherczeg Rómában. A külügyi hivatal félhivatalos lapja, a Fremdenblatt mai számában több olasz lapnak azt a hirét, hogy Rainer főherczeg Rómába utazása dolgában az uralkodóház tagjai családi tanácsot tartottak, teljesen légből kapottnak mondja. Rainer főherczeg Rómába utazásának semmi egyéb czélja nincs, csakis az, hogy a vele közel rokoni és barátsági viszonyban álló olasz királyi pár családi ünnepélyén Ferenca József király és császár képviseletében részjegyen. Nem tervezték tehát sehogysem azt, hogy a főherczeg római útját a Vatikánban teendő olyan látogatással kösse össze, mely megbízatásával semmiféle összefüggésben nincsen. A Fremdenblatt megczáfolja a «Standard» hírét is, mely arról szólt, hogy a főherczeg római útja tárgyában Gamberti és Kálnoky között hosszas tárgyalások voltak. Az olasz lapok különben igen szimpatikusan nyilatkoztak arról, hogy éppen Rainer főherczeg fogja az olasz királyi párt ezüstlakodalma alkalmából üdvözölni. Jóváhagyott egyházi alkotmány. A magyarországi ág. evangélikus egyház országos zsinata megalkotott egyházi alkotmányát a vallás- és közoktatási miniszter által a király elé terjesztette. A hivatalos lap ma közli, hogy a király az egyházi alkotmányt a következő megerősítő záradékkal erősítette meg: A magyarországi ágostai hitvallású evangélikusoknak legfelsőbb királyi engedelmünkkel az 1891. Csáky Albin gr., s. k. A nemzeti párt április 4-én kedden 5 órakor tartandó értekezletén a honvédelmi tárczaköltségvetését veszi tárgyalás alá. A fiumei horvát gimnázium. Most már bevégzett tény, hogy a fiumei horvát gimnáziumot áthelyezik. Susak, Zengg és Ogulin városok versenyeznek egymással, hogy a gimnáziumot megkapják. A zágrábi érseki szék. A «N. Fr. Pr.» táviratot közöl, mely szerint a Vatikánban is az a hír van elterjedve, hogy a zágrábi érseki széket legközelebb betöltik. Két füzet jelent meg ma az egyházpolikai kérdésekről. Az egyik Asbóth Jánosnak az egyházpolitikára vonatkozó beszédeit közli, a másik szintén a liberálismas ellen zsörtölődik. Úgy látszik, tanár írta e füzetet, mert különösen azzal nincs megelégedve, hogy az állítólag katolikus pénzen emelt és föntartott iskolákban a liberalizmust hirdetik. Horribile dictu IbyS. április 1. Nem koszorúsnak. Az elképzelhetetlen eset bekövetkezett: vannak, akik nem akarják, vagy nem tartják czélszerűnek, vagy időszerűnek a budavári hősök emlékének a lehető leginpozánsabb leleplezését. Vannak, akik a kettős koszorúzás áldatlan ügyét folytatni, megbizgatni, újra éleszteni akarják. Előlépnek a mérsékeltek, hogy szelíd kézzel vihart ültessenek. Jelentkeznek a lojálisak, hogy a maguk mélységes tiszteletével tüntetést provokáljanak. Már napokkal ezelőtt jeleztük, hogy azokhoz, akik nem koszorúznak, a szűkkeblűekhez, most hozzájárulnak azok is, akik útjába akarnak állani a magyar hölgyeknek, amikor azok köteles és kegyeletes szerepet kivánnak maguknak a budai hősök emlékénél. És vannak olyanok is, akik lopva akarják leleplezni a mi héroszaink bronzemlékét. Ma már megdöbbenéssel konstatálhatjuk, hogy ez a hallatlan óvatos—>...iY MiniUrj.' .... ~ * ság — erősebb néven nem akarjuk nevezni — fészeket vert magának maguk közt a honvédek között is, az országos honvédegyesületben. Nincs rá módunk — se kedvünk — kutatni, hogy ki, avagy kik győzték meg, helyesebben, kik vezették félre azokat az öreg honvédeket, akik a diadalmas hősöket, a dicsőséges cselekedetet szégyenletesen és suttyomban akarják megünnepelni. A honvédegyesület áprilisi gyűlésén el fog válni, kik ezek, ki fog tűnni, kik mernek olyan propozíczióval előlépni, hogy az országos ünnepből egy szerény házi napot, egy némi formalitásokból földiszitett, unalmas és méltatlan nyári délutánt csináljanak. Egész bizonyosak vagyunk abban, hogy akik ilyenmódon a Hentzi-szobor elmaradt koszorújáért kárpótlást akartak szerezni a hadseregnek és az udvari köröknek, csak némi ideig tudtak félrevezetni, csak némelyeket is azok közöl, akiken a dolog megfordul. Végezetül, ha ők maguk komolyan gondolkoznak, talán be fogják látni, hogy ártanak annak az ügynek amit szolgálni akarnak: a magyar parliament és a legelőkelőbb magyar testületek azon a véleményen vannak, azzal a tervvel foglalkoznak, hogy a májusi leleplezési ünnep mennél impozánsabb, mennél nagyobb szabású legyen. Nincs hát szó sem arról, hogy az óvatosok vihart vető, szégyent szerző munkája sikerüljön. Da — fájdalom — ma még szó van arról, hogy legalább a magyar nők koszorújának a szobron levő ünnepélyes elhelyezését megakadályozzák illetékes és nem illetékes körök. Kinek mi kifogása lehet a kegyelet e legszebb és egyszersmind az emlék művészi értékét emelő munkájával szemben ? Ki, vagy kik akarják lefoglalni maguknak a nemzeti ünnep minden programmpontját? A szereplést akarják azok monopolizálni és nem az ünnepet. Mert más kérdés itt nem merülhet föl, csak egy: méltó az a koszom az emlékhez? Igen, vagy nem ? A művész, aki az emléket készítette, csinálja a koszorút is, így tehát a legilletékesebb faktor felel azzal, hogy igen. Másnak ebbe a dologba beleszólása nem lehet, hacsak nem a fontoskodás révén, hacsak nem akarja maga ellen azt a méltó gyanút fölkelteni, hogy félre van vezetve, avagy félre akar vezetni másokat is, magát is. Az ország békéjét megszerző, a király állítólagos haragját eloszlató eme tervről tényleg szó van bizonyos körökben, de nincs benne kétség, hogy egy közös hadseregbeli számvivő őrmester is tiltakoznék az ellen, hogy a hadseregnek ilyen módon adjanak elégtételt. Ő felsége pedig, amilyen mintaképe a lovagiasságnak, bizonyosan utálattal utasítaná el magától fel rájuk. Most talán már elhízott, köznapi unalmas alakok, de akkor . . . nem, én még most is csak héroszoknak tudom elképzelni őket. Az év vége felé mindenki elcsapta apróbb athlétaszentjeit és az egész iskola két nagy táborra szakadt, a wilsonisták és everettisták táborára. Utóbb e két párt már egészen hadilábon állott egymással s nem egyszer véres összeütközéseink voltak a nagyudvaron. Mikor aztán ki lett tűzve a college-regatta napja, nem lehetett tovább bírni velünk. Vége volt tanulásnak, fegyelemnek, mindennek. Most fog hát eldőlni, melyik a különb legény a kettő közül. S egész nap azon veszekedtünk, hogy ki lesz az egyetem bajnoka: Willy Wilson-e, vagy George Everett ? Nekem Willy Wilson volt a hősöm... Egy huszonhárom éves herkulesi termetű, gyönyörű fiatal ember volt ez. Magas, karcsú, héroszi, méltóságos járással s oly szép antik profillal, amilyet a görög szobrokon kívül csak az angol fiatal emberek között találni. Szőke göndör haja valami nőies bájjal tapadt a halántékához. Erős volt, nagyon erős; — a néger Dubois-n kivül neki volt a legnagyobb bicepse az egyetemen. Egy bosztoni szobrász még le is öntötte ezt a felséges kart. Rengeteg vállai duzzadó méltósággal omlottak karcsú termetére. Költői természetű, heves fiú volt, telve idealizmussá- köt- comainnt- pillantása egész lényét valamikoliával vonta be. Szóval hz renaissance-hős, akit pomp középkori vasingben és sisaklig volt az egyetem költője, könyörü latin szonetteket s:indenben az ellentéte volt. Inkább vékony, aczélos, ruganyos, könnyed alak volt, merész, csinos, de kissé túlságosan öntudatos kemény arczczal. Cseppet se volt poéta és középkori lovag hős, hanem egészen modern hérosz: a szívós kitartás és szorgalom embere. E két ifjú volt ez év hőse. Mindenben vetélytársak voltak. Ha Willy Wilson a poétikában és szónoklásban nyert első díjat, úgy Everett bizonyára a mathézisból és fizikából vitte el az arany érmet. Wilson volt a legjobb magasugró és boxer, Everett viszont a gyorsfutásban és a távolugrásban tűnt ki. Végre az evezős-bajnoki versenyre, a skiffversenyre mindketten neveztek és pedig meglehetősen egyforma esélyekkel. Wilsonra azt mondták, hogy sokkal erősebben és szebben evez, Everettre pedig, hogy jobban kezeli a lapátot és szivósabb. Micsoda elkeseredett viták folytak az osztályban e dolgok felett! Az utóbbi időben már minden este kint voltunk a folyó partján s perczenkint visszatartott lélekzettel számláltuk egyiknek is, másiknak is az evezőcsapását. A «realisták» hőse Everett volt ... De én gyűlöltem őt, mert az én ideálomnak a vetélytársa volt. Én úgy tekintettem Willyre, mint Tankrédre, vagy Bayard lovagra. . . Nem teremtett poéta soha olyan héroszt, mint amilyennek én Wilsont láttam. Pedig még csak nem is ismertem őt. Egyszer be akartak neki mutatni s ő az ifjúság közepette pillanatra rám is nézett, de én hirtelen elbújtam pár fiú háta mögé s azontúl kerültem... Már két héttel a regatta előtt piros-fehér szalagot viseltem: a Willy színeit. És homéroszi álmaimon az Iliász hősei közé vegyülve, a szép fiú csodálatos dicsfénnyel léptetett át ... Vetélytárs volt e két hérosz mindenben, még a szerelemben is. Egyszerre, egy májusi napon mi gyerekek tátott szájjal, remegve vettük észre, hogy a csolnakház verandáján egy egészen fehér flanellber öltözött csudaszép fiatal leány áll. Keskeny karimájú de igen széles, tarka szalagos szalmakalap volt kokettül a fejébe nyomva. Görög profilú arcza nyugodt és közönyös volt mint a márvány. Jacquette-je zsebébe dugva kezét szinte számtani pontos időközökben mosolyodon el és nézett felváltva, hol Willyre, hol Georgera. Mert ők állottak mellette. Valaki megsúga nekünk, hogy ez a leány egy híres szépség, kaliforniai ... És mi csak néztük, mint valami csodabogarat, — sőt némi megvetéssel: hisz mi sportemberek voltunk és semmi közünk se volt a leányokhoz, nem törődtünk velük, mint aféle alsóbbrendű lényekkel, kik képtelenek egy szép biceps athletikai jelentőségét felfogni . . . Eleinte csak megtörtük őt, de mikor aztán Miss May mindennap kijárt s Willyvel és Everett-el, evezés után álmodozva nézegette a naplementét s piros visszfényét a vizen, hát dühbe jöttünk. És pedig mind a két párt. Ebben az egy értelemben megegyeztünk. Mit jön ez a leány ki ide, a mi héroszaink trainingjét zavarni? Féltékenyek voltunk rá . . . És látszott a két fiún, hogy — ambiezióból-e csak, vagy valóságos igaz érzelemből: nem tudtuk — de életre-halálra udvarolnak a szép leánynak. Az óriási Wilson csupa nemes hév volt: szemei, mikor aranygombos fehér kabátjában összefont karokkal ott állott a leány mellett és nézte, csak egyre nézte azt a márvány hideg teremtést, romantikus tűzben ragyogtak.