Magyar Hirlap, 1896. február (6. évfolyam, 31-59. szám)

1896-02-01 / 31. szám

2 miSTAH KfgLflS» __ 1896. február 1. akarnak a rosszul fizetett emberektől?, Talán azt, hogy délutánjukat ne fordíthassák egy kis mellékes munkára, amivel megkereshessék házbérüket, amit csak szimben kapnak meg az államtól ? Avagy azt, hogy többet járkáljanak a kétszeres hivatalba menéssel, jobb egészségük, erősebb étvágyuk legye ? Ha öregek, ne pihenhessenek, ha fiatalok, ne tanulhassanak, ne maradjon, csak annyi idejük, hogy napközben elmehessenek a lutriba tenni, az egyetlen helyre, ahol reményt találhatnak a véletlen boldogulásra? Mit akarnak tőlük? Talán semmit, csak megalázni őket, elfoglalni az egész napjukat, nehogy a szabad délután birtokában az erősebb fantáziával bírók független férfiaknak képzeljék magukat! * Lehet, hogy igaztalanok vagyunk és jó szándékkal van kikövezve a miniszterek határozata. Látták, hogy nyikorog az állam, gépezete, konfúzus és rossz az ügyek menete, a közönség elégedetlen vele, a protekcziós embereik csak azért járnak hivatalba, hogy ott csinálják meg a reggeli toilettjüket, ott villásreggelizzenek. Egy pár olajcseppet hát e nyikorgó gépezetbe. A rosszul fizetett hivatalnokok verejtéke legyen az olajcsepp, az jó zsírozó és semmibe nem kerül. * egyszerre családi berendezkedéseikből, hogy czélszerűen, a fővárosi társasélethez simuló időbeosztásukat felfordítják és lefoglalják azt a munkaerőt is, amit meg nem fizetnek? Ha egy mákszemnyi állami érdek, ha a közönségnek valamely kicsiny kényelme volna megczélozva az uj hivatalos órák által, mindjárt nem fájna nekünk a szegény hivatalnok feje. Törje, ha vállalta. Ls az állami érdeket csak olyan sablonosan fogják fölfogni a nagy hivatalnokok, mint eddig és a közönség a hivatalokban továbbra is az a tűrt személy, kellemetlen vendég lesz, mint amilyennek eddig tekintették. Ama minimális hivatalos órák, melyek a közönségnek voltak eddig szentelve, maradnak a régiek. Senkinek a kényelme vagy haszna nem lesz elérve, csak az, aki nem akar vagy nem tud dolgozni, végezheti a munkáját ezután két ízben, és legalább egy órával tovább. * Nem kételkedünk abban, hogy a tisztviselők a legnagyobb tisztelettel fogadják ezt az új büntetést. A nagyobbak, akiket a miniszterek esetleg megkérdeznek, hogy szóljanak hozzá e zseniális reformhoz, ám ellenezzék, ha merik, — bizonyosan teljes tetszésüket fogják kifejezni. »Persze, persze, dolgozni kell!«, mondják azok, akik már ott vannak, hogy nem igen kell munkálkodniok A meg nem kérdezett kisebbek — akiket a bölcs ötlet voltaképpen érint — mély tisztelettel és elkeseredett komorsággal hallgatnak. Jó lesz egy kissé figyelni e hallgatásra és megérteni, ami fenyegető hang van benne. Mert különben megeshetik, hogy ez alázatos és kicsiny emberek olyan millenniumi ajándékot adnak önöknek, nagy urak, amilyent önök adtak, vagy akarnak adni nekik. Mi nem tudunk semmit, mi nem látunk semmit, csak azt látjuk, hogy a tisztelt kormányzatunknak olyan jól megy a dolga, nem elégszik meg a megszaporodott ellenfeleivel, neki nem elég az ellenzék, semmi a kiegyezés, nulla a horvát, tréfa a nemzetiségek, ráadásul még maga magával is összevesz. Beleakad a maga hajába és azt rángatja, rángatja és jó ötletnek tartja ezt és egész büszkén jajgatja. És ez a reform és mi vagyunk az a reform-kabinet, mely mindent végrehajt, amelynél nem volt soha kabinet végrehajtóba Budapest, január 31. A szabadelvű párt vasárnap, február hónap 2-án esti 7 órakor értekezletet tart, melynek tárgya: a vallás- és közoktatásügyi minisztérium 1896-ik évi költségvetése / sz. Az Ugrón-féle függetlenségi és 48 -as párt Szederkényi Nándor elnöklete alatt értekezletet tartott, amelyen a kultuszminisztérium költségvetésével foglalkozott, amelyet Okolicsányi László ismertetett általánosságban, Pázmándy Dénes pedig a középoktatást a nemzetiségek szempontjából ismertette. Ugron Gábor s Polónyi Géza a katholikus autonómia kérdését vetették fel. Ugrón Gábor kapott megbízatást a katholikus autonómiát sürgető határobenyújtására.Szederkényi Nándor a tanárok szolgálati és fegyelmi viszonyait megtörtént esetekkel ismertette, mely után Sima Ferencz az óvodák és Bartók Lajos a tanfelügyelők ügyében tett előterjesztést. Az értekezlet a tárcza tárgyalásánál az egész közoktatásügyet beható kritika tárgyává határozta tenni. A közoktatásügyi tárcza további tárgyalását hétfőn délután 6 órakor tartandó ülésre tűztük ki. ORSZÁGGYŰLÉS Mit sajnáljuk mi a hivatalnokokat? Hiszen állami hivatal után tör, cseng az egész világ. Nincs kizárva, hogy ezt a nekizúdulást akarják a bölcs államférfiak meggyengíteni és a hivatalnok-pályától elvenni annak a kedvét, aki már az és azét is, aki csak ezután akar arra menni! őket agyonszekálják a protektorok az állásokért, ők meg viszont agyonszekálják az állásokat! Van hozzá módjuk, hatalmuk, sőt íme tervük is. Ez ugyan egészen olyan, mintha privát buszúállás vagy fegyelmi büntetés volna valamely rejtelmes, előttünk ismeretlen, eltitkolt bűnökért Vájjon mit véthettek, hogy kiverik őket egyiket! Ne csúfolják önök az utazó nyárspolgárt, aki már másfél órával a vonat indulása előtt ott ólálkodik a pályaudvar pénztára előtt, aki konyakkal, szivarral, kézi gyógyszertárral, sőt talán hegymászó botokkal is fölszereli magát olaszországi útjára. Ő az igazi utazó, aki már két héttel az expedíczió megkezdése előtt hideglázas rohamok közt issza az estélyi teáját, aki öt utazási irodában megfordul, míg végre a menetjegyét összeállíthatja, aki reggeltől estig ott lakik a Vasúti Útmutatóban s pedáns, áttekinthető lajstromot készít valamennyi állomásról. Csak ő, a nyárspolgár, élvezi egészen az utazás minden gyönyörét: a szép vidékeket, a jó kis székelygulyásokat a vasúti éttermekben, a szalmafonatos chianti borokat az olasz állomásokon, a bársonyos lifteket, a table d’hote-ok szép asszonyait, a fogaskerekű vasutakat, a képtárakat, — a változó képek minden frisseségét és újságát. A gyakorlott utazó blazirt és czinikus legény, — az utazásnak mi vagyunk az igazi gourmandiái, akik hasonlítatlanul hosszabb ideig készülődünk a rivierai útra, mint Stanley az ő afrikai expedicziójára. Ne szégyeneljük ezt a gyerekes elfogadást, ■s az utazás ezerféle impresszióját, csak a mi száz és tapasztalatlan lelkünk foghatja föl valódi nagyságukban. Én alig tudok hasonló érzést ahhoz, ami legelsőbben úrrá lesz bennünk mikor egy idegen városba megérkezünk. Nem azokat a pozitív benyomásokat gondolom, melyeket az uj képek sokasága kelt bennünk, hanem azt az erős és rejtelmes felindulást, mely már messziről elfogja a finom lelkű utazót. Én nem becsülöm túlságos sokra a velenczei útleírásokat s ha tőlm függve, könyörtelenül a guillotine alá czipeltetném mindazokat, akik a dózsék városáról írni merészelnek, — és mégis sohasem fog elpusztulni a lelkemből Velencze legelső impressziója. Nem a lagúnák vagy a canal grande szépségei izgatták föl fogékony idegeimet, hanem az a tudat, hogy végre a saját szememmel fogom meglátni, ami eddig csak elmosódó képekben élt a fantáziám mélyében. Mikor a pályaház homlokzatáról legelsőben olvastam le ezt a nevet: Venezia — még mielőtt a dózséváros aranyos palotáit megcsodálhattam volna — egyszerre így szerettem volna felkiáltani: »Édes szép Velencze — tehát itt vagyok !« A sok ezer apróság, melyet eddig a büszke Veneziáról hallottam, most tarka színekben zsibongott a lelkem mélyén és egyszerre átjárt imacsodák varázsa, melyeket a következő pillanatokban látni fogok. Megérkezni valahova — mennyivel nagyobb ingere ez az utazásnak, mint ott lenni, látni, kiélvezni a kínálkozó gyönyörűségeket. Az utazásban is az örök emberi lélek nyilvánul meg, mely a reményt többre becsüli a valóságnál s az órákat, melyek a szerelmi találkozót megelőzik, többre, mint magát a találkozót. A valósulás legelső pillanata, a remény és valóság közt átvezető kurta híd — ez az esszencziája minden emberi gyönyörnek. Párisban lenni hasonlíthatatlanul kisebb impresszió, mint AvHcourtban, a kupé keskeny folyosójáról kitekinteni a sötétben eltűnő franczia határra, ezzel a hatalmas gondolattal: tehát itt vagyok és látni fogom Parist. Mennyi szin, mennyi édes sejtés ölt alakot a nedves éjszakában, amelyet tompán, komoran szel ketté a lokomotív érzéketlen vörös szeme. „Mi ,$t szónok, két határozati javaslat és egy belügyminiszteri válasz: ime, elben és ennyifoBm foglalható össze annak a vitának a képe, amelyet a ház az anyakönyvvezetési tételnél kifejtett. Az anyakönyvvezetésnek uj formája tehát — a mai ülésből is látszik — kiállotta a tűzpróbát és a szónokok is jóakaratu és megszívlelésre méltó tanácsokat adtak a belügyei-Az érzések temérdek gazdagsága nyilatkozik meg az utalás változatosságaiban — s a mi íróink még mindig nem ismernek el más motívumot, mint a szerelmet, a szerelmet, és újra csak a szerelmet. A franczia író az élet száz egyéb impresszióját is méltónak tartja a művészi feldolgozásra, — mi még mindig makacsul ragaszkodunk ahhoz az egyhez, amelyet a régi egyiptomiak hagytak ránk ezredévekkel ezelőtt. A szerelem nagy és világalkotó érzés, de“rajta kívül is hány erős ösztön, hány különböző indulat, hány nagy és hatalmas benyomás viaskodik az emberi lélek mélységeiben. És e láthatatlan műhely produktumai közül egyedül csak a szerelem lenne az, mely a művész munkáját megérdemli? A lélek épp úgy felfogja az impressziókat, mint a negatív lemez a külső világ képeit, — miért számolunk hát be örökké ugyanegy képről, mikor a benyomások egész sorozata hagy nyomot a mi lélekbeli lemezünkön De ne tévedjünk a pszichologia útvesztőjébe,— mennyivel külömb mulatság lenne nyugodtan bóbiskolva feküdni a kupé préséit vánkosán, miközben a Vonat nyolczvan kilométernyi sebességgel rohan át erdőkön és a viaduktokon. Ha meggondolom, hogy e pillanatban, míg én ez együgyű, sóvárgó sorokat e papírra vetem, ötven különböző gyorsvonat szeli át. e szunnyadó Európát: a tenger felé, a Mont Cenis alagútján át, a genuai tengeröböl vize mellett, s én, szegény, firkáló bohém, csak gondolatban kisérhetem valamennyit, — sírva szeretném bevégezni ezt a tökéletlen írásművet. Mert, fájdalom, száz Platónál többet ér egy könnyelmű Don Juan — és tízezer fenomenális uti-tárczát oda dobnék egy valóságos utazásért.