Magyar Hirlap, 1893. június (3. évfolyam, 149-178. szám)

1893-06-01 / 149. szám

Budapest, 1893. Szerkesztőség és kiadóhivatal: József-körut 47. szám. Megjelenik minden nap, hétfőn és ünnep után is. III. évfolyam 149. szám. Főszerkesztő: HORVÁTH GYULA. Felelős szerkesztő: FENYŐ SÁNDOR. Csütörtök, junius 1. Egész évre 14, félévre 7, V. évre 3 írt 50 kr, egy hóra 1.20 ár-Egyes szám­ára: helyben 4 kr. vidékre 5 kr. cs. és kir. kamarás, Boldog vagy már­oh Magyarország: képviselőházad elnökét a mai napon ki­nevezték cs. és kir. kamarássá. Egy nap korántsem elegendő arra, hogy a parlamentet és benne a hazát ért nagy kitüntetést kellőképpen mérlegeljük és igy a késő délutáni órákban csak arra szorítkozunk, hogy néminemű glosszákkal­­ kisérjük azt. v Ez vívmány, uraim, nagy vívmány és Bánffy Dezső báró a nemzet nagy hálá­jára tette magát érdemessé, kiinstálván magának az aranykulcsot, mert ilymódon Magyarország az első és egyetlen ország, melynek olyan képviselőháza van, a­hol az elnök jogosított arany­ pléhhel bevont kulcsot viselni. Ez nagy dolog, de még nagyobb, mint amilyennek látszik, roppant imponálni fog a külföldnek, ha meghallja és különösen imponált volna magának a t. Háznak is, kár, hogy a kitüntetett így intézte a dolgokat, így, hogy az ország­­gyűlés elnapolását követő huszonnégy óra vigye meg a világnak az ő — meg a mi­­— dicsőségünk hírét. Szerény ember, ki akart térni az ünneplések elől; kár, nagy kár. Sze­­ncsáre, a publczisztika nem oszlott még szét és mi igen örülünk a szerencsének, hogy a közvélemény ünne­­pies és mélységes gratuláczióját átadhat­juk neki. Büszkeséggel, de egyszersmind alázatosan állunk meg előtte és lelki sze­meinkkel látjuk őt, aranyhímzésű zöld se­lyem frakkjában, déli lábszárain a fehér istrimflivel, oldalán a bársonytokos spá­déval. Mily szép jelenség, mennyire méltó ivadéka a losonczy Bánffyaknak, men­­nyire magyaros, mennyire arisztokratikus, az egész Magyarország kamáslija előtt görnyedez, meg van hatva és — kac­zag. * Dehogy is kaczag, bocsánat a toklhi­báért, bámul, azt akartuk írni. Mert e ha­zában az igazi érdem, mint a kamarásság, hamarosan méltánylásra talál, itt az el­mék ereje, a kezek szorgalma, rögtön ki­vívja illő jutalmát. Íme például Nákó Kál­mán gróf, aki szintén kamarás és fölöt­tébb régi eredetű mágnás, daczára, hogy elméjének erejével nem poseol, jelentékeny tényező minden kereskedelmi, ipari és pénzvállalatban. A megalakulástól is óva­kodnak, ha nem reflektál rájuk és való­sággal boldogok, hogy egyéniségének köl­csönvett fényéért hitvány aranyakkal, ro­pogós tízezresekkel szolgálhatnak neki... Ám a kamarás grófnak ez a dicsősége csak relativ dicsősége a hazának és min­ket csak mellette elmenőben érdekel. Ma­gyarország abszolút dicsősége az, hogy törvényhozó házának elnöke megkapta a csász. és kir. kam­arásságot. De csakugyan megkapta-e? Alig hi­szünk szemeinkne is. Tehát való? És hogy van az, hogy ennek a kitüntetésnek a készülődéséről nem tudott a világ?! Ki járt közbe, Szapv­y kezdte-e még, avagy már Wekerle buzgólkodott érte? Könnyen kapta-e meg az aranykulcsot a nemes báró, avagy nehezen. Az ő nagy parla­menti érdemei nyomtak-e itt valamit a latban? Régi kívánsága volt-e vagy új? Nem alterálja-e, hogy például Kvassay Edus túlsó részét már régebben verdesi az aranyos jelvény és hogy minden hiába, Kvassay Edét nem előzheti meg többé, annak testi ruháján a kulcs­ okozta ko­pást a világ minden kincséért sem sze­rezheti meg. Szomorú tény­ csak az a vigasztaló momentum benne, hogy a régibb és újabb kamarások közötti különbség nem rend­kívüli és hogy a képviselőház elnöke még mindig nagy tisztességben részesül új hi­vatala által. Nevezetesen: tagja lett az úgyneve­zett közös udvartartásnak. Jelen lehet az udvari, sőt a kamarai bálokon is. A főkamarás minden pillanatban ki­rendelheti az udvarban való szolgálat­­tételre. Közvetlenül a titkos tanácsosok után fogadtatik ő felsége által. Esküje kötelezi szolgálni a királyt, minden körülmények között. Nem kell magyaráznunk, hogy mind­ezek mily előn­nyel járnak úgy az elnök úrra nézve, mint a parlamentre és nem­zetre való tekintettel. Példának okáért, a ház elnöke javában csenget, egy nagysza­bású törvényt tárgyalnak éppen. A terem­­őr levelet hoz, fekete a pecsétje, sárga sze­gélye. Írója: Trauttmannsdorff gróf főkam­a­­rásmester. Hangzik pedig e levél ilyen­formán : K. UND K. OBERST-KÄMMERERAMT. Der f. uní> f. <Setjeímratt> unb pröíibeut bes ima. Mbaeorbnctcnbaiises Sáron Dcsiber Báuffy uiijb Ijícmit in seiner €ii}enfcbaft als f. unb f. Kämmerer 3ur Dienst* leistunțj rom țo--ten bis 311m 2 .viert gänner in bie f. Étlapok. (A Magyar Hírlap eredeti tárczája.) Irta: Tóth Béla. Azt mondom: nincsen hatásosabb olvas­mány az étlapnál. Össze sem hasonlítom azok­kal az irodalmi termékekkel, amelyek az ész, az elme, a szív és egyéb ily abstrakt részeink számára valók. Mindezek a metafizikai portékák nem tudnak oly izmos erővel képzelődni, mint énünknek legelevenebb fantáziájú része: a gyo­mor. Tudatlanok azt mondják, hogy a gyomor prózai jószág: durva, állati apparátus a lelkes emberben. Pedig a gyomor­költő, teremtő ha­talmú költő, és a bennünk lakozó tehetségek között a legfrissebb, a legkorábban ébredő és legtovább tartó, a legáltalánosabb és a leg­eredetibb. Mily csodadolgokat tud alkotni a legcse­kélyebb izgatásra. Ifjúságunk szép májusi, holdas estéi, mi­kor könnyű léptekkel jártunk az olasz város szűk, ódon utczáin s az erkély csipkefüggönye mögül lehatott hozzánk a zongora hangja, édes lágy andante ! . . . Rögtön tudtuk, hogy a bro­­kát-kárpitu teremben Tizian-vörös hajú signora ábrándozik az Erard mellett és gömbölyű nyaka, gömbölyű karja szakasztott olyan színű, mint az elefántcsont-billentyűk ... Ha most hal­lom ezt az andantét, nem ébrednek bennem ilyen bűbájos képzetek. Csak azt gondolom, hogy az a scirocconak kitett lakás jó dobos lehet; a zongoránál pedig — mely semmi szin alatt sem Erard-féle — hivatalából kijött tele­­gráf-tiszt ül és kólából játszik. Mert, hajh, ezek a tolvaj esztendők lelkünk fantáziájának festé­­kes táblájáról lelopkodták a fényes, az aranyos, a drága színeket; csak az olcsója, a sötétje maradt meg, — azért oly szürke a kép, me­lyet i­ . . . Gyomrunk képzelete azonban a régi gaz­dag. Ha külvárosi ház kapuja alól, esti haran­gozáskor, pörkölt illata üti meg az orromat, ugyanazok a kedves, ragyogó képzetek támad­nak bennem, mint hajdan, fiatal koromban. A gyomor nem vénül, nem kopik, nem ostobul, mint az agyvelő. Tehetségeinek delelőjén van ma is s az étlap olvasása még mindig azokat az erős, ifjú, üde és hatalmas inpressziókat tá­masztja benne. Van neki egy másik szeretett olvasmánya is: a szakácskönyv. Ez is nagy munkára iz­gatja. Teremt, épit, alkot a rideg betűkből és remek sütést-főzést viszen véghez. De hiába, ez mégis csak plátói mulatsága neki. Igazi ereje akkor támad föl, mikor reális dolgokkal áll szemben. Az étlap pedig a valóság. Csak egy szó és az írott malaszt egyszeriben beteljesedik. Ez már nem is képzelődés többé, hanem a meglevőnek szemlélete: iz, szin, szag, minden egyesül e rövid sorokban. És édesen ölelkezik össze a vágyódás a kielégüléssel. Nézd a mogorva agglegényt, aki szokott vendéglőjének szokott asztalához a szokott órá­ban ül le és összeránczolt szemöldökkel pillant az étlapra. Szája szélén fanyar mosolygás lebeg: «Mindig a régi nóta! . . ."Szerda van, tehát füstölt hús káposztával és gombóczczal! . . . Ezt már betéve tudjuk!» De im egyszerre meg­világosodik a komor ábrázat, mintha nap sütött volna rá. — «Erdélyi fatányéros sült!» — ezt mondja az étlap. Mily kellemes meglepetés! Orra czimpája kitágul, érzi a jó pecsenye illatát és szeme elnéz valahova, messze-messze — a to­­roczkói hegyeket látja, ahol fiatalon, vidáman kalandozott és tán még verseket is csinált a fe­nyőerdő gót templomának zöld homályában. «József!* — kiáltja a szokottnál érczesebb, de azért mégis lágy hangon, «József, hozzon ne­kem fatányéros sültet!» József elrohan, ő pedig tovább álmodozik. Szájában összefut a nyál. . . Hej, azok a vadászebédek a pázsiton; az a jó éles, h­íívös levegő, mely a szakácstanya felöl azt a fölséges illatot kapkodja . . . Az án azok a kedves vacsorák, a nagy udvarházban: a va­­dászczimborák, akik mind kiabálva beszélnek és a nyúlánk, barna menyecskék, leányok, akik szelíd szemüket tágra nyitva hallgatják a hősi kalandokat! — József ezalatt visszatért. Loppal osont be és hátul meglapul a fal mellett. Sőt szinte beléje vágta magát, mert talpig fekete habitusában olyan, mint egy lapos, sötét árnyék. Retteg a boldogtalan. Retteg, mert borzasztó dolog történt és iszonyú haddelhadd fog követ­kezni. Fatányéros sült már nincs. Feri vitte el az utolsót, most öt percre, a számtanácsos ur­nák ... Az erdélyi emlékek embere hátrate­kint, mert a szerencsétlenségeknek mágneses kisurgárzása van és nem a puszta sejtelem, de a reális érzés révén tudjuk meg a bajt. És mi­kor megpillantja József gyászos silhouettejét Mai számnul» 20 oldal,

Next