Magyar Hirlap, 1895. szeptember (5. évfolyam, 238-267. szám)
1895-09-01 / 238. szám
2 I MAGYAR HÍRLAP lüktető zsibongása előkényszeríti rejthelyükről a megrémülteket, az ember nekifásul, nekikeseredik az izgató állapotoknak. Utálja és mégis nézi, hogy milyen czudar az emberi A politikai szenvedélyek, a társadalmi osztályharczok, a felekezeti gyűlölködés kiszemeli a maga vérebeit és a maga áldozatait, a vérebeket kint és jól tartja, hogy az áldozatokra minden pillanatban reá uszíthassa. A sajtó a pártszenvedély befolyása alatt menteget embereket és dolgokat, akik és melyek csak elitélést érdemelnek, ellenben segédkezik a tisztesség megejtésében, a rágalom nagyra nevelésében. Kinek és minek nem akadt már védője Magyarországon ? Ki és mi ellen nem emelkedett gyanúsítás, vád és rágalom hármas hegy és a négy folyó országában ? Nap-nap után találkozunk azokkal a tiszta jellemű, igaz emberekkel, kik becsülésünket, tiszteletünket méltán kiérdemlik. Látjuk, megyőződünk róla, hogy iöyen kicsiny csapat az, amely uralkodik társadalmi és közéletünk fölött és megmételyezi azt. Amely tanácskozó termeinkből, társadalmi klubjainkból a hírlapok hasábjairól kiszorítja a tisztességes elemet és a nemes, elfogulatlan gondolkodást. Az országnak csaknem minden nevezetesebb és érdemesebb emberének hallottuk és olvastuk már leszólását, legyalázását, a köz- és társadalmi élet fenegyerekeihez és vakmerő banditáihoz nem mer sem a szó, sem a betű férkőzni, amíg a rendőri jelentés szomorú krónikája meg nem csendül, no akkor aztán kórusban szól róluk az ének! Akkor megtudjuk, amit régen tudott már mindenki, akkor meghalljuk hangosan elmondatni, amit évekig suttogott az ország. Foglalja el a becsületes, tisztességes társadalom, amelyik ma is megvan az őt megillető helyén. Ne engedje bekövetkezni, hogy saját gyávasága folytán a rendőrség kegyelme restituálja társadalomfr reit • _________ _*_____munkat az őt megillető jogokba, foglalja el régi helyét a maga erejéből és emberségéből. Talán már elérkezett volna az ideje annak, hogy a közélet és társadalmi élet vezetését azoknak kezére bízzuk, akiket megillet e tiszt. Nézzen körül a főváros polgársága csak úgy, mint az ország hatalmas értelmisége és válogassa meg azokat, akikkel éppen akkora tisztesség együtt élni és együtt uralkodni, mint együtt bukni és együtt szenvedni. Nem a magyar társadalom fogyatkozásait láttuk az elmúlt napok tragikus eseményeiben, hanem a sokkal megdöbbentőbb valóság tárult föl szemeink előtt, hogy ez a magyar társadalom leszorult a köz- és társadalmi élet színteréről. Uj életnek, uj erőnek, uj bátorságnak kell a szivekbe szállani. Budapest, augusztus 31. ‘ Az uj zenggi püspök. A zengg-modrusi püspöki székbe a király Maniotics Antal drt, a zágrábi Ferencz József-egyetem hittudományi tanárát ültette. A hivatalos lap mai száma e kinevezésről a következőkben ad hirt: dr. Mavrovics Adrait, a Nevemet viselő zágrábi egyetem hittudományi karának nyilvános rendes tanárát, a zengg-modrusi törvényesen egyesitett egyházmegye püspökévé ezennel kinevezem. Kelt lseidben, 1895. évi julius hó 13-án. FERENCZ JÓZSEF, s. k. Josipovich Imre, e. k. Gróf Khuen-Héderváry Károly, s. k. E kinevezés következtében a magyar katholikus főpapi karnak már évek óta üresedésben levő, közjogi jelentőségű méltóságai végre teljesen be vannak töltve. 1895. szeptember 1. Ausztria majomszerepéig. Mert ha velünk ellenséges lábon élő államok mindent elkövetnek, hogy borsót törjenek az orrunk alá, ezt legalább is értjük. És nyíltan állunk elébe, sőt, mint a legutóbbi brüszezeli példa mutatja, össze is tudjuk mérni a fegyvereinket az ellenünk áskálódókkal. És nem mi húzzuk a rövidebbet. Ha azonban a mi legdrágább szövetséges társunk, a nemes Ausztria, jobbról-balról egyegy ellenünk alkalmazott kisebb szekatúrával könnyít a lelkén és a lélegzetén, ezt legalábbis ízléstelen dolognak tartjuk. Mert a nagy politikában látjuk, hogy mindenben készségesen engedünk Bécsnek és Ausztriának. Eleget méltatlankodnak e miatt jeles vezérczikkiróink. De hogy a gyámságot, irigységet és boszantást kiterjesztik a mi házi ügyeinkre is, ez legélénkebben mutatja, hogy — Ausztriában van rendszer — mi ellenünk. Amiként kis ajándékok megszilárdítják a barátságot, azonképpen az apró tűszulások mutatják legjobban a jó szomszédoknak irántunk való olthatatlan rokonszenvét. Bizonyosan azt akarják bebizonyítani, hogy igaz a régi közmondás, mely azt vallja: Was sich liebt, das neckt sich. Hogy e közmondás értelmében mennyire szeret bennünket Ausztria, erre nézve néhány példát kell felhoznom a közelmúlt napok történetéből. Valami sorsjátékot engedélyeztek nálunk Magyarországon. Alig, hogy ennek híre ment, a bécsi hivatalos lapok rögtön tele voltak egy csomó törvényidézettel, mely szerint ezeket a sorsjegyeket Ausztriában árulni nem szabad. Jól tudta nálunk ezt mindenki s az ördög se kérte odaát az elárusitási engedélyt. Hanem az osztrák kötelességének tartotta, hogy ennek daczára őrző és tiltakozó derabjait odaállítsa az országrész határára! Nos, ebbe nem is volna semmi nevezetes. De érdemes e dolgot följegyezni azért, mert az alábbi eseménynek képezi a pendent-ját. Wekerle Sándor, Magyarország miniszterelnöke tavaly Lembergben járt, az ottani tartományi kiállítást megnézni. Ott is volt valami sorsjáték, a vállalkozó, akinek a dolga elég rosszul állott, megroszkírozta s arra kérte a magyar miniszterelnököt és pénzügyminisztert: engedje meg sorsjegyeinek a magyar korona területén való elárusitását. Támogatta e kérelmet az egész hivatalos apparatus s Wekerre nem hivatkozott a tiltó paragrafusokra, hanem egyszerűen megengedte e sorsjegyeknek Magyarországon való elárusitását. Senki sem ütközött meg nálunk az osz -y-y-■ . .j.pr; :: '■ ■ ' ■ ■ "■.•.r.ifVTriiir.wTiafc» tette ki a szószóló ur és meghajtotta magát. Szabad kérnem azt a keresztlevelet? A tanácsosné most már hipnózis ereje alá került. (Akkor még állati magnetizmusnak hívták ezt a hatalmat.) Mint valami autómat Szedte elő a kaszniból a cselédje papirosait. Neill pedig denvedten nézett a jövevényekre. Neki most már vége van, ha az emberek még azt is tudják, mikor és hol született. A komoly úr belepillantott a keresztlevélbe és megmutatta két társának is, akik nagyokat bólingatva nézték a régi, keskedt papirost. — Most egy kérdésem van a kisasszonyhoz, szólt a jövevény és a hangja mintha remegett volna. Méltóztatik-e arról tudni, hogy az ura atyjának a neve voltaképpen nem Bauer, hanem Lenszky volt? A Nelli együgyü bámészkodással meredt a beszélőre, mintha idegen nyelven szólanának hozzá. — Bocsánatot kérek, szólt most a tanácsosné, Bauer Nelli törvényes gyermek, becsületes családból való, az apja rézmetsző volt . . . Én nem is fogadtam volna a házamba, ha holmi . . . — Bocsánat, vágott közbe a három úr legfontosabbja, a kisasszonynak magának kell felvilágosítást adnia, hogy az atyját hogy hívták . . . Tehát kisasszony, kérem szíveskedjék felelni: hallotta-e valaha a Lenszky nevet? A cseléd megint csak bámult, mint egy jó, csendes, szomorú háziállat, aki fél. Még az ezredéves Ünnep és az országos kiállítás is alkalmat szolgáltat a mi igen jó szomszédainknak, az osztrák szövetséges társaknak, hogy hozzánk való mértéktelen jóindulatukat kimutassák. Kamerunban úgy mondanák, hogy a foguk fehérivei tüntessenek. Ismerjük már ezt a jóindulatot s talán föl sem tűnne, ha nem volna olyan nagyon jellemző. — Feleljen hát, Nelli! — biztatta a nagysága, akiben egyszerre csodálatos sejtelmek kezdtek ébredni, a Mühlbach Lujza féle regények sugalmazása révén. És ekkor végre megszólalt a leányzó, kegyelmet kérő, pityergőg, tétovázó hangon: — Igenis, kérem, az anyám sokszor emlegette, hogy az apám igazi neve Lenszky volt . . . Hogy Oroszországból menekült Bécsbe és mindig félt, hogy reá akadnak . . . Nem, nem volt ő se zsivány, se gyilkos ... De hogy is mondják csak . . Izé . . . No . . . Igaz! . . . Politika miatt bujdosott ... De én arról nem tehetek . . Három esztendős voltam, mikor az apám meghalt, kérem szépen. És zokogni kezdett. Ekkor a vallató úr meghajtotta magát, még pedig igen mélyen: — Én, doktor Fellner bécsi ügyvéd vagyok. Aztán nemkülönben bókoló kék társaira mutatott: — Doktor Gross, kollegám és Steiner, a segédem. Itt mint herczeg Lenszky Kornélia ő főiftállóságának hivatalból kinevezett jogi képviselője jelentem meg és ihre durchlauchtot van szerencsém üdvözölni. — Jézus Mária! kiáltott a tanácsosné és ösztönszerüleg lefogta a legviharosabb mozgásokra készülő krinolinját. Herczeg Lenszky Kornélia ő fönnéllósága pedig csak állt az iszapos padlón, mezítláb, egy szál kartonszoknyában és csak nézett, hol az asszonyára, hol az urakra. — Igazi szerencse, hogy végre valahára sikerült megtalálnunk az egyedüli örököst. Húsz év óta folyik a nyomozás. Az orosz hatóságok nem bírták kideríteni, kié a Csehtolvaji uradalom, a tíz varsói, a nyolcz bécsi ház, meg a három millió forint készpénz. . . — Jézus Mária szent József! — kiáltott megint nagysága és most már igazi küzdelmet folytatott a végképp nekiszilajodott lanolinnal. Ihre durch'andit pedig — sem jutott egyéb az eszébe — fölemelte a földről a kőporos csutakot. — Mi most távozunk, szólt Fellner doktor. Ittlétünk fölösleges, ünnep után azonban lesz szerencsénk eljönni, hogy a herczegnővel együtt a törvényszékre menjünk, a szükséges formalitások betöltése végett, mire ő főméltósága azonnal örökségének birtokába lép. A viszontlátásig tisztelettel ajánljuk magunkat, így beszélvén a bécsi fiskális, begázolt a csatakos szobába, utána két kéktársa, aztán mind a hárman kezet csókoltak a herczegnőnek és meghajlással búcsúzva a tanácsosnőtól, nagy komolyan elmentek. A nagysága úgy nézett utánuk, mint Lótné Sodorna és Gomora városára. Végre égnek emelte a két karját: — Nelli! . . . Kornélia!. .. Herczegség .. . Uradalom . . . Házak . . . Milliók! ... Mi lesz