Magyar Hirlap, 1893. április (3. évfolyam, 90-118. szám)

1893-04-01 / 90. szám

1803. április 1. MAGYAR HÍRLAP Everett kevesebbet beszélt s csak flegmatikusan nézett el a távolba . . . S a leány? Miss May csodálatos érdeklődéssel hallgatta a Willy poé­­tikus bariton hangját, de mi leshelyünkről észre­vettük, hogy olykor Everettre pillant: nyilván közönyössége bántotta. S nekem már ekkor megfordult a fejemben, vajon nem fog-e ez a mathematikus, számító George szívós hidegsé­gével kifogni rajta? . . . Csak Willy bele ne szeressen! Akkor még nem tudtam, csak ho­mályosan sejtettem, hogy a szerelem ritkán édes, gyakrabban keserű és mindig veszedelmes érzelem . . . Esténkint aztán el-elsétáltak a parkban, néha elmentek egész a Longfellow házáig, mi titkon mindig kisértük őket. Valósággal őrköd­tünk hőseink felett. És gyűlöltük azt a leányt, aki az egyetem két héroszának a figyelmét el­terelte a szent sportról! Gyűlöltük még csábitó, de oly hideg, ezüst hideg kaczaját is. . . És Miss May mindvégig egyik felé se ha­jolt . . . Nem viselte se kalapján, se ruháján egyiknek a színeit se. Kiváncsiak voltunk, szint fog-e vallani a nagy regattán? * Végre eljött a nagy nap. Tenger közönség lepte el a klubházat, s a tribünöket, melyek úgy néztek ki messziről, mint tarka-barka virá­gokkal telerakott ládácskák. Az egész part hossza gyönyörű nőktől pompázott. A leányok nagy része tüntetőleg vörös-fehérbe vagy kék­fehérbe volt öltözve, már a szerint, amint ki-ki Wilsont vagy Everettet pártolta. Az egyetemi ifjak teljes dressben, halál­os komolysággal jártak­­keltek a versenybíró körül és fogadtak életre­­halálra, kétségbeesetten. Több tízezer dollár fordult meg az egyetemi bod­onakereknél. Mi­ben­is ezek a dijnokok nem másolnak ám, hanem szakmunkát végeznek, ugyanazt, amit a hivatalnokok. Micsoda abszurdumok támadnak ebből! Az előírók, akik a főkönyvekből az adóköny­­­vecskéket kiírják, jóformán, mind dijnokok; az előíró kötelessége felülvizsgálni, hogy az adó­pénztári naplóvezető helyesen könyvelte-e el a befizetéseket, s e végből köteles a naplóvezető által beírt tételeket vörös téntával «megpi­­pázni» — azaz aláhúzni. Hol a földkerekségen lehetséges még az, hogy ilyen fontos ellenőr­zési teendőt egy dijnok végez, akit jogosan fe­lelőségre sem lehet vonni, mert ha hibázik is (ami elég gyakran megtörténik) nem fölesküdött hivatalnoka a városnak. Az előírók számítják ki a késedelmi ka­matokat. No ennél botrányosabb számtani mű­veletet, (mely legtöbbnyire az adófizető polgá­rok zsebére megy) keresve sem lehetne a leg­utolsó kis községben sem találni. A­hány adó­kerület van, s a­hány­­ hivatalnok meg díjnok van a kerületekben, az mind másképpen szá­mítja a késedelmi kamatokat, úgy, hogy ha a­z­ adószámviteli hivatal körülbelül 110 alkalma­zottjának írásbeli vizsgát kellene tenni, legalább is nyolczvan különböző eredményt lehetne föl­mutatni. A lezárásról elmondott, a fővárosi szám­nünk gyerekekben pedig fanatikus sport­rajon­gással égett a vér. Az első díszpáholy még mindig üres volt. Lázasan lestük, mikor jön meg már Miss May. Végre belépett atyjával, vadonatúj , de csak ismét tiszta fehér ruha volt rajta. A vetélytár­­sak meglebbentették sipkáikat, kezet fogtak vele s aztán csónakjaikba ültek, hogy leevezzenek a Starthoz. Egyszerre indultak el, csöndesen, nyu­godtan, közben azonban mindketten oly szerelme­sen pillantottak fel a nagy tribünre. Gyönyörű lát­vány volt e két ember együtt. A piros-fehér sapkás Willy felséges alakján, amint rengeteg vállát hátra vetette, festőién szöktek össze az izmok, remek kondíczióban volt. Amint hatalmas derekát megpillantottuk, egetverő hurrákban törtünk ki ... S aztán mikor eltűntek a kanyarodónál, csak egyre tűnődtünk, hogy melyiket szereti hát az a leány igazán? Általában azt hittük, hogy egyiket se, vagy tán azt, aki győzni fog... Végre felhangzott a starter távoli pisztolylövése. És nehéz tíz percz telt el. Most! Borzasztó pillanat volt ez . . . minden nyak előre nyúlt és a szemek szinte kidültek üregeikből. Nagyon messzire voltak még s nem lehetett látni, hogy ki van elő­. Egyszerre aztán a mi táborunkban egyre növekvő hurrah robbant fel. Még egy pillanat s­e tisztán láttuk a helyzetet: Willy Wilson két­­ hos­szal vezetett. Őrület e pillanatot csak le is írni. Az egész tribün virágos női kalapjaival zavaros khaoszban hullámzott . . . És a délczeg Willy csak egyre közelebb jött s egyre jobban elhagyta vetélytársát. Már csak harmincz méternyire volt a czéltól, a fel­­lobogozott kis disz­ yachttól, s méltóságos her­­kulesi termelő harmonikusan lengeti idestova 3 még a gondolatát is egy tervnek, amely m­agyar höl­gyeket egy hazafias cselekedetében meg akarja aka­dályozni, vagy bénítani. *­A vidéki honvédegyesületek a monstruózus tervekről értesülvén, már jó eleve résen vannak. Ennek bizonysága az, hogy jó eleve készülnek az áp­rilis nyolczadiki gyűlésre. Tolnából például ma a kö­vetkező tudósítást vettük. A tolnamegyei 48-as volt honvédek Szegzár­­don f. hó 26 án gyűlést tartottak, mely alkalommal az orsz. honvédegyesület felhívását, hogy a leleple­zendő honvédszobor ünnepélyén részt vegyenek, ille­tőleg ott magukat képviseltessék, tárgyalták s az orsz. h­onvédgyülésre Petrich Ferencs, Cholnoky Sándor, Forster Benő és Relter József szemé­lyében azonnal meg is választották a küldendő kép­viselőket, kik erre készeknek nyilatkoztak. Mintegy Utasításul a képviselőknek a gyűlés kimondotta, hogy a budai honvédszobor és a Hentzi-szobor ügyét 2 teljesen külön dolognak tartja, azok összekap­csolását magáévá nem teszi, a Hentzi-szobor ügyét elejtendőnek tartja, illetőleg képviselői, ha a Hentzi-szobor ügye mégis elintéztetnék, e gyű­lésen és ennek ünnepségén meg nem jelennek. « Ami a specziális nem koszorúzók ügyét il­leti, konstatáljuk, hogy a herczegprímást illető in­­formácziónk ellenében se a legilletékesebb, se ke­­vésbbé illetékes forrásból a mai napig nem jött czáfolat. Ellenben igen örvendetes jelentéseket kaptunk a déli vasút hivatalnokai köréből. Allitatik és bizo­­nyittatik, hogy úgy a fővárosi, mint több vidéki ál­lomás hivatalnokai a kellő tisztelettel fogadták a magyar hölgyek fölhívását és adtak is a koszorúra, amit adhattak. Ezen örülünk, de nem értjük a men­­tegetődzést, hiszen mi csak a csász. és kir. déli vasút igazgatósági bárójáról beszéltünk. Ennek az ügyét pedig csak nem teszik magukévá a hazafias magyar tisztviselők ? A kvalifi­kczió. — Budapest adóhivatalai. — A­z adóhivatalok mostani szervezete mel­lett nem is lehet követelni, hogy ott valaki ko­moly, rendes munkát végezzen. Nincs fegyelem. A főnökök pertu bará­tok a dijnokokkal is, akiknek nagyobb része igen fiatal ember és jól tudja, hogy az öregek azért kerültek az adóhivatalhoz, mert máshol nem tudták őket használni. Kvalifikácziót persze régebben nem követeltek s a dijnokok azzal rviSüaT - v .Ti „ts.- t i 1................................HíWiiginmiiirri.vri mulattatják egymást a hivatalnok urak füle hallatára, hogy, hja könnyű volt azelőtt adóhi­vatalnoknak lenni, hiszen ha egy kereskedő apának két fia volt, akik közül az egyik ügyes, eszes gyereknek mutatkozott, azt be­fogta üzletébe, a másikat, aki olyan együgyű volt, hogy otthon semmire sem használhatták, azt bedugta az adóhivatalba, É s tényleg, ha a 35 kinevezett hivatalnoktól a kvalifikáczió iga­zolását követelné valaki, azt tapasztalná, hogy 50 százaléknak nincsen kvalifikácziója, 25 százalék pedig utólag szerezte meg a képe­sítést, úgy, hogy az adóhivatalnak kvalifikált tisztviselői csak egy pár év óta vannak. Persze, hogy ilyen hivatalnoki karnak nem nagy tekintélye van, a kétszer annyi dijnok előtt, akiknek nagy részét azért helyeztette oda egy-egy nagybácsi, hogy a jogot kényelmessen elvégez­hesse, vagy hogy minden megerőltetés nélkül 45 frtot szerezhessen az ifiur és ezzel is keve­sebbet pumpolja az öregeit. Az arány kerületenkint a Toldy-féle köz­igazgatási naptár szerint a következő: vevőség a magáét, hogy itt milyen hibákat kö­vetnek el, jutó! csak annak lehet fogalma, aki a dolgokat közelről látja. Összeadás, kivonás ismeretlen számtani műveletek a­z. adóhivatalnokok előtt s igy szár­maznak az ezrekre menő különbözetek, melyek­ről a számvevőség sem vehet tudomást, mert hiszen azok csak fölülvizsgálják a leírásokat, innen, onnan kikapnak egyes tételeket, megné­zik a végösszesítést jó-e, azután az eredmény­hez képest járnak el. Akkor nézne csak a számvevőség s a t. tanács nagyot, ha arra való tíz komoly, meg­állapodott embert állitana oda, s azok mondjuk, csak az utolsó tíz évről, tételről tételre átvizs­gálnák az összes adófőkönyveket, s az egyes számlák lezárása után készített összesítéseket, s kitűnnek, hogy mily óriási hibákat követtek el a lezárások és összesítések alkalmából. Persze a hibákat az egyes «összesítők» jó eleve eltüntetik. Ha nem «klappol» a végösszeg vala­melyik tételnél becsúsztatják a hiányzó összeget vagy levonják a többletet s kész az egyenleg. A központban úgyis csak a végsommázatokat vizsgálják fölül, mert másra sem idő, sem ember nincsen. Van egy saját külön eljárásuk az adó­hivataloknak, ez a «számla-összehozás.» Erre akkor van szükség, ha például valamelyik adózó polgárnak megteszik azt a szívességet, hogy két számlát nyitnak neki, amiből az következik, hogy az illetőnek ugyanazt az adót kétszer kel­lene megfizetni. Erre a «dupla-krétára» rende­sen csak akkor jönnek rá, mikor a fél részben vagy egészen kifizette adóját, s a már egy ízben megfizetett adóért megexekvál­­ják vagy mikor két egyforma adóintést kap. Hiába dühöng, karánkodik az adófizető, a jámbor végrehajtó kötelességét teljesiti s ő ar­ról nem tehet, hogy N. urnak ugyanazt az adó­ját 2 számlán tartják nyilván. Az egyiken be­jegyzik a lefizetéseket, a másikon nem, igy hát folyton ekszekválják, mig a két számlát nem egyesitik. Mennyi kellemetlensége, jogtalan végre­hajtási költsége stb. van azonban addig a félnek­. Hasonló kellemes meglepetés, mikor az embernek adóintést küldenek, pedig már kifi­zette az adóját. Száz meg száz ilyen eset for­dul elő minden negyedben és minden adókerü­letben. Pedig egy ilyen postán való intés 5­l­v lába van a városnak, hanem persze az ural­kodó slendrianizmus mellett, mit törődnek a dijnok-hivatalnokok a várossal meg az adó­fizető polgárokkal ! Ők kiállítják az adóintést, a szolgák rá­nyomják a hivatal, meg a főnök bélyegzőjét , azután mehet a jogtalan, esztelen zaklatás­ könnyű csalnokában . . . E perczben valami történt: WUlv előbb elmaradó, kimerült ellenfe­lére nézett, aztán egy hirtelen felvetéssel a dísz­páholy felé pillantott . . . ösztönszerüleg min­den ember oda veté szemét ... És a szép hős mintha elsápadt volna. A márványarczú kaliforniai leány felállt a páholyban. A végleg elmaradt Everett épp e perezben próbálta, persze hasztalanul, egy utolsó erőfeszítéssel ellenfelét utolérni. De az eve­­rettisták tábora lármásan tüzelte a kimerült evezőst. A halálsápadt George mintha segélyt, bátorítást kért volna, hátrapillantott a tribün felé. És miss May e perezben egy feltűnő moz­dulattal haragosan, szégyennel kapott ki egy kék-feh­ér selyemzsebkendőt kebléből és lobog­tatta az elmulladt athléta felé. Végre hát szint vallott. Willy Wilson egyszeribe megállt s evező­jével pár eszeveszett csapást csinált hátrafelé, nehogy keresztülmenjen a czélvonalon . . . Aztán busán lehajtotta a fejét. Siri csend lett pár pillanatra a tájon s e siri csend alatt az elmaradt, a megvert Everett összegörnyedva győztesen ért be a versenybíró elé. S a pártja­beliek szörnyen meg is éljenezték aztán. Willy Wilson pedig, a hérosz, az ellensé­ges hurrá­k jégesője alatt bús mosol­lyal for­­dítá meg csolnaka orrát és evezett le a sima folyamon. A kanyarodótól még egyszer vissza­nézett a tribün felé . . . Aztán befordult az ör­vényekkel, vízesésekkel teli, veszélyes mellék­ágba . . . — Willy! Willy! kiáltok aggódva s csol­­nakba ülve utána eveztünk. De Willy többé nem felelt . . . Az I.adókerületben 7 hivatalnok,10 dijnok A II. ft 3 & 3 » A III. ft 14 ft 26 * A IV. ft 8 ft 17 * Az V.­ 5 ft 11 »

Next