Magyar Hirlap, 1895. március (5. évfolyam, 59-88. szám)

1895-03-01 / 59. szám

1895 márczius 1. ___________MAGYAR HÍRLAP_______ 9 papságot annyira fanatizálta, hogy többen a kerületbeli plébánosok közül nemcsak a szöszökről, az oltár mellől mondottak politikai tartalmú beszédeket . •. (Felkiáltások jobbferól: Szép dolog!) A feszületet még a templomon kívül is felhasználták korteskedésre ! (Mozgás jobbfelöl.) Szalay Imre: Én ellenem is beszéltek a templomban, (Zaj). Beszlényi Lajos: Én ellenem is beszéltek kormánypárti papok a templomban! (iaj). Bariba Miklós: Az oláh papokat nem ellenőrzik! (Mozgás. Zaj. Halljuk!) Elnök: Csendet kérek! Berczes Dezső belügyminiszter: Méltóztassanak meghallgatni; az egész tényállást el fogom mondani, s akkor méltóztassék ítélni. (Halljuk! Halljuk!) Bariba Miklós: Egy papnak se szabad korteskedni! Unitáriusnak se! Ellenem beszélt az unitárius esperes. (Mozgás jobbfelöl. Zaj. Halljuk! Halljuk!) Elnök. (csenget.) T. ház! Csendet kérek, méltóztassanak a szónokot meghallgatni. Bérczel Dezső belügyminiszter. Ennek hire Zágrábba is eljutván, nevezett érseki titkár Zágrábba visszahivatott s tényleg január hónap 215-án oda vissza is ment. Apponyi maga is azt mondja, hogy ő a maga részéről a meghozott törvényeket respektálja, hogy azoknak vissza módosítását, revízióját, politikai akcziójának czéljául nem tűzi ki. Ő úgy tudja, hogy Apponyinak még saját pártja sincs ez állásponton. Az ő programmjával föllépő egyik kiváló publiczistája és pártközlönyének legszorgalmasabb vezérezikkírója (Felkiáltások: Ki az? Felkiáltások: Kaas!) egyenesen a revíziót követeli a maga részéről. (Zaj halfelől.) Benne van programmjában a revízió és benne van a revízióra való törekvés. Kijelenti ezután, hogy az egész konfliktus az 1868-iki törvénynek végre nem hajtásából ered, hogy ez volt azon csira, melyből 1890-ben az egyházpolitikai konfliktusok származtak. És te hát, éppen azért, mert a paczifikáczióra, a felekezeti békének helyreállítására csakis és egyedül ezt az eszközt képes a kormány találni, éppen azért óhajtja azt minél előbb, a legrövidebb idő alatt tisztességesen végrehajtani. (Élénk helyeslés a jobboldalon.) Áttér ezután az állami anyakönyvvezetés kérdésére. Jelenti, hogy erre az előkészületek már serényen folynak, és hogy ezen törvénynek életbeléptetése a folyó évi szeptember havában minden bizonnyyal eszközölhető lesz. (Élénk helyeslés a jobboldalon.) Nem osztja azon aggályokat, melyeket Apponyi e részben az előfeltételeket illetőleg kifejtett és épp úgy nem teheti magáévá Batthyány vélekedését sem. Tiltakozik azután az ellen, mintha Pastroegyében kellő erők hiányában a törvényt nem lehetne végrehajtani. Távol áll tőlem — folytatja ezután — hogy rekrminácziókba bocsátkozzam és azt állítsam, hogy eddig az anyakönyvek nem pontosan és nem jól vezettettek. Nem, azt elismerem, hogy általában jól vezettettek, de elejét akarom venni, tehát annak, hogy ha majd az életbeléptetés után egy-két év múlva valaki kihalász egy esetet, melyben pontatlanság, tévedés vagy — mondjuk — i megbizhatlanság forog fenn, hogy azt mindjárt az uj rendszernek varrhassa a nyakába és érveket kovácsoljon arra, hogy lám, megmondtuk mi azt előre. (Élénk helyeslés jobbfelől.) A múltban is számos eset volt, nemcsak arra nézve, hogy tévesen és pontatlanul vezettettek felekezeti anyakönyvek, de arra is, hogy egyenesen megbízhatlanság, egyenesen bűnös szándék forog fenn. Itt fölemlíti saját tapasztalatait. A mai rendszer mellett gondatlanság, sőt bűntett esetei is forognak fenn. Tud egy görög-katholikus lelkészről, aki fiait nem anyakönyvezte, csak azért, hogy katonák ne legyenek. Bizonyítja ezután, hogy Magyarországon megvan minden előfeltétel az anyakönyvek reformjára. A mai helyzet nagy hátrány, minek folytán már a honvédelmi miniszter is indíttatva látta magát szigorú intézkedésre. Annak az érvnek enyhítésére, hogy a jegyzők nem lesznek képesek anyakönyvvezetésre, kérdi, hogy valjon olyan nehéz munka-e ez? Ahol a jegyző el van foglalva, majd gondol a jegyző arra, hogy segédet tartson. Megtámadták őt azért, mert ő a társadalomhoz, a tanítókhoz is akart fordulni az anyakönyvvezetés czéljából. Ez nem is az ő eszméje, hanem elődjéé, aki ebben az irányban már az előmunkálatokat is megtette. Biztosíthatok mindenkit — úgymond — hogy dacára annak, hogy a törvény két passzusából világosan következik, hogy tanító lehet anyakönyvvezető: nem volt senki, aki azon törvényjavaslatnak azt a magyarázatot akarta volna adni, hogy a tanítók kizárattak volna. Expressis verbis ki vannak zárva a lelkészek, de nem volt senki — hivatkozhatott ellenzéki tagjaira a közigazgatási bizottságnak — aki csak módióba is hozta volna, hogy tanítók ne lehessenek anyakönyvvezetők. (Nagy zaj bal felől. Egy hang a baloldalon. Tiltja a törvény!) Dehogy tiltja a törvény, azt tagadom. (Zaj balfelöl. Halljuk! Halljuk!) Melyik törvény, méltóztassék nekem megmondani? (Egy hang a baloldalon : az 1868-iki törvény. Zaj. Halljuk!) Az 1868. évi közoktatási törvény nem tiltja, mert csak az azt mondja, hogy «más hivatalt nem viselhet». (Egy hang a szélsőbaloldalon : Hát az nem hivatal ? ! Nagy zaj. Elnök csenget.) Nem hivatal, s ezt kettővel bizonyítom be- Először azzal, hogy azt mondja a törvény, hogy felhatalmazza a minisztert, hogy ahol szükségesnek tartja, kivételesen a 8. §. értelmében rendezhessen be anyakönyvvezetői hivatalt, az hivatal lesz, de a másik nem az ; a másik állama teendőkkel megbízott junkczionárius. (Nagy zaj a bal és szélsőbaloldalon. Egy hang a baloldalon : Hát a felelősség ?) Világosan csakis azért van így, hogy közhivatalnoknak tekintendő, de azt nem mondja ki a törvény, hogy közhivatalnok. (Mozgás a baloldalon) Legjobb magyarázója a törvénynek az, aki készítette. Nem látjuk-e, hány tanító van, mint postamester, mint járási faiskola-felügyelő stb. meghúzva? De hogy micsoda sérelem és hátrány származhatnék abból, akár a közügyre, akár magára a közoktatás és nevelés ügyére, ha a tanító bízatnék meg az anyakönyvek vezetésével, azt egyáltalán felfogni képes nem vagyok. (Nagy zaj a bal és szélsőbaloldalon. Elnök csenget.) Áttér ezután a közigazgatási reform kérdésére. Csodálkozik, hogy épp az a párt vádolja őt oly sok dolog egyszerre beterjesztésével, amely annak idején a junktiusok beláthatatlan tömegét indítványza. Szapáry Gyula gróf javaslatában, igen helyesen, csak a megyék közigazgatását tárgyalta, de ő azt hiszi, hogy a sz. k. városokról szóló törvényben a r. t. városokat is rendezték: a garancziális törvényt a fegyelmi törvény keretében kívánja megalkotni. De ő csak az előterjesztésre nézve akarja az együttességet, míg a tárgyalásra nézve teljesen közömbösnek tartja a sorrendet. Reflektál ezután Apponyinak a páriámén akczió-képességére vonatkozó kijelentésére. Apponyi — úgymond — felállítja azt a nagy tételt, hogy a többségnek puszta ténye még nem elegendő a nagy organikus reformáczió keresztülvitelére, hanem ahhoz szükséges azon erkölcsi prestige, az a politikai hitel, melyet számokkal pótolni nem lehet.* Ha t. ház, egész őszinte akarok lenni, be kell vallanom, hogy azt magam sem reménylem, hogy a most folyó országgyűlési cziklus két hátralevő ülésszakában mi a közigazgatási reformokat törvény erejére emelhessük. Hiszen ezt csaknem a dolog természete hozza magával, mert — csak most méltóztattak tőlem hallani — hogy az előterjesztésre korábbra nem vállalhatok kötelezettséget, mint 1896 április havára. De a parlament akczióképességét sem abszolút, sem pedig különösen a közigazgatási törvényjavaslatokra vonatkozó relatív értelemben nem írhatom alá és nem fogadhatom el, mivel a szabadelvű pártnak, mely a kormányt támogatja és amelyre a kormány egyedül támaszkodik, jelenleg is megvan a többsége; azokról pedig, akik az 1892. évben a közigazgatás reformjának, mint régensprogrammjelszónak bázisán választatták meg magukat, csak feltételezhető, hogy nem fognak e javaslatok ellen állást foglalni. (Zajbalfelől. Halljuk! Halljuk!) Itt t. ház, ismét egy körülményre vagyok bátor Ggyelmeztetni. (Halljuk! Halljuk!) Apponyi Albert gróf t. képviselőtársam azt kívánja, hogy ne hajtsuk végre az egyházpolitikai javaslatokat, hanem hagyjuk azokat függőben. Ámde mit jelent a függőben hagyás és a feltételhez kötés, mert én azt, amit ő ugyan nem mondott nyíltan ki, de szavait csak úgy magyarázom, hogy addig tartassanak a javaslatok függőben, amíg az állam a maga közegeivel fog rendelkezni, mert in infinitum függőben hagyni csak nem kívánhatja, ámde mit jelenthet — mondom — a függőbenhagyás egyebet, mint azon sajátságos komplikáczióját a helyzetnek, hogy azok, akik különben természetszerűleg az állami közigazgatás behozatala mellett lennének, nehogy segédkezet nyújtsanak arra, hogy az egyházpolitikai javaslatok végrehajtassanak, állást foglalnának az egész közigazgatási reform ellen? (Helyeslés jobbfelől.) Apponyi a politikai presztízséről mondott kijelentéseit rosszul alkalmazta. Hiszen éppen a politikai presztízse, a politikai hitel az, amelyre mi leginkább támaszkodunk akkor, mikor aránylag nem nagy többség mellett is az ország ügyeinek vezetésére vállalkoztunk. Nem magunknak, hisz sokkal rövidebb idő óta állunk ezen kormány élén, hogy sem mi tényeinkkel rászolgálhattunk volna erre, hanem elveinknek, és csakis a szabadelvű pártnak vindikálom az erkölcsi presztízsét teljes mértékben. (Úgy vali jobbfelől.) Emellett pedig az bizonyít legjobban, hogy egy párt nem engedte meg tagjainak az elvekkel való ellenkezést, bár évtizedes barátság fűzte őket össze. Azt elismeri, hogy a Háznak, a parlamentnekogyott a presztízse. Nem hoz fel mást, mint csak a passe pollja fakult meg én a varrásoknál felterült a czerna. Érti? — Értem a lassan ezredes ur. — Van egynéhány krujezarja? —T Van, ezredes ur. — Helyes. De tudja maga, mi «z a fej. A kabát. írta: Charles Leroy. Közeledett a nagy juspekezió napja. A tisztek mind talpon voltak, az altisztek nem tudták, hol a fejők. A vivómesterek kardokkal, pajzsokkal ékesítették föl a tornatermet. A szakácsok fényesítették a serpenyőket, a muzsikusok a trombitákat, a dobosok a dobok rezét. A kaszárnya padlásától a pinctéjéig mindenki tisztogatóit, csiszolt, súrolt, kelést söprűtt, csakhogy a tábornok majd azt írja be a jelentésbe: »Etünö ezred.« Bamollet ezredes természetesen mindenkire odadugta az orrát és szóval, tettel nógatta a 13 embereket. Negyvennyolca óra múlva felvirrad a nagy nap, eldől minden, de azért az ezredes mégis jónak vélte kikérni Lorgnegrut, a legokosabb kapitány véleményét. — Nos, kapitány úr, mit gondol, mit szól majd a tábornok? — Azt hiszem, igen meg lesz elégedve ezredes ur. Meg lesz elégedve! Látszik, hogy maga nem tábornok, mert igen könnyen elégszik meg! Ezredes ur, ami az én századomat illeti, azért jót állok. . . — A fene egye meg a maga századát! Nem a maga századáról beszélek én, hanem az ezredről. Ebben a pillanatban az ezredes szeme megakadt a kapitány kabátján. Megjegyzendő, hogy a derék Lorgnegrut nem volt milliomos. Fizetésén kívül csak igen gyér jövedelemmel dicsekedett és nem csoda, ha az inspekeziót megelőző sok letassulás napjaiban két kabátja közül, az ócskábbat vette magára. Kutya teringette, kapitány úr, ez a kabát még mindig igen jó, de az inspekezió napjára mégis csinálni kéne vele valamit. — Igaza van ezredes úr, ez a kabát még eléggé megjárja, de az inspekeztó napján . . . — így nem maradhat, olyan nincs, hogy így maradhasson! — De kérem szépen ezredes úr, azt akartam mondani, hogy ez a kabát . . . — Ördög vigye az ilyen konok embert! Hiszen egy álló órája orgonálom már, hogy ez a kabát még tűrhető, csak igazítani kell rajta egy kicsit. Gyerekség az egész. — De bocsánatot kérek ezredes úr, nem méltóztatott megengedni, hogy befejezzem, amit mondani akartam . . . Azt akartam mondani, hogy . . . — Fejezze be utánam, ebadía temegette. Én fejezem be először a mondókámat! Ne feledje, kivel beszél! Mégis csak disznosag, hogy mindig szavába vágnák az embernek! Hát azt mondom, hogy ez a kabát még nem rossz, téles bolt?»*■ Igenis tudom, ezredes ur. Nos, hát elmegy valamelyik testeken boltba és egy-két kiajczárét’t vesz magának egy kis perozlit. Drágábbat kár volna! — De ezredes ur, nincs erre szükség, mert az inspekczió napján . . . — Kutya teringette, ne vágjon mindig a szavamba! Mikor a penizli megvan, tessék egy darab piros festéket vásárolni. Az is eszik egykét krajczár, de ha hármat kérnek érte, ne essen kétségbe. Azután vegyen egy kis kék festéket is. Ezek a festékek vagy négyszegletnek vagy gömbölyűk; én azonban azt tanácsolom, hogy gömbölyűt, vagy esetleg négyszögletűt vegyen. Az egész portéka kikerül hat-hét krajczárból. — Értem, ezredes ur, de hiszen az ipspekczió napján én jól akarom venni a . . . — Disznó adta, már megint belekotyog a beszédembe! Kapitány, ha valami közlendője van, mondja el azután, de nem tűröm, hogy engemet minduntalan félbeszakítson . . . Hát mindezt szépen papirosba csavargatja, haza-