Magyar Hirlap, 1895. március (5. évfolyam, 59-88. szám)

1895-03-01 / 59. szám

Budapest, 1885. Szerkesztőség és kiadóÉaiVi: József-körut 4]. szám. Megjelenik minden imp. hétfőn és ünnep után is. V. évfolyam 59. szám. Főszerkesztő: Felelős szerkesztő: HORVÁTH GYULA. FENYŐ SÁNDOR. Pénitek, márczius 1. Egész évre 14. félévre 1, V. érre 3 írt 50 kr, egy hóra 1.20 fzjrves szám áru­, helyben 4 kr. vidéken 5 kr. A Tisza István beszéde. Magyarország jövő politikájában Ti­sza Istvánra kiváló, mondhatjuk: döntő szerep vár. Nagy tehetségei, társadalmi állása, az ő egyéni kemény karaktere, az irányában fölkeltett országos várakozás, barátainak sürgető, elleneinek türelmet­lenkedő viselkedése nemcsak följogosít­ják, hanem készü­k a számára barát és ellenség által egyaránt kijelölt szerep föl­vételére. A nyilvános életben nagy előszere­tettel kereste a népszerűtlen és nehéz föladatokat. Az olcsó dicsőségből és a könnyű sikerekből nem kért részt magá­nak, sőt ha nem térhetett ki háládatos és népszerű témák megbeszélése elől, meglátszott rajta, hogy milyen lelki szen­vedést és gyötrelmet okoz neki az, hogy az emberekben az ily témákkal való foglalkozás a népszerűséghajhászatnak gyanúját ébreszthetné föl. Nem kereste, de nem is találta meg a népszerűséget, azonban megtalálta barátainak becsülését és elleneinek gyűlöletét. Mai beszéde, amely minden eddig tartott politikai beszéde között a leg­jelentékenyebb és legtárgyilagosabb, nagy­ban fokozta politikai barátainak becsülé­sét, de ellenfeleinek gyűlöletét is aligha lángra nem gyújtotta. Az elismerésnek ama nemes kifeje­zése, amit a lelépett kormány iránt nyil­vánított, a határozott kijelentés, mel­lyel a jelenlegi kormánynak támogatást ígért, és e támogatás indokát a politikai konzekvenczia folyományának tüntette föl, a szabadelvű pártra mély benyomást tett. De az ellenzékek táborában egyes kijelentései határozott visszatetszést is kel­tettek. Ezek közül az első az volt, hogy Ugronnak amaz állitása miként ő fel­sége úgy választja magyar miniszterelnö­két, hogy az Bécsnek alárendelve legyen: — vakmerő vád a király ellen. Ugrón e kijelentése sem nem vád a felség ellen, sem nem vakmerőség. Ha vád, akkor vád ama miniszterelnök ellen, aki alárendeli magát Bécsnek, ha vakmerőség van az Ugrón beszédében, az csak az lehet, hogy egy annyiszor el­mondott és megírt vádat minden külö­nös és határozott ok nélkül ismétel. A másik kijelentés, ami csaknem vi­hart idézett föl, az volt, amidőn a mon­­arkia erejének fokozásáról beszélt és en­nek előbb, elszólás vagy hibás for­mula útján úgy adott kifejezést, hogy a nemzet erejét bele kell vinni a monar­­kiába, a­helyett, hogy amint azonnal helyreigazította, úgy mondta volna, miként a magyar állam erejének emelésére kell egyszersmind a monarkia erejét is nö­velni. A visszatetszést keltő kijelentések egyike azon alapult, hogy Tisza István értett mást és többet Ugron vádjában, mint ami tényleg abban foglaltatott, a másika meg azon, hogy a Tisza István nyilatkozatában találtak az ellenzékek mást, mint amit neki egyáltalában szán­dékában állott mondani. De a fényes és nagy elm­eéllel összeállított beszédnek eme két jelentéktelen hibája elenyészik annak politikai átalakulásunkra messze kiható kijelentései előtt. Tisza István, ha kétségbe is vonta a 67-iki alapon álló pártok fúziójának fel­tétlen szükséges voltát, a leghatározottab­ban elismerte, hogy államunk és nemze­tünk fejlődésének érdekében annak meg­történte felette kívánatos. Ez igaz és el nem vitatható. De várjon Tisza István el­ment-e addig a határig, ameddig a fúzió létrejövetele érdekében el kell menni? Mi úgy tartjuk, nem. Tisza István abban vélte a fúzió létrejövetelének akadályát megtalálhatni, hogy a 67-iki kiegyezés alapján a nem­zeti követelések kielégítését kivihetőnek nem tartotta. Pedig mi azt­­ hs­szük, hogy éppen az ő beszéde adja meg az egyedül helyes útmutatást arra, miként lehet a 67-iki kiegyezés alapján azon nemzeti törekvések kielégítésére munkálni, melyek a törvény keretén belül esnek. Ő igen helyesen azt állítja, hogy a 67-diki kiegyezésnek megvan a törvényhozási és meg a politikai alkotása. A törvényhozási alkotáshoz annak, ki e törvény alapján áll, nem lehet nyúlni, de a politikai al­kotás éppen az, melynek a viszonyokkal, a körülményekkel számolni kell és a­melynek változhatatlan merevsége csak a kiegyezés fentartására lehetne végzetes. Igaza van Tiszának abban is, hogy a kiegyezés sok százados, a trón és nemzet között folyt meddő küzdelemnek vetett véget a nemzet fejlődésének, a monarkia megerősödésének és a trón megszilárdu­lásának alapjait vetette meg, a király és a nemzet között a zavartalan egyetértést állította helyre. Ha ezeket az elért ered­ményeket akár a teljes közjogi harcz megindulásával, akár a nemzeti követel­mények előtérbe tolásával koczkáztatjuk, egyaránt hibásan cselekszünk. De hát, ki­nek juthat eszébe a nemzeti követelése­ket úgy valósítani meg, hogy az az eddig elért eredményeket veszélyeztesse, a köz­jogi harczot fölidézze, a király és nemzet között létre­jött békét megzavarja; ez nem áll szándékában, úgy his­szük, Apponyi grófnak sem. A politikai alkotásai a kiegyezésnek még a kiegyezési törvény alapján is, mó­dosulást csak akkor szenvedhetnek, ha ehhez a korona hozzájárulása megnyere­­tik. A hadsereget illető kívánalmak, el­tekintve azoknak fontosságától vagy lénye­gétől, csak akkor valósíthatók meg, ha azok kielégítése útjában álló aggodalmai a koronának eloszlatnak, ha ezen kívá­nalmak jogosultsága és czélszerűsége az által is igazoltab­b, hogy a teljesítés az intézményeknek éppen úgy javára szol­gál, mint a kiegyezés által teremtett békét a trón és nemzet között fentartja. Nincsen egyetlen komolyan gondol­kodó magyar ember, ki akár a sárga­fekete kardbojtért, akár a magyar nyelv­nek a katonai oktatásba való bevételéért egy új közjogi harczot volna hajlandó indítani, vagy a király és nemzet között uralkodó békét megzavarni, de nincsen egyetlen komolyan gondolkozó magyar hazafi, aki minden erővel oda ne töre­kednék, hogy a nemzeti érzelmeknek, szí­neknek és nyelvnek a hadseregben az azt megillető érvény megadassák. A ki­egyezésre nincsen az írva, mint a Dante poklának kapui fölé, hogy »lasciate ogni speranza«. Két állam fejlődése, egy nagy monar­kia fennállása áll szoros kapcsolatban a kiegyezésnek fentartásával. A fentar­­tásnak nem az a módja, hogy azok, kik éppen ennek érdekében a nemzet föl­fogásához, érzelmeihez közelebb igyekez­nek azt hozni, stigmatizáltassanak, hanem az, hogy az ez irányú munkálkodásról a gyanakodás eltereltessék. Ez irányban már­is megtörtént az első lépés az­által, hogy a korona köz­vetlen előterjesztés útján szerzett magá­nak a nemzeti párt vezérétől annak tö­rekvései felől tudomást. Amíg indokolatlan és könnyelmű eljárás volna a korona és a nemzet kö­zött az úgynevezett nemzeti kívánalmak megvalósításáért törést előidézni és egy sérelmi politika tövises uljára terelni a nemzetet, addig nem volna semmi által igazolható az sem, hogy a nemzeti szel­lem és törekvések érvényesítésére még a kísérlet­ is elejtessék, azért, nehogy az illojalitás gyanújába kevertessenek, akik ezt a trón és a nemzet jól fölfogott ér­dekében mielőbb megoldás elé akarják vinni. A nemzeti törekvéseknek, nem a belső tartalom, hanem az azok ellen ki­fejtett ellentállás kölcsönöz nagyobb súlyt és fontosságot. Mihelyt az ellentállás megszűnik, azonnal lehetővé lesz e kívánalmak mind­egyikét érdemük szerint méltatni. Tisza István nagyfontosságú beszé­dében az ellentállásra bátorít, holott vala­mint az egyházpolitikai harcznak a reform­­törvények végrehajtása képes véget vetni, úgy a 67-iki alapon álló pártok egymást emésztő küzdelmének a minden diskussziót kizáró ellentállás föladása vethet csak véget. Sorai számnak 20 oldal.

Next