Magyar Hirlap, 1898. február (8. évfolyam, 32-59. szám)
1898-02-01 / 32. szám
Budapest, 1898. VIII. évfolyam, 32. szám. Szerkesztőség, nyomda és kiadóhivatal:Honvéd-utcza 4. Felelős szerkesztő: A kereskedelmi akadémiával szemben. FENYŐ SÁNDOR: Kedd, február I. HÍRLAP Egész évre 14, félévre 7, negyed évre 3 írt 50 kr. egy hónapra 1.20 Egyes számára: helyben 4 kr. vidéken 5 kr. ígéretek. Gautsch báró tehát megígérte, hogy rövidesen olyan viszonyokat teremt, amelyekben a kiegyezési javaslatokat még május előtt a Reichsrath elé terjesztheti. Mi ő exczellencziáját nagyon komoly és szavahihető férfiúnak ismerjük; azonkivül van már annyi ideje báró, hogy a nemesség rája nézve kötelező legyen. Ha tehát ő megigér valamit, kétségtelen, hogy szavának is fog állani. S ha ő ilyen biztos a dolgában, nyilván vannak rá okai. Titkos okai, bizonyára mert ami adatokat mi is ismerünk odaátról, Lajtán túlról, a magunk plebejus eszével ugyan nem merünk kötelező ígéreteket építeni rájuk. Mi nem látjuk, amit Gautsch báró okvetetlenül lát, hogy a nemzetiségi ellentétek Ausztriában szünőfélben volnának. Gautsch báró valószinüleg tudja, amit mi nem tudunk, hogy lehet az ő kormánya számára bár esetről-esetre is többséget teremteni ott, ahol a nyelvrendelet visszavonása még ki nem elégíti a németeket de ellenzékbe hajtja a szlávokat. Ha a németek mind egy táborba állanak is, e tábor nem csupa Ebenhoch és Dipault, hogy a Gautsch ur klerikális politikája rája támaszkodhasson. Gautsch úrnak bizonyára már az a csudaszer is a zsebében van, amivel kezesekké teszi az egyformán renitens tartományi gyűléseket. Pártok, országok, nemzetek mind csak abban az egyben egyek, hogy a »magyar uralomnak« végét vessék. Ezen az egyetlen látható alapon akarja talán Gautsch báró" ama bizonyos »viszonyokat« megteremteni? Távol áll tőlünk, hogy gentlemanek szavában kételkedjünk. Sőt még tovább megyünk. Mert például Badeni gróf is gentleman, Gautsch báró is gentleman — de ha egyáltalában szabad gentlemanek közt válogatni, mi inkább, azazz hogy még inkább adunk a Gautsch báró szavára, mint a Badeni gróféra. Mert egyrészt Gautsch úr még nem szegte meg a szavát, míg a Badeni gróf politikája a szószegéseknek szakadatlan, preczizebben, csakis egy kisebb forradalommal megszakítható szószegéseknek lánczolata volt. Aztán meg a Badeni gróf úri ábrázatán az udvarias mosoly alatt nemcsak gyűlölet rejtőzött, hanem perfidia is, mig Gautsch báró ha nem is csókolgatott bennünket, de — legalább eddig — nem is mart meg orvul. Ha Badeni gróf ígért affélét, hogy ő majd ilyen meg olyan viszonyokat teremt, nem volt egészen bizonyos, hogy ő maga is valóban akar-e ilyen viszonyokat teremteni. Gautsch báróról ez bizonyos. Akarni akar. Csak az a kérdés: tud-e? Nem tartjuk magunkat mindentudónak, de engedjék meg, hogy mást se tartsunk annak. Akármerre nézünk, sehol sem látjuk azokat a jeleket, amelyek a Gautsch báró optimizmusát megokolhatnák. Nemzeti érzést éppúgy nem lehet határhoz kötni, mint a szerelmet — már pedig az osztrák közélet ma már kiválóan nemzeti ellentétek körül forog. A németeknek az a nagy megegyezése, melyet a vasárnapi lapok jelentettek, arra és lámpásokat is gyújtunk meg, a római hitvallásnak mintájára. Egy ilyen késő őszi harmatos estén, mikor a kerepesi úti temető a sok fényes lámpásával úgy tűnt fel, mintha a föld visszatükrözné a csillagos eget, magam is elhelyezve a magunk koszorúit az emlékkövön, ott álltam összetett kezekkel az előtt a nehéz domb előtt, melyet fekete gránit obeliszk jelöl meg, az én halottam domborművű mellképével, amidőn a hátam mögül egy női hang megszólít: »képviselő úr« (Még akkor viseltem valakinek a képét). A megszólító ismerős volt, mondhatnám kollegának, szoknyás költő, szép szellem. Régi ismerős, de azért nem koros hölgy; az írónők örökké fiatalok. — Jó estét. — Az a dombormű önnek a megboldogult feleségét ábrázolja? — Valóban. — Ilyen volt ? — A művészi ötven éves jubileuma alkalmával, mint Coriolan anyja. — Miért nem választotta a művész egy fiatalkori arczképét hozzá? — Mert én így akartam. Azzal hátat fordítottam neki, nem elég, hogy őket egységes cselekvésre alkalmassá tegye, de arra igenis elég, hogy a szlávoknak amúgy is növekvő csalódását, dühét és boszúságát gyarapítsa. Ilyen körülmények közt lehetséges tán összeületni egy Reichsrathot, mely talán minden különösebb pofozkodás nélkül tárgyal le és szavaz meg egy vasúti vonalat vagy egy törvény-novellát. De ennyi csak nem futja olyasminek a megemésztésére és földolgozására, mint azok a kiegyezési javaslatok, melyek osztrák állítások szerint is az egész monarkia életkérdéseit és erőviszonyát foglallják magukban ? Pedig annyit csak föltehetünk, hogy Gautsch báró nem ilyen viszonyokat értett azok alatt a kiegyezésre alkalmas viszonyok alatt, melyekben ő a javaslatokat a Reichsrath elé terjesztheti. Annyit csak föltehetünk róla, hogy nem akarja *a monarkia életkérdéseit és erőviszonyait« odadobni az obstrukczió martalékául vagy nemzetiségi spekulácziók revolver-játékául. Sok mindenféle zoológiai jelzővel illettek már bennünket a mi osztrák testvéreink. De birkáknak még eddig nem mondottak. Mért gondolják hát, hogy idők végéig türelmesen tűrjük, mint köti le a mi fejlődésünk ereit az osztrák kormányok tehetetlensége? Nem akarunk rosszat mondani Gautsch báróról, de elvégre ő is csak osztrák miniszter. Vagyis ő is azon a széken ül, amelyben az ember könnyen hisz és könnyen ígér. Mint az egyes ember nem hiszi el, hogy ő valaha meghalhat, a miniszter sem hiheti el, hogy ő valaha megbukhat, s folyton várja a Nem is sejtettem, hogy ez a banális belémkötés csak a bejáratát képezi egy futó sáncznak, melylyel engem fognak megostromolni. — Képviselő úr! szólalt meg újra. — Tetszik még valami? — Nagy bajunk van. — Kinek? — Nekem meg Eglantinenak. — Ki az? — Ahi ön nem emlékszik rá. A kegyelmes asszonyra, ott van a kegyelmes urnák mauzóleuma, ahol az a sok lámpás ragyog. — Ah! Hogyne ? A szép Eglantine! Balatonfüredről. Hanem annak már huszonnyolcz esztendeje. — Nemcsak huszonhét. — Azóta kegyelmes asszonnyá lett: három nagy fia van. — Az egyik pápai praelátus, a másik vértes főhadnagy, a harmadik miniszteri titkár. — S azok közül egyik sincs itt a mamájukkal a mai estén ? — Gátolva vannak hivatalos funkczióik Mai számunk 88 ofidaB< Öreg ember nem vén ember. Jókai Mórtól. Első képzelt regény. Bizony bizony azt hiszem, mikor áldott jó feleségemet ott kinn hagytam a kerepesi uti Istenkertjében, hogy vele együtt a múzsámat is eltemettem. — Mert hiszen ki az a múzsa ? A kedély, az önbizalom. Ha a kedély meleg napja nem süt a földre, hiába termékeny az, a virág csirája nem tör ki belőle. Nem tudtam írni. Kialudt a képzeletem. Ez pedig rám nézve komoly szempontból is nagy csapás, mert nekem az irótollam adominiumom, a nyájam, a tőkepénzem: ha ez pihen, az rám nézve olyan, mint az árvíz, a szárazság, a jégeső, a krach. Szép gondolat az a halottak napjának a megünneplése. Ez bizony katholikus rítus: a kálvinisták hagyják a halottakat halottaknak, s nem parádéznak velük. Hanem már itt Budapesten minket is magával ragad ez a kegyelemes szokás: november másodikán mi is kivisszük a koszorúkat a feledhetlenek sírjára, elültetjük a kedvencz virágaikat, még mécseket által. — Az abbé is ? — Pedig nagy bajunk van. A kegyelmes