Magyar Hirlap, 1898. január (8. évfolyam, 1-31. szám)

1898-01-01 / 1. szám

CÁ^ & Budapest, 1898. Szerkesztőség, nyomda és kiadóhivatal:Honvéd-utcza 4 A kereskedelmi akadémiával szemben. Viki. évfolyam, I. szám. , január I. Felelős szerkesztő: FENYŐ SÁNDOR. Egész évre 14, félévre 7, negyed évre 3 írt 50 kr. egy hónapra 120 Egyes számára, helyben 4 kr. vidéken 5 kr. B. u. é. k. Bort, búzát, békességet kívánunk a magyarnak erre az esztendőre; napot az egének, áldást a földjének, erőt a parasztjának és szivet az urának. Friss reménységeket teszünk a csecsemő esztendő bölcsőjébe, állandó csalódásokban állandóan megmaradt hittel várjuk, hogy vénségére jobban számoljon el velük, mint az ő sorból kiesett előttese. Hogy a számadását megcsináljuk, nem csuda, hogy megcsalatkoztunk ebben a most letelt esztendőben. Mindazt a jót, amivel ezer esztendő adósunk maradt, ettől az egytől vártuk, az új ezredév első esztendejétől. Olyan csudás ragyogásban kelt föl; ragyogó kettős bíborral pirkadt fölötte a múltak visszfénye s a jövendő haladása. S talán mi voltunk a hibásak, hogy e sok ragyogás mámorba ejtett bennünket; ugrást vártunk a természetben, s most elfog a keserűség, hogy egy esztendő lefolytában terebélyes tölgyekké nem sarjadtak a mi millenniumi fácskáink. Az ugrás elmaradt, sőt mintha estünk volna egyet. Nem nagyot — mentsen is meg tőle a magyarok istene — de mintha valami finom, láthatatlan repedés a millenniumi harangok csengését látvárossá tenné. Ama nagy napokban olyan szorosan összefogózkodtunk a királlyal, hogy szinte eszünkbe sem jutott, hogy ez összeforrásban két kéz találkozik. Most s mintha megint érezni kezdenők, s bizony csak magunkat okolhatjuk érte. Mondjuk ki: nagy kincs a jó király, s a magyarnak annyiszor nagyobb kincse, ahány rossz királya volt. A millennium esztendeje óta a király szinte fizet a Szent István koronájáért, s ha addig az ő fölkent személyében a kötelesség testesült meg, azóta ő benne öltenek testet mindazok a törekvések, melyekre e korona ragyogást borít. Mátyás király óta nagyobb stilű magyar nemzeti politikát nem csináltak, mint amilyen a szeptemberi történeti napokban Budavárából kiáradt, — annál nagyobbszerü, mivel nincs, mint a Mátyás királyénak volt, személyes színe. Ha valaki méltó volt arra a jobb korra, mely után a mi hosszú imádságunk epedett; ha valaki méltóan kezdte meg ezt az uj kort s lendületet adott bele, századokra kihatot’ a mi ősz királyunk volt az. Ezt hisszük, tudjuk és valljuk mindannyian: aulikusok, republikánusok, kuruczok és labanczok. A mi királyunk nemcsak pártok fölött áll, de a versenynek is fölötte áll. Hors concours — ő a király a királykodásban is. Sajnos, mi mi vagyunk urai az uraságunknak. An.í fény a királyi politika nagyszerűségéből a nette felelős kormányra esik; an.... se; többé teszi az árnyékot. A roma. mg a hű sáfárkodás zsinórmértékéül a jó családapa gondosságát állítja — s kérdés, ha Magyarország a mi miniszter uraink magánbirtoka lett volna, akkor is áldozatául dobták volna-e annak a türelemjátéknak, mely a kiegyezés körül kifejlett s végtére is törvény nélkül való állapotba lyukadt ki. Igaz, a magánembert nem is kötik olyan tekintetek, mint az osztrák tekintetekkel számolni köteles magyar kormányt, s olyan lelketlen roppant gép sem esik a keze ügyébe, mint a mi bántóan nagy parlamenti többségünk. Túlságos sok tekintet és túlságos nagy elbizottság csalta a kormányt ebbe a szorítóba, ahol ő majd hiába vár tekinteteket, s az a nagy többség inkább súly, amely nyomja, mint segítség, amely emeli. De egyet elértünk: kormányunk van, amely ha tele is van ezerféle tekintetekkel az osztrák császár iránt, de a nemzettel szemben mindig a magyar király kormányoz. Bánffy maradhat vagy jöhet utána más: ennél kevesebbet adni joga nem lesz. Ez a politika kötelez minden jövendő kormányokat. S a népképviselet állapotában is, minden vigasztalansága közepett van valami vigasztaló. Igaz, hogy ritkán függött az ország boldogulása annyira a parlamenttől, s a magyar parlament sohasem volt méltatlanabb erre a rendeltetésre. Igaz, a mi parlamentünk mai helyzete s éppen most folyó viselkedése valósággal argumentum a parlamentarizmus ellen. Ám e szégyenletes és váratlan esés közben ne szalasszuk el a javulás egy jelét, a jobbrafordulás egy jósló sugarát. A nemzeti politika addig-addig itta, szítta és szinte belelopta magát a többség politikájába, míg lassankint észrevétlen, leomlottak a nemzeti párt s a többség mesterséges válaszai. Ma még sok a személyes ellentét innen is, túl is — de mint ahogy a hatvanhetes alap kérdése a két pártot összehozta, talán éppen a hatvanhetes alap mai kínos válságai fogják egészen szorosan egymáshoz fűzni. Még a parlamentarizmus betegségeivel sem fizetnénk drágán egészségesebb pártalakulásokért. Tallérosy Zebulon levelezése Mindenváró Ádámmal. Közli: Jókai Mór. * — A Magyar Hírlap eredeti tárczája. — No Zebulon! Mi lesz most? M. Á. Tekintedezs Barátom Uram. Tudod aztat, mikor czigány rajkó reggel kidugta fejit sátorhasadikon, azt monta: «no dádé, ma vagy jó idő, vagy rossz idő, de valami lesz.» Olvastam ujságpapirosban, akit csinálja hollo, de nem az a holló, aki hordozta Illés prófétának pusztában zsemlét, nem is az a holló, aki viszi szájába Corvinusok arany gyürüjit, nem is az a holló, aki Aesopus meséjiben róka dicsiretbe sajtot kiejti szájából, hanem az a holló, aki halhatatlan költő versiben így interpellál kollegájához: «Bükk ágrul szól a holló: Én éhezem! Mi lesz ma barna rabló Eledelem?» Hát azt olvasom ujsaglapjaban, hogy Bánffy megpanamazott szilbali képviselőket kit 25 ezer, kit 30 ezer forintokal. Hozzáteszi mentalis rezervatar, hogy ő eztet nem elhiszi. — No én meg nem elhiszem aztal, hogy ö nem elhiszi. Mar most csak azt nem tudom, hogy megpanamazott szilbali képviselők alat azokat irlette holló, akik hallgatnak, vagy azokat, akik beszélnek. Mert ratioja van a dolognak. IUW Bánffynak van abban nagy interesseje, hogy obstructio törvinyt lehetetlenné megtegye. Vagyunk Austriaval nagy osztozkodásban. Ilyenkor azt mondanak, «az okosab enged.» Osztrákok mar ugyan sietek bebizonyítani urbi et orbi, hogy ők nem okosok, rólunk magyarokrul meg kikürtöltek rágalmat, hogy mink vagyunk okosok. Most azután, hogy Badeni elfutotta magát, Banffyra maradt problema «et capra et ceules.» Ago gratias! Kisztiband! Zekulyem peknye! Szip kid commissio Csinyalnyi okosan bolondot ! Hátha jobban szuperalna bolondul csinyalnyi okosat. Az az, hogy csinyalatnyi! Banffy propenalta törviny szerint bank is vámügyben önállóan rendelkeznyi. Obstructio nem engedi törvinybül sajtot csinyalnyi. Folyvást gevergeti. Hat mi lesz belüle ? Nem az lesz belüle, hogy Banffy fogja mar most Januar t-önek utana törvinytelenül rendelkeznyi, a miért aztan lehetne ütet kriminális prozessusba citalni, hanem hogy sehogy se fogja rendelkezni! Hát mit rendeljen el? Azt, hogy matul fogva «ne» szegyenek vamot magyar határon, sorompónál? Minek rendeljen el? Hiszen úgy se nincs se sorompo, se vamszedő, egy fia se. Kinek küldjön rendeletet? Hát talán azt rendeljen el, hogy január 1-étul fogva osztrák bankjegyeit muszáj kell elfogatni? Dehogy van eszibe. Hiszen ha vidéki falusi publikum megijedi magát, hogy nem jó mer az osztrák tíz forintos, egyik ember másik sarkat fog letaposnyi adóhivatalban, egisz esztendőre valót lefizetnyi, postahivatal nem győzi bitang osztrák bankot praenumeratioba szállitanyi boldog újságíróknak: a kinek pinze van,s siet vasarolnyi; mindent megvesznek, még a míi kiállitason levő pikturakat is együl-egyig. Soha még olyan hegyenvölgyön lakodalom neve* volt, mintha publikum megijed a veszett banka, túl. Mink szegin bohémok nem ijedünk megi tüle! Csak nekünk hozzatok. A hogy mesebeli czigányok monták, mikor földes nekik veszet disznót: «aztan pél^l ültek me ennyi veszet gyesznót?» Felelj !a vajdai bár még egy hordó bora is^ jȘegvesz^ vuu* fdai számunk 24 oldal.