Magyar Hirlap, 1895. szeptember (5. évfolyam, 238-267. szám)

1895-09-01 / 238. szám

V. évfolyam 238. szám. Vasárnap, szeptember I. Budapest, 1895. Szerkesztőség és klidéhivatal: József-körut 47. szám. Megjelenik minden nap: hétfőn és ünnep után is felelős ixertaixca: FENYŐ SÁNDOR. Kőixerxeixie: HORVÁTH GYULA helyben 4 kr. vidéken 5 kr. A herczegasszony. —­ A régi Pest krónikájából. — írta: Tóth Béla. A nagysága az ablakokat törülgette, a szolgáló pedig a padlót súrolta, — mivel hogy pünkösd szombatja volt. — Bizony, kérem csufszáju egy perszóna ez az uj házmesterné, panaszkodott’ a nagy, erős, barna, harminczötéves leány, miközben bemártotta­ a csutakot. — Ne tartson tőle, Nelli! — biztatta az asszony. Akármi gorombaságot ereszt ki a száján, csak mondja neki vissza bátran. — Csakhogy nem merem ám, kérom. Az egész ház tudja, hogy a házmester a policzáj­­nál van. Hivatalszolgának mondja magát, de a gyerek is ujjal mutat rá, hogy spiczli. Ha ez az ember íölád engem, mindjárt a börtönbe visznek. — Nem addig van az, Nelli! Maga tíz év óta szolgál nálunk; tudjuk magáról, hogy be­csületes leány. Ha a házmesterné ura policzál, az én férjem meg törvényszéki tanácsos. Sze­retném én azt látni, hogy magát börtönbe vi­gyék, amiért a házmesternőnek visszamondja a gorombaságot. — Hát, kérem, magam is gondoltam én már ilyesmit és ma reggel, mikor a frau Anná­nak megint nagyon járt a szája, lekiab­áltam neki a második emeletről: szélbe­duel A társadalmi erő. Már régi szokás kiszidni, meg mo­ralizálni a magyar társadalmat, ama fo­gyatkozásokért, hibákért, ferdeségekért és vakmerő szédelgésekért, melyeket nem a társadalom, hanem annak kinövései visz­nek véghez. A mostani magyar társadalom vég­telenül keveset különbözik attól a régi­től, a kedvestől, amelynek szép, nemes tulajdonságai fölsorolásában nem tudtunk kifáradni. Becsülettudó, szerény polgárok, kik nem hamis érdemekre, nem hatalmas protekczióra hivatkoznak, hanem kitartó buzgalommal dolgoznak. Munkájuk után nem is kérnek, nem is várnak külön ju­talmat, de hiszik és tudják, hogy a munka nemesít és jutalmaz. Polgárok, kiknek legnagyobb ambícziója az, hogy társaik érdemeinek elismerésében ők legyenek az elsők. Polgárok, kik soha nem foglalkoznak a mások érdemeinek kisebbítésével, hanem amint az ő gondolkozásuknak és cselekvésüknek a rugója mindig nemes és becsületes volt, ezt keresik a mások cse­lekvéseiben is. Megcsap a letűnt századok emléke­zete, amidőn régi krónikák tanúsága szerint becsületben, tisztességben, ember­­becsülésben jeleskedő polgárok népesítették városainkat, amidőn abban fáradozott az egész közönség, hogy sem az egyesek­nek, sem a köznek tisztességén folt ne essék. Pernahajder nebulóknak istentelen­kedéseiből más becsületes polgároknak kisebbsége be ne következzék. Ma is ott látunk számtalan polgárt soraink között, kik tudományos készült­séggel, nagy vagyonnal, hatalmas össze­köttetéssel dicsekedhetnek bár, mégis szerény igén­nyel inkább a mások érde­meinek kitüntetésében és elismerésében fáradoznak, mintsem a maguk személyé­nek és érdekeinek előtolásában Újra megnépesülnek a régi Magyar­­országnak kúriái, nemes udvarai, a dü­le­­dező falak, a megrogyott tetők meguj­­hodnak és hajlékot, szállást adnak a régi gazdáknak és a régi nemesi virtusnak. A paplakok és lelkészi házak isten­félő, istendicsőitő szállói fölkelnek sír­jaikból, meghallatszik a szószéken hatal­mas szavuk, amivel az isten igéjét és a keresztény erkölcsök diadalát hirdetik a hallgatóknak. De fölhangzik vigasztaló, bátorító szavuk is, amivel közel férkőznek híveik lelkéhez. Újra halljuk nyájas és kedélyes beszélgetéseiket, ami meleg ro­­konszenvet, bizalmat kelt irántuk a hívők szívében. A régi középosztály, a nemesség, a papság, a honoráeziorok, akik együtt képezték alapját annak a mesebeli Magyar­­országnak, amelyik a költők regényeiben és dalaiban él csak — pedig, pedig itt van közöttünk, mellettünk, fölöttünk, alattunk csaknem változatlanul, úgy, a miként azt a könyvekből olvassuk. Igaz, meg van rongyolva-------össze­tépte az idő, a czivilizáczió, megrontotta a vasút, telegraf, villany és más isten­nyila,­ ami beszabadult ide hozzánk, de azért mégis csak megvolnánk, ha ki nem szorintott volna a vakmerő elbizakodott szédelgők csapata, kik a mi gyávaságunk és ügyefogyottságunk folytán kezdenek — Jól tette! — De csak lassan kiáltottam ám. Nem tudom, megh­allotta-e. Most csöngettek az ajtón. A Nelli igen csatakos volt, hát a tanácsosáé maga ment nyitni. Három feketekabátos, ismeretlen ur lépett be és nagy komolyan jó napokat kívánt. Az egyiknek hosszú kék papirosok voltak a hóna alatt. A másik kék nyakravalót és kék pápa­szemet viselt. A harmadikon nem látszott semmi kék, és ez a harmadik, nem is igen hederitve ő nagyságára, beszólt a súrolás alatt levő szoba kitárt ajtaján: — Bauer Kornélia? A Nelli képe olyan fehér lett, mint a kő­por és kiesett a kezéből a csutak. Mikor őt Kornéliának nevezik, mindig valami nagy baj van. Kornéliának hívták őt a hivatalos urak akkor is, mikor az anyja meghalt. Ezek az emberek a pon­czájtól vannak, és viszik őt a börtönbe, mert azt mondta a házmesternőnek: szelbe­duel Nagyon m­egilletődött a nagysága is. A krinolinja egyszerre harangozni kezdett a lelki emócziótól. Mindazáltal ő tért magához első­ben, amint törvényszéki tanácsos feleségéhez illik is és válaszolt: — Igen is, kérem­, ez Bauer Kornélia. Tíz év óta mindenes nálam, becsületes leány, úrrá lenni a magyar társadalomban és közéletben. H­a a telegrafos világ úgy kívánja, hogy az emberek, a talentumok gyorsab­ban érvényesüljenek. Egy Széchenyi világtapasztalat­okkal megterhelve, zseniális lelkének teljes ki­fejlett erejével bir csak a maga munkás­ságának tért küzdeni. Kossuth emberfölötti küzdelemmel félisteni tulajdonságai birtokában alig, alig, hogy meg bir állani a közélet viha­raiban. Deák Ferencz egy fél század alatt jut el odáig, hogy a nemzet az azt meg­illető figyelemben részesítse szavait. Évek munkája. Elért sikerek sorozata jogosítja csak föl az elmúlt nemzedék kiváló férfiait arra, hogy a magyar köz­életben és társadalomban szerepet vigye­nek. Ama korszakban még a saját érdek és képesség elismerésére az ut nem a más érdemeinek leszólásán és a képességnek letagadásán át vezetett. Nevezetességre az által senki nem jutott, hogy a hazának kiváló fiait le­szólta, legyalázta. Akkor az emberek még a maguk emberségükből és nem a mások tisztességének megvágásából éltek. Akkor még a nagy embereknek adóztak elisme­réssel, nem pedig azok lerágalmazóinak és azok magánházi merénylőinek csap­tak reklámot. Vakmerő fellépés, Cleon szája, He­­rostrales hitszomja utat nyit a közélet­ben, a társadalom sorompóit széttöri és beszabadítja a fiatal névtelen óriásokat. A megfélemlített, elámult és elszédült közönség félve vonul el az urból — ké­sőbb a kíváncsiság, a fölizgatott idegek aki ellen sohasem volt semmi panasz. A fér­jem, aki császári királyi . . . — Bocsánatot kérek, szólt közbe az az­ ur, a kin nem­ volt semmi kék, nekünk magá­val a kisasszonynyal kell megállapítanunk sze­mélyazonosságát. ... A kisasszon­nyal? Ennek hallatára a tanácsosnénak elállott szeme-szája és a krinolinja megmerevedett Nelli pedig sírva­­ akadt. Rettentő dolog lehet itt készülőben! Kisasszonynak őt nem nevezte még soha senki. Még a fűszeráruslegények sem, pedig azok a szomszéd öreg bárónő sza­kácsnőjét is kisasszonynak szólítják. — ... Tehát Bauer Kornélia kisasszony­hoz van szerencsénk ? folytatta a nem-kék úr ( . . . Szerencsénk? álmélkodott magá­ban a nagysága.) . Nelli a szemét törülgetve, állt a nedves padlón: — Igenis, az a nevem. — És vannak igazoló iratai? Ezt a kérdést már nem értette a szegény leányzó. A nagysága felelt helyette, meglehe­tősen remegő hangon: — Vannak ... A cselédkönyve­­ í ! Csupa kitűnő és szorgalmas . . meg a ke­resztlevele . . . Született, azt hiszem, 1825-ben — Úgy van! 1825. május 10-én, Bécsben a Brandstätte 8-ik számú hazában . . . egészj* Mai számunk 24 oldal.

Next