Magyar Hirlap, 1895. szeptember (5. évfolyam, 238-267. szám)

1895-09-01 / 238. szám

2 I MAGYAR HÍRLAP lüktető zsibongása előkényszeríti rejt­­helyükről a megrémülteket, az ember nekifásul, neki­keseredik az izgató álla­potoknak. Utálja és mégis nézi, hogy milyen czudar az emberi A politikai szenvedélyek, a társa­dalmi osztályharczok, a felekezeti gyűlöl­ködés kiszemeli a maga vérebeit és a maga áldozatait, a vérebeket kint és jól tartja, hogy az áldozatokra minden pilla­natban reá uszíthassa. A sajtó a pártszenvedély befolyása alatt menteget embereket és dolgokat, akik és melyek csak elitélést érdemelnek, ellenben segédkezik a tisztesség megejté­­sében, a rágalom nagyra nevelésében. Kinek és minek nem akadt már védője Magyarországon ? Ki és mi ellen nem emelkedett gyanúsítás, vád és rá­galom hármas­ hegy és a négy folyó országában ? Nap-nap után találkozunk azokkal a tiszta jellemű, igaz emberekkel, kik be­csülésünket, tiszteletünket méltán kiér­demlik. Látjuk, megyőződünk róla, hogy i­öyen kicsiny csapat az, amely uralko­dik társadalmi és közéletünk fölött és megmételyezi azt. Amely tanácskozó termeinkből, tár­sadalmi klubjainkból a hírlapok hasáb­jairól kiszorítja a tisztességes elemet és a nemes, elfogulatlan gondolkodást. Az országnak csaknem minden neveze­­tesebb és érdemesebb emberének hallottuk és olvastuk már leszólását, legyalázását, a köz- és társadalmi élet fenegyerekeihez és vakmerő banditáihoz nem mer sem a szó, sem a betű férkőzni, amíg a rendőri jelentés szomorú krónikája meg nem csendül, no akkor aztán kórusban szól róluk az ének! Akkor megtudjuk, amit régen tudott már mindenki, akkor meghalljuk han­gosan elmondatni, amit évekig suttogott az ország. Foglalja el a becsületes, tisztességes társadalom, amelyik ma is megvan az őt megillető helyén. Ne engedje bekövet­kezni, hogy saját gyávasága folytán a rendőrség kegyelme restituálja társadal­omfr­ reit • _________ _*_____­munkat az őt megillető jogokba, foglalja el régi helyét a maga erejéből és ember­ségéből. Talán már elérkezett volna az ideje annak, hogy a közélet és társadalmi élet vezetését azoknak kezére bízzuk, akiket megillet e tiszt. Nézzen körül a főváros polgársága csak úgy, mint az ország hatalmas értel­misége és válogassa meg azokat, akikkel éppen akkora tisztesség együtt élni és együtt uralkodni, mint együtt bukni és együtt szenvedni. Nem a magyar társadalom fogyat­kozásait láttuk az elmúlt napok tragikus eseményeiben, hanem a sokkal megdöb­bentőbb valóság tárult föl szemeink előtt, hogy ez a magyar társadalom leszorult a köz- és társadalmi élet színteréről. Uj életnek, uj erőnek, uj bátorságnak kell a szivekbe szállani. Budapest, augusztus 31. ‘ Az uj zenggi püspök. A zengg-mod­­rusi püspöki székbe a király Manioti­cs Antal drt, a zágrábi Ferencz József-egyetem hittudományi tanárát ültette. A hivatalos lap mai száma e kine­vezésről a következőkben ad hirt: dr. Mavrovics Adrait, a Nevemet viselő zágrábi egyetem hittudományi karának nyilvános rendes tanárát, a zengg-modrusi törvényesen egyesitett egyházmegye püspökévé ezennel kine­vezem. Kelt lseidben, 1895. évi julius hó 13-án. FERENCZ JÓZSEF, s. k. Josipovich Imre, e. k. Gróf Khuen-Héderváry Károly, s. k. E kinevezés következtében a magyar katho­­­likus főpapi karnak már évek óta üresedésben levő,­ közjogi jelentőségű méltóságai végre teljesen be vannak töltve. 1895. szeptember 1. Ausztria majomszerepéig. Mert ha velünk ellenséges lábon élő álla­mok mindent­ elkövetnek, hogy borsót törjenek az orrunk alá, ezt legalább is értjük. És nyíl­tan állunk elébe, sőt, mint a legutóbbi brüsz­­ezeli példa mutatja, össze is tudjuk mérni a fegyvereinket az ellenünk áskálódókkal. És nem mi húzzuk a rövidebbet. Ha azonban a mi legdrágább szövetséges társunk, a nemes Ausztria, jobbról-balról egy­­egy ellenünk alkalmazott kisebb szekatúrával könnyít a lelkén és a lélegzetén, ezt legalább­is ízléstelen dolognak tartjuk. Mert a nagy politikában látjuk, hogy mindenben készségesen engedünk Bécsnek és Ausztriának. Eleget méltatlankodnak e miatt jeles vezérczikkiróink. De hogy a gyámságot, irigységet és boszantást kiterjesztik a mi házi ügyeinkre is, ez legélénkebben mutatja, hogy — Ausztriában van rendszer — mi el­lenünk. Amiként kis ajándékok megszilárdítják a barátságot, azonképpen az apró tűszulások mu­tatják legjobban a jó szomszédoknak irántunk való olthatatlan rokonszenvét. Bizonyosan azt akarják bebizonyítani, hogy igaz a régi köz­mondás, mely azt vallja: Was sich liebt, das neckt sich. Hogy e közmondás értelmében men­­nyire szeret bennünket Ausztria, erre nézve néhány példát kell felhoznom a közelmúlt napok történetéből. Valami sorsjátékot engedélyeztek nálunk Magyarországon. Alig, hogy ennek híre ment, a bécsi hivatalos lapok rögtön tele voltak egy csomó törvényidézettel, mely szerint ezeket a sorsjegyeket Ausztriában árulni nem szabad. Jól tudta nálunk ezt mindenki s az ördög se kérte odaát az elárusitási engedélyt. Hanem az osztrák kötelességének tartotta, hogy ennek daczára őrző és tiltakozó d­erabjait odaállítsa az országrész határára! Nos, ebbe nem is volna semmi neve­zetes. De érdemes e dolgot följegyezni azért, mert az alábbi eseménynek képezi a pen­­dent-ját. Wekerle Sán­dor, Magyarország miniszter­elnöke tavaly Lem­bergben járt, az ottani tar­tományi kiállítást megnézni. Ott is volt valami sorsjáték, a vállalkozó, akinek a dolga elég rosszul állott, megroszkírozta s arra kérte a magyar miniszterelnököt és pénzügyminisztert: engedje meg sorsjegyeinek a magyar korona területén való elárusitását. Támogatta e ké­relmet az egész hivatalos apparatus s Wekerre nem hivatkozott a tiltó paragrafusokra, hanem egyszerűen megengedte e sorsjegyeknek Ma­gyarországon való elárusitását. Senki sem ütközött meg nálunk az osz­ -y-y-■ . .j.pr; :: '■ ■ ' ■ ■ "■.•.r.ifVTriiir.wTiafc» tette ki a szószóló ur és meghajtotta magát. Szabad kérnem azt a keresztlevelet? A tanácsosné most már hipnózis ereje alá került. (Akkor még állati magnetizmusnak hívták ezt a hatalmat.) Mint valami autómat Szedte elő a kaszniból a cselédje papirosait. Neill pedig denvedten nézett a jövevényekre. Neki most már vége van, ha az emberek még azt is tudják, mikor és hol született. A komoly úr belepillantott a kereszt­­levélbe és megmutatta két társának is, akik nagyokat bólingatva nézték a régi, keskedt papirost. — Most egy kérdésem van a kisasszony­hoz, szólt a jövevény és a hangja mintha rem­e­­gett volna. Méltóztatik-e arról tudni, hogy az ura atyjának a neve voltaképpen nem Bauer, ha­nem Lenszky volt? A Nelli együgyü bámészkodással meredt a beszélőre, mintha idegen nyelven szólanának hozzá. — Bocsánatot kérek, szólt most a taná­­csosné, Bauer Nelli törvényes gyermek, becsü­letes családból való, az apja rézmetsző volt . . . Én nem is fogadtam volna a házamba, ha holmi . . . — Bocsánat, vágott közbe a három úr legfontosabbja, a kisasszonynak magának kell felvilágosítást adnia, hogy az atyját hogy hív­ták . . . Tehát kisasszony, kérem szíveskedjék felelni: hallotta-e valaha a Lenszky nevet? A cseléd megint csak bámult,­­ mint egy jó, csendes, szomorú háziállat, aki fél. Még az ezredéves Ünnep és az országos kiállítás is alkalmat szolgáltat a mi igen jó szomszédainknak, az osztrák szövetséges társak­nak, hogy hozzánk való mértéktelen jóindula­tukat kimutassák. Kamerunban úgy mondanák, hogy a foguk fehérivei tüntessenek. Ismerjük már ezt a jóindulatot s talán föl sem tűnne, ha nem volna olyan nagyon jellemző. — Feleljen hát, Nelli! — biztatta a nagysága, akiben egyszerre csodálatos sejtelmek kezdtek ébredni, a Mühlbach Lujza féle regé­nyek sugalmazása révén. És ekkor végre megszólalt a leányzó, kegyelmet kérő, pityergőg, tétovázó hangon: — Igenis, kérem, az anyám sokszor emlegette, hogy az apám igazi neve Lenszky volt . . . Hogy Oroszországból menekült Bécsbe és mindig félt, hogy reá akadnak . . . Nem, nem volt ő se zsivány, se gyilkos ... De hogy is mondják csak . . Izé . . . No . . . Igaz! . . . Politika miatt bujdosott ... De én arról nem tehetek . . Három esztendős vol­tam­, mikor az apám meghalt, kérem szépen. És zokogni kezdett. Ekkor a vallató úr meghajtotta magát, még pedig igen mélyen: — Én, doktor Fellner bécsi ügyvéd va­gyok. Aztán nemkülönben bókoló kék társaira mutatott: — Doktor Gross, kollegám és Stein­er, a segédem. Itt mint­ herczeg Lenszky Kornélia ő főiftállóságának hivatalból kinevezett jogi képviselője jelentem meg és ihre durchlauchtot van szerencsém üdvözölni. — Jézus Mária! kiáltott a tanácsosné és ösztönszerüleg lefogta a legviharosabb mozgá­sokra készülő krinolinját. Herczeg Lenszky Kornélia ő fönnéllósága pedig csak állt az iszapos padlón, mezítláb, egy szál kartonszoknyában és csak nézett, hol az asszonyára, hol az urakra. — Igazi szerencse, hogy végre valahára sikerült megtalálnunk az egyedüli örököst. Húsz év óta folyik a nyomozás. Az orosz ható­ságok nem bírták kideríteni, kié a Csehtolvaji uradalom, a tíz varsói, a nyolcz bécsi ház, meg a három millió forint készpénz. . . — Jézus Mária szent József! — kiáltott megint nagysága és most már igazi küzdelmet folytatott a végképp nekiszilajodott lanolinnal. Ihre durch'­andit pedig — sem jutott egyéb az eszébe — fölemelte a földről a kőporos csutakot. — Mi most távozunk, szólt Fellner dok­tor. Ittlétünk fölösleges, ünnep után azonban lesz szerencsénk eljönni, hogy a herczegnővel együtt a törvényszékre menjünk, a szükséges formalitások betöltése végett, mire ő főméltó­sága azonnal örökségének birtokába lép. A viszontlátásig tisztelettel ajánljuk ma­gunkat, így beszélvén a bécsi fiskális, begázolt a csatakos szobába, utána két kéktársa, aztán mind a hárman kezet csókoltak a herczegnő­­nek és meghajlással búcsúzva a tanácsosnő­­tól, nagy komolyan elmentek. A nagysága úgy nézett utánuk, mint Lótné Sodorna és Gom­ora városára. Végre ég­nek emelte a két karját: — Nelli! . . . Kornélia!. .. Herczegség .. . Uradalom . . . Házak . . . Milliók! ... Mi lesz

Next