Magyar Hirlap, 1894. február (4. évfolyam, 32-45. szám)

1894-02-01 / 32. szám

Budapest, 1894. IV. évfolyam 32. szám. Csütörtök, február I. MAGYAR HÍRLAP Szerkesztőség és kiadóhivatal: József-körut 47. szám. Főszerkesztő: Felelős szerkesztő: Egész évre 14, félévre 7, V* évre 3 írt 50 kr, egy hóra 1.20 Megjelenik minden nap, hétfőn és ünnep után is. HORVÁTH GYULA: FENYŐ SÁNDOR. Egyes számára: helyben 4 kr. vidéken 5 kr. Hazugságok. Sivár hazugság: ez az egész mai politikai helyzet. Szó sincs itt egyházpolitikáról. Naiv emberek, föl ne üljetek és el ne higyjétek, hogy mindenféle szent és profánizmusok gigász harcza van most itten; van eszébe a hatalmasoknak amiatt el akarni vágni az egymás nyakát, hogy homousion-e vagy homoiusion! Hazugság az egész, lelkiismeretünkre mondjuk és beleutálva, megzabálva abban a munkában, hogy a hipokrizis fejlődésének fázisait följegyezzük és kommentáljuk, legjobban esnék éreztüdővel bekiabálni az országba: hazugság! hazugság! — aztán eldobni tollunkat. Kedvünk ez lenne e pillanatban, ámde kötelességünk más. Kötelességünk szemébe nézni a hazugságokkal telitett szituácziónak, vizsgálni a következéseket, visszamenni az okokra és mindenekelőtt jó szót nevetni azokon a kombinácziókon, amelyek a felett teoretizálnak, hogyan lehetne, avagy hogy akarnak egyességet csinálni a dolgokban, miképp keveredjenek a heterogén eszmék, mint fogják karon egymást a nem homogén emberek, milyen lesz az az oltár, amelyen egyszerre lehet áldozni a liberalizmusnak és ultramontanizmusnak! Hát csak törje ezen a fejét más, akinek jobb dolga nincs, mi nem keressük most a kérdés megoldását, csak annak históriájával foglalkozunk és a mai egyházpolitika ádáz keresztesháborúja alatt — amelyek ma még csak a föld alatt vivatnak igazában — visszanézünk a messze múltba, amikor még az egész parlament egy volt abban, hogy ezt a kérdést csak liberálisan és gyorsan kell megoldani és az egész házban egy-két mágnáson, néhány papon, a «M. Állam» szerkesztőjén kívül senki se merte mondani, de még gondolni sem, hogy nem igy lesz és ne igy legyen. De ah, mily régen volt ez — tegnap. Alig egy éve. A jó öreg Irányi mint egy uj Mózes még látta az Ígéret földét, amelyet annyit, mutogatott, de már nem mehetett be. De megtörő szemei látták, hogy nemzete képében mint a raj, mint tolul oda a parlament. Akkor, régen, egy év előtt még minden szemérmes ember, minden névvel bíró parlamenti párt akarta azt, amiről most, izgatottan és szélesen állítják: ez akarta, ez akarja. A szabadelvű és egységes házassági jog, a polgári házasság hirdetésében vetélkedtek egymással pártvezérek és közkatonák. A függetlenségi párt mint fő-fő programmpontját hirdette, féltékenyen és büszkén, a szabadelvű párt gúnyosan mosolygott rájuk és mondta: ti hirdetitek, de mi meg fogjuk valósítani! A nemzeti párt pedig boldog volt, hogy ezúttal is, mint annyiszor, az ő vezére vitte el a pálmát, mert Apponyi volt és nem más, aki a nagy reformok közül a nemzeti és államférfim álláspontot preczizírozta. Nagy eszme könnyebben és fényesebben diadalt nem aratott még soha. Meglátszott ezen, hogy meg van érve, elő van készítve, a nép lelkéből fakadt föl. Nincs hátra más, mint beczikkelyezni. És ma? A párt, amely a reform keresztülvitelét büszke öntudattal, sőt némi gőggel annektálta magának, szertezüllve ődöng a ház korridorjain. Ki balra, ki jobbra, kiről lehet tudni, hogy akarja a liberális javaslatokat, kiről az ellenkezőjét, ki maga se tudja még, hogy mit fog gondolni. A legtöbb: pokoli a kívánja a vallást, a házasságot, a jogot, az igazságot, amiért a levegőbeli dolgok megrontották az ő konkrét nyugodalmukat és élvezetüket. És az ellenzékek: egy évvel ezelőtt tudták, hogy liberálisak, de ma nem tudják még. A függetlenségi párt, amely 365 nap előtt ordított, mintha ő volna a franczia forradalom, ma kijelenti, hogy még annak az ideje sincs itt, hogy bizalmasan megállapítsa, hogy fog viselkedni a javaslatokkal szemben. Nem ezek azok amikről mi azt mondjuk, hogy hazugság, hazugság. A pártok álláspontja: igazság és őszinteség volt akkor is, ma is. Csakhogy kétféle, egy év előtti és egy év utáni. Ez apróság, ezzel nem vesződünk. Csak afölött évődünk magunkban, hogy mint merik azt állítani a reform úgynevezett elvi barátai, de alkalmi ellenfelei, hogy legfőképpen azért nem kell az, mert még nincs megérve. Ha a tavalyi álláspontjuk volna a mai és a mai a tavalyi, ha előbb kétkedtek és utóbb hittek volna benne, ha nem odáznák el, miután sürgették, még értenek. De igy . . . eh, ne törődjünk ezzel, apró hazugság. Apró a Szapáry gróf dolga is. Ő kezébe vette, hirdette és meg akarta valósítani azokat a reformokat, amik ellen most állást foglalt, pártot bontott. Ő akarta az eszmét, amely a hatalmat jelentette, az ország szemében szükségességét megokolta, s csak véletlen volt egy pillanatnyi megzavarodása, véletlen tétovázása, akaratlain percznyi hebegése és minisztertársai beléfojtották a szuszt, a reform szent nevében és annak segedelmével. És már most ők lettek annak letéteményesei. — Ejnye ez az izé, milyen jól szolgál! szólhatott az egyik, szólhatott a másik. Úrrá tette őket eddig is a házassági jog rendezése és a rokon ideák. — Operálni kell hát ezzel tovább szóltak és úgy cselekedtek, ahogy beszéltek. És az egyházpolitikai kérdés beállíttatott általuk azon szent merevséggel és ünnepiességgel, amint az illik. Az egyházpolitikai kérdés! Szerelmes felebarátom, nehogy ezt elhidd: itt a hazugság! Az az izé állíttatott be, amely őket kormányra segítette és amely hivatva van egy hosszú kormányzást nyugodttá, boldoggá és dicsőségessé tenni nekik. És mi történt ezek után: a liberális javaslatok ellen felzúdul a fél parlament? Nehogy felülj, szíves olvasó, ez a másik főhazugság. Ami miatt felzudulának, az az izé, mely hatalmat ad a kormánynak és környezetének — pártjáról talán ne is beszéljünk többé. Nincs tehát mit félni, szíves olvasó, nincs itt vallásháború. Két ring támadt, ennyi az egész. Két érdekkör, az egyik, mely gyengül, a másik, mely erősödik. Nincs mitől félni, hogy visszatért a múlt az ő fantomjaival, sőt az ember lelke szinte vágyna rája, ha látná a régi stilizált rémeket, száz aranyat egy igazi ultramontánért! Ez a hazugság: hogy ultramontán a javaslatok ellenzéke. És az a hazugság, hogy: liberálisok azoknak a benyújtói. Sivár hazugság: belekeverni vallási és lelkiismereti kérdéseket az egészbe. Ringek mennek itt egymásnak különféle jelszavakkal, de az ideája az egyiknek és a másiknak ugyanaz: a hatalom. A hatalom, amelyet meg akarnak tartani, a hatalom, amelyet el akarnak venni — ez mindössze a különbség. De hátha kiegyeznének egymással bizonyos perczentre, ami nem éppen szokatlan az ilyen műveleteknél. Lehet, meg is tennék, azok, akik a hatalmat féltik, talán ma már be is látják bűnüket, szánják is, bánják is, hogy annyira elbizakodtak és maguknak akartak mindent, a főpapoknak, a mágnások nagy részének, a kilépetteknek semmit, de ... De egyszerre maga a reform alapja, a nemzet és nemrég, még oly egységes szilárd akarata is mintha ingadozni kezdene. Az udvar felől rossz szél fúj, a papok izgatnak, az előkészített magyarokat szépen visszakészítgetik. Magyarország pedig lélekzetét visszafojtva várja, mi lesz a reformokkal? Katolikusok és protestánsok, mindenféle vallásuak, különféle politikai meggyőződésnek és pártállásnak: szorongva nézik, mi lesz ennek a vége ? Meglesznek, nem lesznek, ártanak, használnak ? Oh nép! mi közöd ehhez! Oh nép, húzzad meg magad és gusztálj, hogy melyik ringnek jön ki a három száma, a régibbnek-e, az ujabbnak-e, a ki nem jött számok — a tieid! * Voltunk bátrak rövid vonásokban az aktuális kérdés állapotát ide vázolni. Kombinácziókba nem bocsátkozunk, egy tisztán áll előttünk: nagyon mellékes az, hogy a kormány és az úgynevezett liberális párt eszi-e meg az úgynevezett klerikálisokat, vagy megfordítva. Az egyik úgy Mai számunk 16 oldal.