Magyar Hirlap, 1895. december (5. évfolyam, 329-358. szám)

1895-12-01 / 329. szám

2 nagynak, tisztának, mocsoktalannak, a művészi s az emberi nagyság olyan ál­landó képének, melyhez minden párt, minden osztály s nemcsak a maga nem­zete, hanem minden nemzet egyforma szeretettel tekinthet föl s egyforma épü­léssel okulhat rajta s ismét csak irigy­kedve gondolunk az ő nagy és gazdag nemzetije — gondolhatnak rá a ki­sebb s tehetségekre szegényebb nemze­tek, akiknek ezek a tehetségei is a politikában kimerülten, pártküzdelmek­ben megrokkantan, megfogyott tekin­téllyel és megtépett babérral állanak hol egyik, hol másik tábornak nem is vezérkarában, hanem a tartalékában, — állanak ugyanakkor, mikor a földult és megzilált társadalomnak legfőbb szük­sége volna tanácsra és vezérletre. Nem minden társadalomnak terem, s a fran­­cziának is csak egy termett Dumas fils-e,­­— de kétségbeesnénk, ha az ő gyógyitó nagysága titkát magával vitte volna a halhatatlanságba. Budapest, november 30. Urechia keservei. Bukaresti levelezőnk jelenti a következőket: A galatzi kormánypárti választó komité kitörülte Urechiát a sze­nátusi jelöltek névsorából. Az ellenzéki lapok felhasználják ezt a kormány ellen és Sturdzát azzal vádolják, hogy az ő közbenjárása foly­tán történt a kitörlés, amit azzal okadatol, hogy a kormánypárt nem engedheti meg Ure­­c­na megválasztását, mint kormánypárti jelöl­tet, mert ezzel egyenesen meghazudtolná a miniszterelnök jászvárosi bocsánatkérését Ma­gyarországgal szemben. Urechia most nagyon haragszik és uton-útfélén vádolja Sturdzát, hogy a »nemzeti kérdést« annak idejében csu­pán mint pártfegyvert használta ki a konzer­­vatívok ellen. Urechia urat felvette most a jelöltek névsorába a galatzi független liberá­lis párt. A Taaffe grófról a félhivatalos Frem­denblatt ezeket irja: Hogy mint államférfiú és ember mily kiváló volt Taaffe, visszatükröződik ISAGTAR HÍRLAP azokban a szavakban is, amelyekben a király az özvegynek részvételét fejezte ki. A király részvéttelegrammjában Taaffe grófot a haza egyik leghívebb fiának, az állam önfelál­dozó buzgósággal tevékeny szolgájának nevezi, kinek nevével az állam legutóbbi sorsa szoro­san összenőtt; az uralkodó azonkívül «kipró­bált barátjának» mondja, kinek elvesztét a legfájdalmasabban érzi. 1895. deczember 1. ORSZÁGGYŰLÉS A tegnapi viharos nap után ma csöndes és nyugodt volt a ház.­­ A folyosókon ugyan még mindig a tegnapi esetről beszéltek, de benn a teremben komoly és nyugodt hangú volt a tanácskozás. Az országgyűlés tételéhez be­nyújtott három határozati javaslat volt az ülés főanyaga és a Bartók határozati javaslata kap­csán főleg a hazai sajtó­viszonyok kerültek szóba. Ezzel kezdte meg beszédét Hock János is, miután előbb Földváry Miklós védelmezte meg Pest­ vármegye reputáczióját Gullner Gyula állítólagos támadása ellen. Hock a sajtó nagy jelentőségét és hatását hangsúlyozta és a sajtó kinövéseiért is az általános társadalmi deka­­dencziát tette felelőssé. Elitélte ezután a párt­­uralmi rendszer sajtóját. Majd azt vitatta, hogy a parlament reformálásával együtt a sajtót is reformálni kell. Az iránt azonban kétségben hagyott bennünket, hogy mi reformálni való van a sajtó terén és miképpen, mely módon kell azt egyáltalán c formálni. Utána az öreg Pongrács Károly gróf eresztett meg egy hara­­­­gos fölszólalást a kormány félhivatalos lapja ellen. Ez a lap, a «Nemzet» ugyanis jobban akarta tudni, hogy hol lakik Pongrácz gróf, mint azt ő maga tudja. A gróf ezt mondta el, ezért méltatlankodott és azért, hogy őt minden­képpen ki akarják hagyni a választói névjegy­zékből. Horváth Gyula volt a következő szónok; hosszabb, nagyobb szabású beszédében hozzá­szólt mind a három indítván­yhoz. A Bartók javaslatáról szólt először, amelyet nem tart az czélravezetőnek. És miután igazolta a sajtó amaz álláspontjának jogosságát, hogy a parla­­lament tárgyalásairól is a saját nézetei kidom­­borításával az általa helyeseknek vélt eszmék és irány mellett való állásfoglalásnak kitün­tetésével közöl tudósításokat, kifejtette, hogy miért nem tartja a Bartók javaslatát czél­­szerünek. Azt kérdezte, hogy ha az összes beszédeket, — amelyeket meghallgatni vala­­­­mivel mulatságosabb dolog, mint elolvasni — kinyomatják, hol kapjuk meg ennek a közön­ségét? A közönséget ez untatná. — Nem-e arra fog ez szolgálni — kérdő nagy derültség mellett, hogy ezt az ország kö­zönsége félredobja és azt mondja, hogy: mindig beszélnek, beszélnek, beszélnek és annak soha vége nincs. Abban igaza van Bartóknak — szólt a jobboldalhoz fordulva — hogy a mindig beszélés is nagy hiányosság, de a soha nem beszélés és a mindig szavazás: az igazán sú­lyos baj... A kormánypárt tagjai találva érezték magukat és Horváth Gyula ezután a magyar sajtó előkelő nívójáról, tisztességérzetéről, har­­czolási módjának tisztaságáról emlékezett meg meleg és látszólag visszhangot keltő szavakban. Áttért ezután Polónyi határozati javasla­tának bírálatára. Nem tartja helyesnek az álta­lános szavazati jog kiterjesztését, minden fenn­tartás nélkül, az intelligenczia hiányának kell megszabni itt a határt. És e pontnál szól a napirenden levő választási visszaélésekről és a legfurcsább dolgok közé tartozónak ítélte, hogy a belügyminisztert közegei félrevezetik. A vá­lasztói jog érvényesítése körül elkövetett vis­­­szaélések nyilvánvalóak és ezek ellen tenni kell. De a kúriai bíráskodás csak zavart okoz­na, míg a többi reform nincsen meg. És éppen ezért ő nem ideiglenesen óhajtja a kérdést rendezni, hanem legfőbb szükségnek tartja az új polgári törvénykönyv behozatalát. Végül Holló határozati javaslatáról mondta el véleményét. Itt nevezetesen a viczinális vas­utak ügyéről emlékezett meg bővebben. Kon­statálta, hogy az ország viczinális vasutait alig lehetett volna olcsóbban megcsinálni. És mikor ezek a vasutak a czivilizáczió terjeszkedését je­lentik, nem látja okát, hogy a képviselőktől megvonják a vasútépítés engedélyét. Íme, itt van egy függetlenségi képviselő, Ugron Gábor, aki egész vagyonát belefektette a székelyföldi vasút építésébe. Különben is a ház minden tagja gyakorolhat e kérdésekben kritikát. Vé­gül a javaslat ama pontját támadta meg, amely szerint képviselőt három éven belül nem lehet kinevezni a kormánytól függő állásokba. A Horváth Gyula egy óránál tovább tartó nagy beszéde után a kérvények kerültek sorra, majd a miniszterek válaszoltak az interpellá­­cziókra. Perczel a sütőmunkások és a balmaz­újvárosiak ügyében beadott interpellácziókra vá­laszolt. Visontai és Polónyi, a két interpelláló, nem vette tudomásul a választ. A ház ellenben tudomásul vette ezeket és az Erdély igazság­ügyminiszterét is, amelyet a hitbizományok ügyében adott. Hétfőn folytatják a vitát. ■BBMgaa—■ íV­MrTrr­V­ iMisr.—rmr.­ 1­­­­— Kisírt szemmel fogok könyörögni? — Úgy van —, de most már nincs időnk a beszélgetésre... Papodi megcsóválta a fejét, de hirtelen el­nevette magát, mikor az idegen szomorú arczába nézett. Az ismeretlen oly meghatóan nézett rá, hogy egy kőszikla is meglágyult volna a pillan­tására. Papodiban egyszerre fölébredt a bohém, a jó szívü, vakmerő művész, a­ki mindenért rajong, ami romantikus. Eszébe jutottak saját kalandjai, havas szentpétervári éjszakák, a szőke weimári kisasszonyok, a holdvilágos éjszaka, melyet egy tavas­szal a nemesi piacz szökökutja mellett töltött. A szive megtelt poézissel — s barátsá­gosan ütött néhányat a kegyelmes ur rabszol­gájának vállára. — Jó, nem bánom, — de magára vessen, ha a tervünkkel felsülünk... Az idegen elkapta a Papodi kezét. — Az isten ál­­f­ja meg azért, a mit tett — együtt fogunk imádkozni Katinkával az ön hosszú életéért. .. Papodi jóhiszemüleg bólintott. — Imádkozni, — tudom, — héttől kilenczig a Katinkaával együtt fognak imádkozni a ma esti légyotton. Mig a gyönyörű márványlépcsőn fölfelé mentek, a dolgozókabátos fiatal ember így szó­lott : — Ne feledje el a nevünket, engem Fejér Károlynak hívnak. .. — És engem ? — Ön Fejér Miklós és főnökhelyettes az államvasutak fűtőházában... És a nagybácsi?­­ — Fejér Gedeon nyugalmazott püspöki jószágkormányzó. — A­kinek ön a kikiáltott kedvencze. — ügy van — és az öregnek saját háza van a borz-utczában... — És teméntelen papírjai. . . — Meg terjedelmes birtokai a Dunántúl. .. — Melyeknek zömét ön fogja örökölni... — Világos. Az édesatyánk ispán volt Győr­­megyében. . . — Természetes. De a másokért vállalt kö­telezettségek koldusbotra juttatták. . . — És öreg napjaira szegényül halt meg a fővárosban. . . — A kis húgait pedig Pali bácsi nevelteti a Sacré Coeur-ben. . . Fejér meglepve nézett Papodira: — Hát ezt honnan tudja? — Csak van annyi fantáziám, hogy ki­találjam. . . A puha, vörösszőnyeges foyerben Papodi így szólt a kísérőjéhez: — Ha a kegyelmes úr kidobat a komor­nyikjával, ön fizeti a kórházi költségeket. ... A nagy hegedűs sok kitűnő színművészt látott már hosszú vándorlásai közben, de még sohasem látott olyan tökéleteset, mint a legújabb barátja. Mikor a rejtett tapétaajtón át a gróf­i privát lakosztályába benyitottak, Fejér minden átmenet nélkül szivettépő zokogásra fakadt. — Mi baja ? kérdezte Papodi ijedten. — Szegény, szegény Gida bátyám! sikol­­totta a kegyelmes ur felolvasója.. . Mikor a könyvtári szoba börkanapéi és antik könyvházai közé belépte­k, Papodi így sóhajtott magában: — Ha most ki nem kergetnek, akkor soha... De nem maradt több ideje a töprengésre, mert Fejér, aki megtörve ballagott a nyomában, hirtelen félretolta az ujjából. — Kegyelmes úr, szólt csukló hangon, épp e pillanatban hozzák hírül, hogy a szegény Gida bácsi halálán van. Papodi csak most látta meg a grófot, — egy barátságtalan arczu öreg urat, aki a bepó­lyázott lábát fájdalmasan pihentette az előtte álló fauteuilen. — Ki van a halálán! kérdezte boszusan. — Gida bácsi, az öreg Fejér Gedeon . . . Az öcsém épp most érkezik a bácsi halálos ágyától... Papodi a mély karakterek póz nélkül való fájdalmával hajolt meg a bámuló gróf előtt. — Úgy van kegyelmes úr, az egyetlen nagy bácsink. . . Az orvos csak perczeket helyez kilátásba, mert az agg ember ereje rohamosan fogy. Ha az öcsém még életben akarja találni, nem szabad neki késni egyetlen pillanatot sem. A gróf valami érthetetlen malicziával nézte végig a gyászba borult Papodit. — Ön a Fejér testvéröc­cse ? — Szolgálatára kegyelmes uram.. — Budapesten lakik? — Nem, Brassóban... — És mivel foglalkozik Brassóban? — Főnökhelyettes vagyok az államvasutak fütőházában. .. Fejér most a szeméhez szorította zseb­kendőjét. . — Szegény jó bácsi, — tiz évig apám volt az apám helyett. A gróf részvevően fordult feléje.

Next